Az Egyház szentségei

Az Újszövetség szentségeit Krisztus alapította és szám szerint hét van, melyek a keresztény élet minden fontos pillanatát és állomását érinti: a szentségek a keresztények hitéletéhez megadják a születést és a növekedést, a gyógyítást és a küldetést. Ezen a téren bizonyos hasonlóság található a természetes élet állomásai és a lelkiélet állomásai között.

A szentségeket az alábbi 3 csoportba oszthatjuk:

A keresztény beavatás szentségei:

A keresztény beavatás szentségei, a keresztség,bérmálás és az Eucharisztia rakják le az egész keresztény élet alapjait. "Az isteni természetben való részesedés, mellyel Krisztus kegyelme ajándékozza meg az embereket, bizonyos hasonlóságot mutat a természetes élet fakadásával, növekedésével és táplálkozásával. Ugyanis a keresztségtől újjászületett hívők a bérmálás szentségétől megerősödnek, s utána az Eucharisztiában az örök élet kenyerével táplálkoznak, úgyhogy a keresztény beavatás e szentségei révén egyre jobban megkapják az isteni élet kincseit, és haladnak a szeretet tökéletessége felé."

A gyógyulás szentségei:

A keresztény beavatás szentségei által az ember megkapja Krisztus új életét. Ezt az életet azonban "törékeny cserépedényben" (2Kor 4,7) hordozzuk. Most még földi, fájdalomnak, betegségnek és halálnak alávetett házunkban vagyunk. Isten gyermekeinek ez az új élete a bűn miatt megsérülhet és el is veszíthető.

Az Úr Jézus Krisztus lelkünk és testünk orvosa, aki a bénának megbocsátotta bűneit, és visszaadta teste egészségét, úgy akarta, hogy Egyháza a Szentlélek erejével folytassa gyógyító és üdvözítő művét, saját tagjaira vonatkozóan is. Ez a gyógyítás két szentségének célja: a bűnbánat és a betegek kenete szentségéé.

A közösség szolgálatának szentségei:

A keresztség, a bérmálás és az Eucharisztia a keresztény beavatás szentségei. Krisztus valamennyi tanítványának közös hivatását alapozzák meg, az életszentségre és a világ evangelizálásának missziójára szóló meghívást.

Két másik szentség, az egyházi rend és a házasság mások üdvösségére irányul. A személyes üdvösséghez is hozzájárulnak, de ezt mások szolgálata által teszik. Sajátos küldetést jelentenek az Egyházban, és Isten népének gyarapodását szolgálják.

E szentségekben azok, akik a keresztség és a bérmálás által már fölszenteltettek a hívők általános papságára, különleges fölszenteléseket kaphatnak. Azok, akik az egyházi rendet kapják, arra szenteltetnek föl, hogy Krisztus nevében "az Egyházat Isten Igéjével és kegyelmével legeltessék". Állapotuknak megfelelően "a keresztény házastársakat is állapotbeli kötelességeikre és méltóságukra külön szentség erősíti meg, s mintegy fölszenteli."

Forrás: http://www.katolikus.hu/katek/kek01210.html

Keresztség

A szent keresztség az egész keresztény élet alapja, a lelki élet ajtaja (vitae spiritualis ianua) és kapu a többi szentségekhez. A keresztség által megszabadulunk a bűntől, és mint Isten fiai születtünk újjá, Krisztus tagjai leszünk, betestesülünk az Egyházba és részeseivé váltunk az Egyház küldetésének.

KRISZTUS KERESZTSÉGE

Az Ószövetség minden előképe Jézus Krisztusban beteljesedett. Ő a nyilvános életét az után kezdte meg, hogy Keresztelő Szent Jánossal megkereszteltette magát a Jordánban, és föltámadása után ezt a küldetést adta az Apostoloknak: "Elmenvén tehát, tanítsatok minden nemzetet megkeresztelvén őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítván őket megtartani mindazt, amit parancsoltam nektek" (Mt 28,19-20).

A mi Urunk önként vetette alá magát János keresztségének, ami a bűnösöknek volt szánva, hogy beteljesítse a teljes igazságot. Jézusnak ez a gesztusa "kiüresítésének" megnyilvánulása. A Lélek, aki az első teremtés vizei fölött lebegett, ekkor az új teremtésre utalva leszáll Krisztusra, és az Atya Jézust "szeretett Fiának" nyilvánítja.

Krisztus a maga húsvétjában minden ember számára megnyitotta a keresztség forrásait. Valójában már korábban úgy beszélt szenvedéséről, melyet Jeruzsálemben kellett elszenvednie, mint "keresztségről", mellyel meg kell keresztelkednie. A vér és a víz, ami a megfeszített Jézus megnyitott oldalából folyt ki, a keresztség és az Eucharisztia, az új élet szentségeinek előképei: ettől kezdve lehetséges "vízből és Szentlélekből" születni az Isten országába való bemenetelre (Jn 3,5).

A KERESZTSÉG AZ EGYHÁZBAN

Az Egyház Pünkösd napjától kezdve ünnepelte és kiszolgáltatta a szent keresztséget. Szent Péter így beszélt a sokasághoz, melyet prédikációja a szíve mélyén érintett meg: "Tartsatok bűnbánatot és keresztelkedjék meg mindegyiktek Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát" (ApCsel 2,38). Az Apostol és munkatársai a keresztséget mindazoknak fölajánlják, akik hisznek Jézusban: zsidóknak, istenfélőknek, pogányoknak.

A keresztség mindig a hithez kötötten jelenik meg: "Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz te és a házad népe!" -- mondja Szent Pál börtönőrének Filippiben. Az elbeszélés így folytatódik: "azonnal megkeresztelkedett hozzátartozóival együtt" (ApCsel 16,31--33).

Szent Pál apostol szerint a hívő ember a keresztség révén közösségre lép Krisztus halálával; vele együtt eltemetik és vele együtt föltámad:

"Vagy nem tudjátok, hogy akik Krisztus Jézusban megkeresztelkedtünk, az ő halálában keresztelkedtünk meg? A keresztségben ugyanis eltemetkeztünk vele együtt a halálba, hogy miként Krisztus az Atya dicsőségéből föltámadt a halálból, úgy mi is új életre keljünk" (Róm 6,3-4).

A KERESZTÉNY BEAVATÁS

Az Apostolok korától kezdve kereszténnyé egy fokozatos út és beavatás által váltak az emberek. Ezt az utat gyorsabban vagy lassan lehet végigjárni. Néhány lényeges elemet azonban mindig magában foglal: az igehirdetést, az Evangélium megtérésre vonzó elfogadását, a hitvallást, a keresztséget, a Szentlélek kiáradását és az eucharisztikus közösséghez járulást.

