Templomi etikett

A templomhoz illő viselkedés szabályait többnyire már gyermekkorunkban elsajátítottuk, mégis tapasztalható, hogy más-más módon tesszük azt, aminek a templomban hagyományon alapuló, kialakult rendje van. Akad ugyanis néhány dolog, amit teljesen reflexszerűen, a célját nem ismerve végzünk, sőt előfordulnak rossz beidegződések is.

A templomba történő belépés előtt kapcsoljuk ki mobiltelefonunkat! A Jóisten mindnyájunkat hív, de azt nem mobilon teszi! A bejáratnál találunk egy szenteltvíztartót. Mártsuk bele ujjaink hegyét és vessünk keresztet. A keresztvetés nagykereszt legyen, nem az állunk alatti ujjgyakorlat. Ez a gesztus emlékeztet keresztségünkre. Ezután keressünk helyet, lehetőleg minél előrébb. Mielőtt beülünk a helyünkre, hajtsunk térdet az Oltáriszentség felé kifejezve imádatunkat. A térdhajtás teljes legyen, nem kisasszonypukedli. Fontos, hogy a keresztvetést és a térdhajtást ne próbáljuk összekötni, bármilyen sok rossz példát látunk. Ez két különböző gesztus, ha egyszerre próbáljuk csinálni, csak egy nevetséges mutatvány sikerülhet belőle, és nem tudunk arra figyelni, ami eme gesztusok célja lenne.


Ha egy templomot nem imádság céljából látogatunk meg, csak kirándulunk, és szeretnénk körbejárni, akkor hajtsunk térdet az Oltáriszentség felé, amikor a legközelebb vagyunk hozzá. A templomban csöndben kell lenni akkor is, ha semmilyen szertartás nincs, vagy nincs bent senki rajtunk kívül. Ez azért fontos, mert a katolikus templomokban őrizzük az Oltáriszentséget és aki mással beszélget, az Vele tiszteletlen. Kérjük ezt tiszteletben tartani különösen esküvő, keresztelés előtti gyülekezéskor, a templomot nem “kibérelték”, hanem az Isten házába jöttek egy szentséget ünnepelni. Ruházatunk legyen mindig a helyhez illő: ne menjünk templomba rövid nadrágban, strandpapucsban mélyen dekoltált viseletben. Legyünk ápoltak, gondoljunk arra, hogy testvérünknek kellemes legyen békejobbunk elfogadása.

Aki elkésik a miséről, az nem is tud rá igazán felkészülni. Vasárnap ez bűn is, ha pedig valaki sokat késik, misemulasztásnak számít. Ezért inkább pár perccel előbb érkezzünk, mint később. A misére imakönyvünkből vagy saját szavainkkal készülhetünk. Ajánlatos kérni a Szentlelket, hogy űzzön ki elménkből minden, a külvilággal kapcsolatos gondolatot, legyen az egyébként hasznos, hogy egészen a szentmiseáldozatra tudjunk koncentrálni.

Ha kisgyermekkel jövünk szentmisére, foglaljunk helyet a jobb oldali Szent István kápolnában (nem játszótér!), és ügyeljünk a gyermek csendes fegyelmezésére, ne zavarjuk a liturgiát.

Ha lehet, még a mise előtt végezzük el szentgyónásunkat, hogy a misén teljes figyelmünkkel részt vehessünk. Ha ez nem is sikerül, az elégtétel elvégzésével mindenképpen várjuk meg a mise végét. Ha a gyóntatószékben ég a villany, ne álljunk az ajtó mellé, akármilyen tömeg is van a templomban, még akkor se, ha épp nincs a gyóntatószékben senki. Ha túl közel állunk a gyóntatószékhez, senkinek se lesz kedve gyónni, hiszen kihallatszódhat, ami odabent elhangzik. Minden tapintat ellenére így is előfordul, hogy valaki túl hangosan gyónik. Ne felejtsük el, hogy ha meghallunk valamit a gyónásából, a gyónási titok minket is köt, ugyanúgy, mint a papot.

A misén állni kell a bevonulástól a könyörgés végéig, az Allelujától az Evangélium végéig, a Hitvallás és az Egyetemes Könyörgések alatt, az áldás és a kivonulás alatt.  Térdelni kell az átváltoztatás előtti csengetéstől az “Íme, hitünk szent titka”– ig, és az „Isten báránya” végétől az áldozást jelző csengőszóig.
Tehát állni kell, amikor imádkozunk, az olvasmányokat (az Evangélium kivételével) és a prédikációt pedig ülve hallgatjuk. Az Uram irgalmazz – ra leülünk, az áldozati részben is mindössze a Miatyánk-ra állunk fel. Természetesen az idősek, betegek nyugodtan ülhetnek végig az egész misén, de ha tudnak állni, ne üljenek le, amikor állni kell, mert megzavarják a többieket.