Ez a beavatás a századok folyamán a körülményeknek megfelelően sokat változott. Az Egyház első századaiban a keresztény beavatás hosszadalmassá vált, hosszú katekumenátusi idő és az előkészület útját liturgikusan jelző előkészítő szertartások vezettek végül a keresztény beavatás szentségeinek ünnepléséhez.

Amikor a gyermekkeresztség lett a keresztség szentségének általános formája, az ünnep egyetlen cselekménnyé vált, mely a keresztény beavatást megelőző fokozatokat nagyon lerövidítve foglalja magában. Természetének megfelelően a gyermekkeresztség keresztség utáni katekumenátust igényel. Nem csupán a keresztséget követő oktatás szükségességéről van szó, hanem a keresztség kegyelmének kibontakoztatásáról a személy fejlődésében. Itt van a hitoktatás sajátos helye.

A II. Vatikáni Zsinat a latin Egyház számára visszaállította a "felnőttek többlépcsős katekumenátusát", melynek szertartása az Ordo initiationis christianae adultorum (1972) c. kiadványban található. A zsinat egyébként megengedte, hogy "a missziós területeken az egyes népeknél szokásos beavatási szertartások közül a keresztény hagyomány mellé azokat is bevegyék, amelyek összeegyeztethetők a keresztény szertartással".

Manapság minden latin és keleti szertartásban a felnőttek keresztény beavatása a katekumenátusba való belépésükkel kezdődik, és csúcspontját a keresztség, a bérmálás és az Eucharisztia három szentségének egyszerre történő ünneplésében éri el. A keleti szertartásokban a gyermekek keresztény beavatása a keresztséggel kezdődik, és azonnal követi a bérmálás és az elsőáldozás. Ezzel szemben a római szertartásban a keresztség után évekig tartó hitoktatást követően kapják a bérmálást és az Eucharisztiát, mely keresztény beavatásuk csúcspontja.

A KERESZTSÉG KISZOLGÁLTATÁSA

A kereszt jele a szertartás kezdetén Krisztus pecsétjét jelzi azon, aki hamarosan hozzá fog tartozni, és a megváltás kegyelmét jelzi, melyet Krisztus a keresztje által szerzett nekünk.

Isten Igéjének hirdetése a jelölteknek és az összegyűlteknek megvilágítja a kinyilatkoztatott igazságot, és fölkelti a hit válaszát, ami nem választható el a keresztségtől. A keresztség egész különleges módon "a hit szentsége", mert szentségi ajtó a hit életébe.

Mivel a keresztség szabadulást jelent a bűntől és bujtogatójától, az ördögtől, a jelölt fölött egy (vagy több) ördögűzést végeznek. Megkenik a keresztelendők olajával, vagy a keresztelő ráteszi a kezét, ő maga pedig kifejezetten ellene mond a Sátánnak. Így fölkészülve megvallhatja az Egyház hitét, melyre a keresztség által "rábízzák".

A keresztvizet egy lélekhívó imádsággal (epiklézissel) a keresztelés szertartásában vagy húsvét vigíliáján szentelik meg. Az Egyház kéri Istentől, hogy Fia által a Szentlélek ereje szálljon le erre a vízre, hogy akik benne megkeresztelkednek, "vízből és Lélekből" szülessenek meg (Jn 3,5).

Ezután következik a szentség lényegi szertartása: a tulajdonképpeni keresztelés, mely a Krisztus húsvéti misztériumához való hasonulással jelzi és létrehozza a bűnnek való meghalást és a Szentháromság életébe való bemenetelt. A keresztelés legkifejezőbb formája a keresztvízbe történő háromszoros alámerítés. De már az őskeresztény kortól kiszolgáltatható a keresztség a keresztelendő fejének háromszori, vízzel történő leöntésével.

A latin Egyházban e háromszoros leöntést a keresztelő e szavai kísérik: "X., én megkeresztellek téged az Atya, és a Fiú, és a Szentlélek nevében."

A megkenés a szent krizmával, a püspök által megszentelt jó illatú olajjal az újonnan megkeresztelt számára a Szentlélek ajándékát jelenti. Kereszténnyé, azaz a Szentlélektől "fölkentté" vált, tagja lett Krisztusnak, aki fölkent Pap, Próféta és Király.

A keleti egyházak liturgiájában a keresztség utáni megkenés a krizmáció (bérmálás) szentsége. A római liturgiában előre jelzi azt a szent krizmával való fölkenést, melyet majd a püspök fog kiszolgáltatni: a bérmálás szentségét, mely a keresztségi fölkenést mintegy "megerősíti" és tökéletesíti.

A fehér ruha szimbolikusan jelzi, hogy a megkeresztelt Krisztust öltötte magára, Krisztussal együtt föltámadott. A húsvéti gyertyáról meggyújtott keresztelési gyertya azt jelenti, hogy Krisztus megvilágosította a megkereszteltet. Krisztusban a megkereszteltek "a világ világossága" (Mt 5,14). Az újonnan megkeresztelt az egyszülött Fiúban most már Isten gyermeke.

Elmondhatja Isten gyermekeinek imádságát: a Miatyánkot.

Az első áldozás. Az új keresztényt, miután Isten gyermeke lett és menyegzői ruhába öltözött, bebocsátják a "Bárány menyegzői lakomájára", és megkapja az új élet eledelét, Krisztus testét és vérét. A keleti egyházak elevenen őrzik a keresztény beavatás egységét azáltal, hogy a szentáldozást minden újonnan megkereszteltnek és megbérmáltnak, még a csecsemőknek is kiszolgáltatják, emlékezvén az Úr szavára: "Engedjétek hozzám jönni a kisdedeket, ne akadályozzátok őket!" (Mk 10,14). A latin Egyház a szentáldozáshoz járulást azoknak tartja fönn, akik elérik az értelem használatának korát, de a keresztség Eucharisztiára nyitottságát azzal fejezi ki, hogy az újonnan megkeresztelt csecsemőt a Miatyánk elimádkozására az oltárhoz viszi.

A keresztelés szertartását ünnepélyes áldás zárja be. Újszülött keresztelésekor az anya megáldásának különleges jelentősége van.

Ki veheti föl a keresztséget?

"A keresztség fölvételére alkalmasak mindazok, de csak azok, akik még nincsenek megkeresztelve."

A FELNŐTTEK KERESZTSÉGE

A felnőttkeresztség az Egyház kezdetei óta ott a leggyakoribb, ahol az evangélium hirdetése újkeletű. Ilyenkor nagyon fontos szerepe van a katekumenátusnak (a keresztségre való előkészületnek), melynek mint a hitbe és a keresztény életbe való bevezetésnek elő kell készítenie az embert Isten ajándékának fogadására a keresztségben, a bérmálásban és az Eucharisztiában.

A katekumenátus azaz a katekumenok képzésének célja az, hogy lehetővé tegye számukra, hogy válaszolva az isteni kezdeményezésre, és valamilyen egyházi közösséggel egységben megérleljék megtérésüket és hitüket. Az "egész keresztény életet" átfogó oktatásról van tehát szó, "mellyel a tanítványok kapcsolatba kerülnek Krisztussal, a Mesterükkel. A katekumenokat tehát megfelelő módon be kell vezetni az üdvösség misztériumába; és az evangéliumi erkölcsök gyakorlásával és meghatározott időközökben egymást követő szertartásokkal vezessék be őket Isten népe hívő, liturgikus életébe és szeretetgyakorlataiba."

A katekumenok "már kapcsolatban állnak az Egyházzal, már Krisztus házanépe, s nemritkán már a hit, a remény és a szeretet életét élik".

A GYERMEKEK KERESZTSÉGE

Mivel bukott természettel és az áteredő bűntől megszeplősítve születtek, a kisgyermekek is rászorulnak az új születésre a keresztségben, hogy kiszabaduljanak a sötétség hatalmából és átvitessenek Isten gyermekei szabadságának országába, ahová minden ember meghívást kap. A gyermekkeresztségben különösen is világosan látható az üdvösség kegyelmének teljes ingyenessége. Az Egyház és a szülők megtagadnák a gyermektől az Isten gyermekévé válás fölbecsülhetetlen kegyelmét, ha nem hamarosan a születés után gondoskodnának a keresztelésről.

A keresztény szülők ismerjék el, hogy ez a szokás megfelel feladatuknak, hogy az Isten által rájuk bízott életet támogassák.

Az Egyház ősi hagyománya, hogy kisgyermekeket keresztel. A 2. századtól erre kifejezett bizonyítékok vannak, de valószínű, hogy már az apostoli igehirdetés kezdetén, amikor egész "házak" megkeresztelkedtek, a gyermekeket is megkeresztelték.

HIT ÉS KERESZTSÉG

A keresztség a hit szentsége. A hitnek szüksége van a hívők közösségére. Minden hívő csak az Egyház hitében tud hinni. A hitnek azonban, ami a keresztséghez szükséges, nem kell tökéletesnek és érettnek lennie; elég a csíra, amelynek ki kell bontakoznia. A keresztelendőtől vagy a keresztszülőjétől megkérdezik: "Mit kérsz Isten Egyházától?" És ő felel: "A hitet!"

A hitnek minden megkereszteltben, akár gyermek, akár felnőtt, a keresztség után növekednie kell. Ezért az Egyház minden évben a húsvéti vigíliában megújítja a keresztségi fogadalmakat. A keresztségi előkészület ugyanis csak az új élet küszöbéhez vezet el. A keresztség a Krisztusban való új élet forrása, melyből az egész keresztény élet fakad.

Ahhoz, hogy a keresztségi kegyelem kibontakozhassék, nagyon fontos a szülők segítsége. Ebben szerepe van a keresztapáknak és keresztanyáknak, akiknek jó hívőknek kell lenniük, alkalmasnak és fölkészültnek arra, hogy az újonnan megkeresztelt kisgyermeket vagy felnőttet kísérjék a keresztény élet útján. Feladatuk igazi egyházi szolgálat, officium. A keresztségi kegyelem megőrzéséért és kibontakozásáért az egész egyházi közösség is felelős.

Ki keresztelhet?

A keresztség rendes kiszolgáltatója a püspök és a pap, valamint a latin Egyházban a diákonus is. "Szükség esetén bárki, még a meg nem keresztelt ember is keresztelhet a szentháromságos keresztelési formulát alkalmazva." A megkívánt szándék azonban az, hogy azt akarja tenni, amit az Egyház a kereszteléskor tesz. E lehetőség alapját az Egyház Isten mindenkire vonatkozó üdvözítő akaratában és abban látja, hogy a keresztség feltétlenül szükséges az üdvösséghez.

A keresztség szükségessége

Maga az Úr mondja, hogy a keresztség szükséges az üdvösséghez. Ezért adta tanítványainak a feladatot, hogy hirdessék az evangéliumot és kereszteljenek meg minden népet. A keresztség szükséges az üdvösséghez azoknak az embereknek, akiknek hirdették az evangéliumot és lehetőségük van arra, hogy kérjék a szentséget. Az Egyház a keresztségen kívül nem ismer más olyan eszközt, amellyel biztosítani lehet az örök boldogságra eljutást; ezért tiltja, hogy elhanyagolják a küldetést, melyet az Úrtól kapott arra, hogy akik csak megkeresztelhetők, azokat hozzásegítse a "vízből és Lélekből való újjászületésre". Isten az üdvösséget a keresztség szentségéhez kötötte, de Ő maga nincs a szentségeihez kötve.

Az Egyház a kezdettől fogva szilárdan meg van győződve arról, hogy azok az emberek, akik a hitért halnak meg anélkül, hogy meg lennének keresztelve, a Krisztusért és a Krisztussal elszenvedett halálukkal megkeresztelkednek. E vérkeresztség, miként a vágykeresztség is, meghozza a keresztség gyümölcseit, anélkül hogy szentség lenne.

A katekumenoknak, akik a keresztség előtt halnak meg, a keresztség kifejezett vágya, a bűneik fölötti bánat és a szeretet biztosítja azt az üdvösséget, amit nem tudtak a szentség által fogadni.

"Mivel ugyanis Krisztus mindenkiért meghalt, s minden ember végső hivatása azonos, tudniillik isteni hivatás, vallanunk kell, hogy a Szentlélek mindenkinek fölkínálja a lehetőséget, hogy -- csak Isten előtt ismert módon -- csatlakozzon e húsvéti misztériumhoz." Minden ember, aki Krisztus evangéliumának és az ő Egyházának ismerete nélkül keresi az igazságot és teszi Isten akaratát úgy, ahogyan azt ismeri, üdvözülhet. Föltételezhetjük, hogy az ilyen emberek kifejezetten kívánták volna a keresztséget, ha annak szükséges voltáról tudomást szereztek volna.

Ami a keresztség nélkül meghalt gyermekeket illeti, az Egyház csak Isten irgalmasságára tudja őket bízni, amint ezt meg is teszi a megfelelő temetési szertartásban. A minden ember üdvösségét akaró Isten végtelen irgalmassága és Jézus gyöngédsége a gyermekek iránt, mely azt mondatta vele: "Engedjétek hozzám a kisdedeket, ne akadályozzátok őket" (Mk 10,14), följogosít bennünket a reményre, hogy a keresztség nélkül meghalt gyermekek számára is van út az üdvösségre. Az Egyház nyomatékosan kéri a szülőket, ne akadályozzák a gyermekeket abban, hogy a szent keresztség ajándéka által Krisztushoz jöjjenek.