Persely adományunk ne legyen garasoskodó, gondoljunk arra, mekkora összegeket hagyunk sokszor feleslegesen a plázákban. A Jóisten minden adományunkat százszorosan fizeti vissza. Higgyünk neki, hiszen megígérte. A „mea culpa”- t méltósággal, és nem mellveregetve végezzük.

Mise alatt ne végezzünk magánimádságot (pl. rózsafüzér), se a pappal ne mondjuk együtt az ő szövegét. Vannak imádságok, amelyeket mindenki együtt mond, vannak pedig, amelyeket csak a hívek, és van sok olyan szöveg, amelyeket a papnak egyedül kell mondania. Szentmise alatt padszomszédunkkal ne társalogjunk, ne igazítsuk toalettünket. Ha énekelünk, ne legyünk harsányak, feltűnően hangosak. Imánk megkétszereződik szép énekléssel.

Áldozni az a katolikus hívő mehet, aki nincs súlyos bűn állapotában, és felkészült. Aki nem jár rendszeresen templomba, vagy más súlyos bűne van, először rendezze kapcsolatát az Istennel a gyóntatószékben, ne menjen áldozni. A legtöbb, vallását nem gyakorló emberen látszik is, hogy nem áldozhat. Ne csodálkozzon, ha a pap kérdést tesz fel neki az áldozás előtt, vagy meg sem áldoztatja.
Induljunk el időben, amikor a ministráns áldozásra csönget, ne akkor, amikor a pap már az oltár előtt áll kezében az Oltáriszentséggel. Kettes oszlopba álljunk be. Ha a pap felváltva hol az egyik, hol a másik oszlopból áldoztat valakit, az zökkenőmentessé és gyorsabbá teszi az áldoztatást. Ugyanezért abba az oszlopba álljunk be, amelyik oldalról jöttünk. Ha ez nem is sikerül, akkor se akarjunk azonnal visszamenni a kívánt oldalra a másik áldozó előtt. Menjünk el oldalra, és a sor végén menjünk vissza a saját oldalunkra.
Áldozás előtt és után nem kell keresztet vetni, bár nem is tilos. Amikor a pap felmutatja az Oltáriszentséget, és azt mondja, hogy “Krisztus teste”, mondjuk hangosan, hogy “ámen”! Ez hitvallás, a pap innen tudja, hogy valóban hisszük, hogy az Krisztus teste, és megáldoztathat minket. Ha nyelvre áldozunk, kissé nyújtsuk ki a nyelvünket és várjuk meg, amíg a pap ráhelyezi a szentostyát. Nem kell harapni, ajakkal elkapni, nem kell aggódnunk, hogy a Szentség leesik, eltörik, vagy hogy megérintjük a pap ujját, ha hagyjuk, hogy a pap tegye a nyelvünkre. A papnak megvan a rutinja, hogy hiba nélkül megáldoztasson minket.
Ha kézbe szeretnénk áldozni, emeljük kezünket mellmagasságba, jobb kezünket tegyük alulra, erre keresztbe bal kezünket. A Szentséget jobb kézzel vegyük ki bal kezünkből és így vegyük magunkhoz. (Balkezesek értelemszerűen pont fordított kézzel csináljanak mindent.) Áldozás után nézzük meg, hogy maradt-e morzsa a kezünkön az Oltáriszentségből, ne szórjuk a földre. 
Áldozás után ne hajtsunk térdet az oltár felé, ha magunkhoz vettük az Úr Jézust, ott van a szívünkben, értelmetlen a szentély végében lévő tabernákulum felé térdet hajtani. Lehet, hogy a tabernákulum épp az áldoztatás miatt üres.

Áldozás után ne rohanjunk el rögtön. A misének akkor van vége, amikor a pap az asszisztenciával kivonul a szentélyből. Adjunk hálát az Úr Jézusnak, hogy találkozhattunk vele, halhattuk tanítását, magunkhoz vehettük szent Testét. Esetleg elevenítsük fel a prédikációban hallottakat, hogy legalább egy gondolattal gazdagabban mehessünk haza. Vegyük komolyan a mise utolsó felszólítását: “Ite missa est!” = Küldetésetek van! (A magyar szöveg nem éppen korrekt szabad fordítás: menjetek békével!) A templomból kifelé menet a padból kijőve térdet hajtunk az Oltáriszentség felé fordulva, majd a szenteltvíz tartónál immár kifelé irányulva keresztet vetünk. Dicséretes módon sokan szoktak megállni mise után a templom előtt, főleg vasárnap. A szentmise az imádság közös alkalma, a mise után pedig beszélgetéssel, kapcsolatépítéssel éljük meg a közösséget!

A pünkösdi ünnepi nagymise után jöjjünk a közösségi házba, és ünnepeljünk tovább, tiszteljük meg jelenlétünkkel azokat, akik áldozatos munkájukkal igyekeztek templomi búcsúnapunkat széppé tenni.

János, egyházközségi elnök

Close Menu