A keresztségi kegyelem

A keresztség különböző hatásait a szentségi szertartás látható elemei jelzik. A vízbe való alámerítés szimbolikusan utal a halálra és a tisztulásra, ugyanakkor a megújulásra és újjászületésre is. A két fő hatás tehát a bűnöktől való megtisztulás és a Szentlélekben való új születés.

A BŰNÖK BOCSÁNATÁRA ...

A keresztség által az összes bűnök eltöröltetnek, az áteredő bűn és minden személyes bűn, illetve a bűnökért járó összes büntetések. Azokban, akik újjászülettek, nem marad semmi, ami akadályozhatná őket az Isten országába való belépésben; sem Ádám bűne, sem a személyes bűnök, sem a bűn következményei, melyek közül a legsúlyosabb az Istentől való elszakadás.

A megkeresztelt emberben mégis megmaradnak a bűnnek ideigtartó bizonyos következményei, mint a szenvedés, a betegség, a halál, az élettel együttjáró gyöngeségek, például jellemhibák stb., valamint a bűnre való hajlandóság, amit a hagyomány concupiscentiának (`bűnös vágy') vagy képszerűen fomes peccatinak (`a bűn taplójának') nevez. Mivel a concupiscentia a harc érdekében maradt meg, azoknak, akik nem egyeznek bele és Jézus Krisztus kegyelmével férfiasan ellenállnak, nem tud ártani. „A versenyző is csak akkor nyeri el a babérkoszorút, ha szabályszerűen küzd” (2Tim 2,5)

ÚJ TEREMTMÉNY

A keresztség nem csupán megtisztít minden bűntől, hanem az újonnan megkereszteltet "új teremtménnyé" teszi , Isten fogadott fiává; aki "az isteni természet részese", Krisztus tagja és "társörökös" Vele és a "Szentlélek temploma" lett.

A legszentebb Szentháromság a megkereszteltnek a megszentelő kegyelmet, a megigazulás kegyelmét adja:

  • ami az isteni erények által képessé teszi arra, hogy Istenben higgyen, Benne reméljen és Őt szeresse;
  • a Szentlélek ajándékai által lehetővé teszi számára, hogy a Szentlélek irányítása alatt éljen és cselekedjék;
  • az erkölcsi erények által képessé teszi arra, hogy a jóban növekedjék.
Így a keresztény ember természetfölötti életének egész organizmusa a szent keresztségben gyökerezik.

AZ EGYHÁZBA, KRISZTUS TESTÉBE ÉPÜLVE

A keresztség Krisztus testének tagjaivá tesz bennünket. "Emiatt (...) tagjai vagyunk egymásnak" (Ef 4,25). A keresztség beépít az Egyházba. A keresztkútból születik Isten egyedülálló újszövetségi népe, mely a nemzetek, kultúrák, népek és nemek természetes és emberi határait fölülmúlja: "Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk a keresztséggel" (1Kor 12,13).

A megkereszteltek "élő kövekké" lesznek, hogy "lelki házzá" és "szent papsággá" épüljenek (1Pt 2,5). A keresztség által részesednek Krisztus papságában, prófétai és királyi küldetésében. "Választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép, hogy annak dicsőségét hirdessék, aki a sötétségből meghívta (őket) csodálatos világosságára" (1Pt 2,9). A keresztség részt ad a hívők általános papságában.

A megkeresztelt ember, mivel az Egyház tagjává lett, már nem önmagáé, hanem ahhoz tartozik, aki érte meghalt és föltámadott. Arra kap meghívást, hogy az Egyház közösségében rendelje alá önmagát másoknak, nekik szolgáljon, s az Egyház elöljárói iránt "engedelmes és tanulékony" legyen, tisztelje és szeresse őket. Miként a keresztség felelősségek és kötelezettségek forrása, úgy a megkeresztelt embernek jogai is vannak az Egyházban: a szentségek vételéhez, az Isten igéjével való táplálkozáshoz és ahhoz, hogy az Egyház lelki segítséggel támogassa.

A megkeresztelteknek, "miután Isten fiaivá újjászülettek, a hitet, melyet Istentől az Egyház által kaptak, az emberek előtt meg kell vallaniuk", és részt kell venniük Isten népének apostoli és missziós tevékenységében.

A KERESZTÉNYEK EGYSÉGÉNEK SZENTSÉGI KÖTELÉKE

A keresztség a közösség alapja az összes keresztény között, azok tekintetében is, akik még nincsenek teljes közösségben a katolikus Egyházzal: "Akik hisznek Krisztusban és szabályszerűen részesültek a keresztség szentségében, már bizonyos -- jóllehet nem tökéletes -- közösségbe kerültek a katolikus Egyházzal. (...) Mindazonáltal akik a keresztségben megigazultak a hitből, Krisztus testének lettek tagjai, jogosan ékesíti tehát őket a keresztény név, s a katolikus Egyház gyermekei méltán ismerik el őket testvéreiknek az Úrban."

ELTÖRÖLHETETLEN LELKI PECSÉT ...

A megkeresztelt ember, mivel a keresztség által Krisztus tagjává vált, hasonlóvá vált Krisztushoz. A keresztség a keresztényt eltörölhetetlen lelki pecséttel (characterrel) jelöli meg, ami annak jele, hogy Krisztushoz tartozik. E jelet semmiféle bűn ki nem törölheti, még akkor sem, ha a bűn megakadályozza, hogy a keresztség az üdvösség gyümölcseit teremje. Az egyszer s mindenkorra kiszolgáltatott keresztséget nem lehet megismételni.

A keresztség révén az Egyházba beépült hívők szentségi karaktert kaptak, mely a keresztény vallásos kultuszra szenteli őket. A keresztségi pecsét a keresztényeket alkalmassá teszi és kötelezi egyrészt arra, hogy Istennek szolgáljanak az Egyház szent liturgiájában való eleven részvétellel, másrészt keresztségi papságuk gyakorlására a szent és a szeretetben tevékeny élet tanúságtételével.

Bűnbánat szentsége

"Akik a bűnbánat szentségéhez járulnak, azok Istent sértő bűneikre Isten irgalmas bocsánatát kapják meg. Egyszersmind kibékülnek az Egyházzal, melyet megsebeztek bűnükkel, s mely szeretetével, példájával és imájával közreműködik megtérésükben."

Hogyan nevezik ezt a szentséget?

  • A megtérés szentségének nevezik amiatt, hogy szentségileg megvalósítja Jézus megtérésre szólító hívását, tudniillik az elhatározást a visszatérésre az Atyához, akitől az ember a bűn által eltávolodott.
  • A bűnbánat szentségének nevezik amiatt, hogy megszenteli a keresztény bűnös személyes és egyházi megtérésének, bűnbánatának és elégtételének útját.
  • A gyónás (a bűnök megvallása) szentségének nevezik amiatt, hogy a bűnök beismerése, megvallása a pap előtt e szentség lényeges összetevője. Mélyebb értelemben ez a szentség "hitvallás" is, mert elismeri és dicséri Isten szentségét és irgalmasságát a bűnös emberek iránt.
  • A bűnbocsánat szentségének nevezik, amiatt, hogy a pap szentségi föloldozása által Isten "bocsánatot (...) és békét" ad a bűnbánónak.
  • A kiengesztelődés szentségének is nevezik, mert a bűnösnek ajándékozza Isten megengesztelődő szeretetét: "Engesztelődjetek ki Istennel!" (2Kor 5,20). Aki Isten irgalmas szeretetéből él, kész arra, hogy megfeleljen az Úr fölhívásának: "Menj, és előbb békülj ki felebarátoddal!" (Mt 5,24).
Mire jó a kiengesztelődés szentsége a keresztség után?

"Megtisztultatok, (...) megszentelődtetek, (...) megigazultatok az Úr Jézus Krisztus nevében és Istenünk Lelkében!"(1Kor 6,11). Tudatosítanunk kell, mily nagy Isten ajándéka, amit a keresztény beavatás szentségeiben kaptunk, hogy fölfogjuk, mennyire idegen a bűn attól, aki Krisztust öltötte magára. Ám Szent János apostol ezt is írja: "Ha azt állítjuk, hogy nincs bűnünk, saját magunkat vezetjük félre, és nincs meg bennünk az igazság" (1Jn 1,8). És maga az Úr tanított bennünket így imádkozni: "Bocsásd meg a mi vétkeinket" (Lk 11,4), egymás elleni vétkeink megbocsátását összekötvén azzal a megbocsátással, amit Isten ad a mi bűneinkre.

A megtérés Krisztushoz, a keresztségből való új születés, a Szentlélek ajándékai, Krisztus táplálékul magunkhoz vett teste és vére bennünket szentté és feddhetetlenné tett "Őelőtte" (Ef 1,4), miként maga az Egyház, Krisztus jegyese Őelőtte "szent és szeplőtelen" (Ef 5,27). A keresztény beavatásban kapott új élet azonban sem az emberi természet törékenységét és gyöngeségét, sem a hagyomány által concupiscentiának nevezett bűnre való hajlandóságot nem szüntette meg, s ez utóbbi megmarad a megkereszteltekben, hogy próbára tétessenek a keresztény élet harcában Krisztus kegyelmétől támogatva. Ez a harc a megtérés harca az életszentségért és az örök életért, melyre az Úr szüntelenül hív minket.

A belső bűnbánat

Miként már a Prófétáknál is, Jézusnál a meghívás a megtérésre és a bűnbánatra elsősorban nem a külső cselekedetekre irányul, a "zsákra és hamura", böjtölésre és önmegtagadásokra, hanem a szív megtérésére, a belső bűnbánatra. Enélkül a bűnbánat cselekedetei terméketlenek és hazugok; ezzel szemben a belső megtérés e lelkület látható jelekkel való kifejezésére sarkall gesztusokban és bűnbánati gyakorlatokban.

A belső bűnbánat az egész élet gyökeresen új iránya, visszafordulás teljes szívből Istenhez, a bűn elhagyása, elfordulás a rossztól, elkövetett gonosz cselekedeteink megtagadása. Ugyanakkor magában foglalja a vágyat és az elhatározást az élet megváltoztatására, reménykedve az isteni irgalmasságban és bízva az Ő kegyelmének segítségében. A szív e megtérését üdvös fájdalom és szomorúság kíséri, melyet az egyházatyák animi cruciatus-nak, a `lélek gyötrelmének' és compunctio cordis-nak, a `szív bánkódásának' neveznek.

Az ember szíve nehéz és megkérgesedett. Istennek az emberbe új szívet kell adnia. A megtérés elsősorban Isten kegyelmének műve, aki megteszi, hogy a szívünk visszatér Őhozzá: "Téríts magadhoz minket, Uram, és mi megtérünk" (Siral 5,21). Isten adja nekünk az erőt, hogy újra tudjunk kezdeni. Amikor a szívünk fölfedezi Isten szeretetének nagyságát, megrendül a bűn szörnyűségétől és súlyától, és kezd félni attól, hogy bűnnel megbántsa Istent és elszakadjon Tőle. Az emberi szív megtér, ha föltekint arra, akit bűneink keresztülszúrtak.

"Tekintsünk Krisztus vérére, és megértjük, mennyire értékes Atyja számára; mert üdvösségünkért kiontva az egész világnak meghozta a bűnbánat kegyelmét."

Húsvét óta a Szentlélek vádolja a világot a bűnről, tudniillik, hogy a nem hittek abban, akit az Atya küldött. De ugyanez a Lélek, aki fölfedi a bűnt, a Vigasztaló, aki nyújtja az emberi szívnek a bűnbánat és a megtérés kegyelmét.

A bűnbánat és a kiengesztelődés szentsége

A bűn elsősorban Isten megbántása, a vele való közösség megszakítása. Ugyanakkor kárt okoz az Egyház közösségének is. Ezért a megtérés egyidejűleg hozza Isten bűnbocsánatát és a kiengesztelődést az Egyházzal, amit a bűnbánat és a kiengesztelődés szentsége liturgikusan kifejez és megvalósít.

Egyedül Isten bocsátja meg a bűnöket. Mivel Jézus az Isten Fia, önmagáról mondja: "az Emberfiának van hatalma a földön megbocsátani a bűnöket" (Mk 2,10), és Ő maga gyakorolja ezt az isteni hatalmat: "Bocsánatot nyertek bűneid!" (Mk 2,5). Sőt isteni tekintélye folytán átadja az embereknek, hogy az Ő nevében gyakorolják ezt a hatalmat.

Krisztus úgy akarta, hogy egész Egyháza imádságaiban, életében és cselekedeteiben jele és eszköze legyen annak a megbocsátásnak és kiengesztelődésnek, melyet Ő vére árán szerzett nekünk. A föloldozás hatalmának gyakorlását azonban az apostoli hivatalra bízta. Ez van megbízva "a kiengesztelődés szolgálatával" (2Kor 5,18). Az Apostol "Krisztus nevében" kapta küldetését; általa maga Isten buzdít és kér: "engesztelődjetek ki az Istennel" (2Kor 5,20).

A BŰNBOCSÁNAT SZENTSÉGE

Krisztus a bűnbánat szentségét Egyházának valamennyi bűnös tagja, mindenekelőtt azok számára alapította, akik a keresztség után súlyos bűnbe estek és így elvesztették a keresztségi kegyelmet és az egyházi közösséget megsebezték. Nekik a bűnbánat szentsége új lehetőséget nyújt a megtérésre és a megigazulás kegyelmének visszanyerésére. Az egyházatyák ezt a szentséget úgy mutatják be, mint "második mentődeszkát a kegyelem elvesztésének hajótörése után".

A századok folyamán a konkrét forma, melynek keretében az Egyház ezt az Úrtól kapott hatalmat gyakorolta, sokat változott. Az első századokban a keresztségük után különösen súlyos bűnöket (pl. bálványimádás, emberölés vagy házasságtörés) elkövető keresztények kiengesztelődése rendkívül szigorú fegyelmi követelményhez volt kötve: a bűnbánóknak bűneik miatt sokszor éveken át nyilvánosan kellett vezekelniük, mielőtt a megbocsátást elnyerték. E "bűnbánók rendjébe" (mely csak bizonyos súlyos bűnök levezeklésére szolgált) csak ritkán, egyes vidékeken az életben csak egyszer bocsátottak valakit. A keleti szerzetesi hagyománytól indítva a 7. században ír misszionáriusok hozták Európába a "magánbűnbánat" gyakorlatát. Ez nem igényelt hosszadalmas, nyilvános vezeklést az Egyházzal történő kiengesztelődés előtt. A szentség ettől kezdve a bűnbánó és a pap között rejtett módon valósult meg. Ez az új gyakorlat biztosította az ismétlés lehetőségét és elvezetett a rendszeres gyónás gyakorlatához. Lehetővé tette, hogy egyetlen szentségi cselekményben lehessen föloldozni a súlyos és a bocsánatos bűnöket. Nagy vonalakban az Egyház a bűnbánattartásnak ezt a formáját gyakorolja napjainkig.

A különböző változások ellenére, melyeken a szentség szertartása és fegyelme a századok során átment, alapszerkezete változatlan maradt. Két egyenlőképpen lényeges eleme van: egyrészt a Szentlélek hatására megtérő ember cselekedete, a bánat, a bűnvallás és az elégtétel; másrészt Isten cselekedete az Egyház szolgálata által. Az Egyház, mely a püspök és papjai által Jézus Krisztus nevében a bűnbocsánatot adja és meghatározza az elégtétel módját, imádkozik a bűnösért és vele együtt bűnbánatot tart. Így a bűnös meggyógyul és újra fölvétetik az egyházi közösségbe.

A latin Egyházban használatos föloldozási forma kifejezi a szentség lényegi elemeit: az irgalmasság Atyja a forrása minden megbocsátásnak. Ő viszi végbe a bűnösök kiengesztelődését Fiának húsvétja és Lelkének ajándéka erejével, az Egyház imádsága és szolgálata által:

"Isten, a mi irgalmas Atyánk, aki szent Fiának kereszthalála és föltámadása által kiengesztelte önmagával a világot, és kiárasztotta a Szentlelket a bűnök bocsánatára, az Egyház szolgálata által bocsásson meg neked, és adja meg a békét. És én föloldozlak téged bűneidtől az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében."

A bűnbánó cselekedetei

"A bűnbánattartás arra készteti a bűnöst, hogy szívesen vállaljon mindent; szívében bánat, ajkán bűnvallomás; cselekedetében teljes alázat vagy gyümölcsöző elégtétel."

A BÁNAT

A bűnbánó cselekedetei között az első a bánat, ami "a lélek fájdalma az elkövetett bűn fölött, az utálat iránta, azzal az elhatározással, hogy többé nem vétkezik".

Amikor a bánat a mindennél jobban szeretett Isten iránti szeretetből fakad, "tökéletes bánatnak" (a szeretet bánatának) nevezzük. Ez a bánat eltörli a bocsánatos bűnöket; sőt elnyeri a halálos bűnök bocsánatát is, ha együtt jár azzal a szilárd elhatározással, hogy a bűnbánó, mihelyt alkalma nyílik, szentségi gyónáshoz járul.

Az úgynevezett "tökéletlen" bánat (attritio) is Isten ajándéka és a Szentlélek indítása. A bűn rútságának szemléléséből vagy a bűnöst fenyegető örök kárhozattól és egyéb büntetésektől való félelemből fakad. A lelkiismeret ilyen megrendülése belső fejlődést indíthat el, melyet a kegyelem működése alatt a szentségi föloldozás beteljesít. A tökéletlen bánat önmagában nem nyeri el a súlyos bűnök megbocsátását, de a bűnbánót fölkészíti arra, hogy a szentségi gyónásban azt elnyerje.

E szentség vételére az Isten igéjének fényében végzett lelkiismeretvizsgálattal kell fölkészülni. A legalkalmasabb szövegeket a Tízparancsolatban, valamint az evangéliumok és az apostoli levelek erkölcsi tanításában lehet megtalálni: a hegyi beszédben és az apostoli intelmekben. (http://pestiferences.ofm.hu/templom/index6.html)

A BŰNÖK MEGVALLÁSA, A GYÓNÁS

A bűnök megvallása (vádolása) pusztán emberi szempontból nézve is megszabadító, és megkönnyíti a másokkal való megbékélést. A gyónásban a megvallás által az ember szembenéz a bűnökkel, melyekben vétkesnek bizonyult; vállalja a felelősséget, és ezáltal újból megnyílik Isten és az Egyház közössége felé, hogy lehetővé váljon egy új jövő.

A papnak tett bűnvallomás a bűnbocsánat szentségének lényeges része: "A bűnbánóknak a gyónásban föl kell sorolniuk valamennyi halálos bűnüket, melyeknek gondos lelkiismeretvizsgálat után tudatában vannak, még ha egészen titokban és a Tízparancsolat két utolsó parancsa ellen követték is el; mert ezek a bűnök néha súlyosabban megsebzik a lelket és veszélyesebbek, mint azok, amelyeket egész nyilvánosan követtek el":

"Amikor a krisztushívők igyekeznek megvallani összes bűnüket, amire emlékeznek, mindent az isteni irgalmasság elé tárnak, hogy bocsánatot nyerjenek. Aki azonban másként cselekszik és valamit tudatosan visszatart, valójában semmit sem tár a pap által az isteni Jóság elé megbocsátásra. ‘Ha ugyanis a beteg szégyelli fölfedni a sebét az orvosnak, az orvosság nem gyógyítja meg azt, amit nem ismer.’"

Az Egyház parancsolata szerint "minden hívő, miután eljutott a megkülönböztetés korára, köteles meggyónni súlyos bűneit, melyeknek tudatában van, legalább évente egyszer." Aki tudatában van annak, hogy halálos bűnt követett el, még ha a bűn fölött mélységes bánatot is érez, ne járuljon a szentáldozáshoz anélkül, hogy szentségi föloldozásban nem részesült, kivéve, ha a szentáldozásnak súlyos indoka van és lehetetlen meggyónni. A gyermekek kötelesek a bűnbocsánat szentségéhez járulni, mielőtt elsőáldozók lennének.

A mindennapos hibák (a bocsánatos bűnök) gyónása szorosan véve nem kötelező, de az Egyház nyomatékosan ajánlja. Bocsánatos bűneink rendszeres meggyónása segítséget jelent lelkiismeretünk alakításában, a rossz hajlamaink elleni küzdelemben, lehetővé teszi, hogy Krisztus gyógyítson bennünket és a Lélek életében gyarapodjunk. Ha gyakrabban fogadjuk Isten irgalmasságának ajándékát e szentségben, az sürgetni fog, hogy mi magunk is irgalmasszívűek legyünk, mint Ő:

"Aki megvallja bűneit, és vádolja bűneit, már Istennel cselekszik. Isten vádolja bűneidet; ha te is vádolod, csatlakozol Istenhez. Az ember és a bűnös bizonyos értelemben két valóság: ha azt hallod, ember, azt Isten teremtette; ha azt hallod, bűnös, az az ember műve. Töröld le, amit te műveltél, hogy Isten megmentse azt, amit Ő alkotott (...). Amikor kezd nem tetszeni neked, amit műveltél, akkor kezdődnek a jó cselekedeteid, mert vádolod a gonosz cselekedeteidet. A jó cselekedetek kezdete a rossz cselekedetek megvallása. Teszed az igazságot, és világosságra jössz."

AZ ELÉGTÉTEL

Sok bűn kárt okoz a felebarátnak. Amennyire lehetséges, a kárt jóvá kell tenni (például vissza kell adni a lopott holmit, helyre kell állítani a megrágalmazott jóhírét, elégtételt kell adni a sértésért). Ezt már maga az igazságosság is megköveteli. A bűn azonban megsebzi és elgyengíti magát a bűnöst, továbbá Istenhez és a felebaráthoz fűződő kapcsolatait is. A feloldozás elveszi a bűnt, de nem szüntet meg minden jogtalanságot, melyet a bűn okozott. Miután a bűnös kiemelkedett a bűnből, még el kell nyernie a teljes lelki egészséget. Még kell valamit tennie, hogy jóvátegye bűneit: megfelelő módon "elégtételt" kell adnia, ki kell "engesztelnie" bűneit. Ezt az elégtételt "vezeklésnek" is nevezik.

A vezeklésnek, amit a gyóntató kiró, tekintettel kell lennie a bűnbánó személyes helyzetére és lelki javát kell szolgálnia. Amennyire lehetséges, arányban kell állnia az elkövetett bűnök természetével és súlyosságával. Az elégtétel lehet imádság, valaminek a fölajánlása, az irgalmasság cselekedetei, a felebarát szolgálata, önmegtagadás, áldozatvállalás, s főként a napi keresztünk türelmes viselése. Az ilyen vezeklések segítenek bennünket abban, hogy hasonlóvá váljunk Krisztushoz, aki egyedül és egyszer s mindenkorra kiengesztelte bűneinket. Lehetővé teszik, hogy társörökösei legyünk a föltámadott Krisztusnak, mert "együtt szenvedünk vele" (Róm 8,17):

A szentség kiszolgáltatója

Mivel Krisztus a kiengesztelődés szolgálatát Apostolaira bízta, utódaik, a püspökök és azok munkatársai, a papok folytatják e szolgálatot. Valójában ugyanis a püspököknek és a papoknak az egyházi rend szentségének erejéből hatalmuk van minden bűnt megbocsátani "az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében".

A bűnök megbocsátása kiengesztel Istennel, de az Egyházzal is. A püspököt tehát, a részegyház látható fejét ősidők óta joggal tekintik úgy, mint akit elsődlegesen megillet a kiengesztelődés hatalma és szolgálata: ő a bűnbánati fegyelem szabályozója. Munkatársai, a papok annyiban végzik ezt a szolgálatot, amennyiben püspöküktől (vagy egy szerzetesi elöljárótól) vagy a Pápától az egyházjognak megfelelően megbízatást kapnak.

Néhány különösen súlyos bűnt kiközösítéssel sújtanak, a legkomolyabb egyházi büntetéssel, ami megakadályozza a szentségek vételét és bizonyos egyházi cselekedetek végzését. A kiközösítés alól föloldozást az egyházjog szerint csak a Pápa, a helyi püspök vagy egy általa erre fölhatalmazott pap adhat. Halálveszélyben azonban bármely pap, még ha nem is rendelkezik gyóntatási joghatósággal, minden bűn és minden kiközösítés alól föloldozhat.

A papoknak buzdítaniuk kell a híveket a bűnbocsánat szentségének vételére, és készségesnek kell lenniük a gyóntatásra, valahányszor a keresztények azt ésszerű módon kérik.

Amikor a pap a bűnbocsánat szentségét kiszolgáltatja, a jó Pásztor szolgálatát végzi, aki keresi az elveszett bárányt; az irgalmas szamaritánusét, aki bekötözi a sebeket; az atyáét, aki a tékozló fiúra vár és visszatértekor szeretettel fogadja; az igazságos bíróét, aki személyválogatás nélkül hoz igazságos és irgalmas ítéletet. Egyszóval a pap Isten bűnös iránti irgalmas szeretetének jele és eszköze.

A gyóntató Isten megbocsátásának nem ura, hanem szolgája. E szentség szolgájának egyesülnie kell Krisztus szándékával és szeretetével. Ismernie kell a keresztény erkölcstant, az emberi életet, tisztelnie kell azt, aki elesett és szelídnek kell lennie iránta; szeretnie kell az igazságot, hűségesnek kell lennie az Egyház Tanítóhivatalához, türelemmel kell vezetnie a bűnbánót a gyógyulás és a teljes érettség felé. Imádkoznia és vezekelnie kell érte, és Isten irgalmasságára kell bíznia.

Figyelembe véve e szolgálat szent voltát és nagyságát, valamint a személyeket megillető tiszteletet, az Egyház kinyilvánítja, hogy minden pap, aki gyóntat, a legsúlyosabb büntetés terhe mellett köteles a bűnbánó által meggyónt bűnökre vonatkozóan abszolút hallgatást tartani. Ugyanígy nem használhatja föl azokat az ismereteket, amelyeket a gyónó életére vonatkozóan a gyónásból tud. E gyónási titkot, mely semmiféle kivételt nem ismer, "szentségi pecsétnek" nevezik, mert mindaz, amit a gyónó a papra rábízott, e szentség által "lepecsételve" marad.

E szentség hatásai

"A bűnbánat szentségének minden ereje abban áll, hogy visszaállít minket Isten kegyelmébe, és bensőséges barátságban összekapcsol Vele." E szentség célja és hatása tehát az Istennel való kiengesztelődés. Azok, akik a bűnbánat szentségét töredelmes szívvel és vallásos fölkészültséggel fogadják, "a lelkiismeret békéjét és derűjét a lélek nagy vigasztalásával együtt" szokták érezni. Az Istennel történő kiengesztelődés szentsége ugyanis igazi "lelki föltámadást" hoz az istengyermeki élet méltóságának és javainak -- melyek közül a legdrágább az istenbarátság -- helyreállításával.

E szentség kiengesztel bennünket az Egyházzal. A bűn gyengíti vagy megtöri a testvéri közösséget. A bűnbánat szentsége megújítja vagy helyreállítja azt. Ebben az értelemben nem csupán azt gyógyítja, akit visszavisz az egyházi közösségbe, hanem elevenítő hatása van az Egyház életére is, amely elszenvedte egyik tagjának bűnét. A bűnös, aki visszakerül a szentek közösségébe vagy megszilárdul benne, a lelki javak Krisztus Testének élő -- akár még zarándokló, akár már az égi hazában otthon lévő -- tagjai közötti kölcsönös közlése által megerősödik.

"Ez az Istennel való kiengesztelődés maga után vonja a kiengesztelődés egyéb formáit is, amelyek más sebeket is gyógyítanak. A gyónó, aki bocsánatot nyert, kiengesztelődik legmélyebb énjében önmagával, miáltal visszanyeri belső igaz voltát; kiengesztelődik testvéreivel, akiket megbántott és megsértett; kiengesztelődik az Egyházzal és az egész teremtett világgal."

Ebben a szentségben a bűnös, átadva magát Isten irgalmas ítéletének, bizonyos módon elővételezi az ítéletet, mely e földi élet végén következik. Ugyanis most, ebben az életben kapjuk a választási lehetőséget az élet és a halál között, és csak a megtérés útján léphetünk be a mennyek országába, ahonnan a súlyos bűn kizár. A bűnös -- a bűnbánat és a hit által megtérve Krisztushoz -- átmegy a halálból az életre, és "nem megy ítéletre" (Jn 5,24).

A búcsúk

"A búcsú Isten színe előtt a már megbocsátott bűnökért járó, ideigtartó büntetések elengedése, melyet a keresztény hívő, aki megfelelően fölkészült és teljesítette a kiszabott föltételeket, elnyer az Egyház segítségével, amely mint a megváltás szolgálója Krisztus és a szentek elégtételt nyújtó érdemeinek kincstárát hivatalosan kezeli és abban részesít."

"A búcsú részleges vagy teljes, attól függően, hogy a bűnökért járó ideigtartó büntetéstől részlegesen vagy teljesen szabadít-e meg." "Minden hívő nyerhet búcsúkat (...) önmaga számára vagy az elhunytak javára."

A BŰNÖK BÜNTETÉSE

Hogy az Egyház e tanítását és gyakorlatát megérthessük, tudnunk kell, hogy a bűnnek kettős következménye van. A súlyos bűn megfoszt az Istennel fönnálló közösségtől és ezért alkalmatlanná tesz az örök életre, és az ettől való megfosztottság "az örök büntetés". Másrészt minden bűn, még a legkisebb is, a teremtményekhez való rendetlen ragaszkodással jár, ami szükségessé teszi a tisztulást, akár itt a földön, akár a halál után, az úgynevezett purgatóriumban (tisztítótűz, tisztítóhely). E tisztulás szabadít meg attól, amit "ideigtartó büntetésnek" nevezünk. E kétféle büntetést nem szabad valamiféle bosszúnak tartani, mellyel Isten az embert kívülről sújtja, hanem nagyon is a bűn természetéből származó valóságként kell fölfogni. Egy lángoló szeretetből fakadó megtérés létrehozhatja a bűnös teljes megtisztulását, úgyhogy semmi büntetés nem marad fönn.

A bűn megbocsátása és az Istennel fennálló közösség helyreállítása magával hozza a bűn örök büntetéseinek elengedését. Az ideigtartó büntetések azonban megmaradnak. A keresztény embernek mindenfajta szenvedést és megpróbáltatást türelemmel viselve, és amikor eljön a nap, a halált derűs lélekkel fogadva, törekednie kell arra, hogy a bűn ezen ideigtartó büntetéseit kegyelemnek tekintse; az irgalmasság és szeretet cselekedetei, az imádság és a különböző vezeklési gyakorlatok által igyekeznie kell, hogy teljesen levesse magáról a "régi embert" és magára öltse az "új embert".

A bűnbánat szentségének kiszolgáltatása

A többi szentséghez hasonlóan a bűnbánat szentsége is liturgikus cselekmény. A szentség kiszolgáltatásának elemei rendszerint a következők: köszöntés és a pap áldása, Isten igéjének olvasása -- a lelkiismeretet megvilágosítására és a bánat fölkeltésére -- és buzdítás a bánatra; gyónás, mely beismeri a bűnöket és föltárja a pap előtt; elégtétel kirovása és elfogadása; a pap által adott föloldozás; hálaadás, majd elbocsátás a pap áldásával.

A bizánci liturgia a föloldozásnak többféle, könyörgő formáját ismeri, amelyek csodálatosan kifejezik a megbocsátás misztériumát, például: "Isten, aki Nátán prófétán keresztül megbocsátott Dávidnak, midőn az minden bűnét megvallotta, és megbocsátott Péternek, aki keservesen sírt, és a bűnös nőnek, aki könnyeivel öntözte a lábát, a vámosnak és a tékozló fiúnak, ugyanez az Isten bocsásson meg neked általam, bűnös által ebben a világban és a másikban, és anélkül, hogy elítélne, szólítson téged félelmetes ítélőszéke elé. Aki áldott mindörökkön örökké. Amen."

A bűnbánat szentsége helyet kaphat közösségi bűnbánati szertartás keretében is, melynek során a hívek együtt készülnek föl a gyónásra és együtt adnak hálát az elnyert bocsánatért. Ebben az esetben a bűnök személyes megvallása és az egyéni föloldozás az igeliturgiában -- olvasmányok, homília, közös lelkiismeretvizsgálat, közös ima a bűnbocsánatért, Miatyánk, közös hálaadás -- kap helyet. Ez a közösségi ünneplés világosabban kifejezi a bűnbánat egyházi--közösségi jellegét. Bármilyen formában történjék, a bűnbánat szentsége természeténél fogva mindig liturgikus, azaz egyházi és nyilvános cselekmény.

Súlyos szükség esetén a kiengesztelődés közösségi formáját is lehet választani általános gyónással és föloldozással. Ilyen súlyos szükség a közvetlen halálveszély, amikor a papnak vagy papoknak nincs elegendő ideje-idejük meghallgatni valamennyi bűnbánó gyónását. Ilyen helyzet van akkor is, ha nincs elegendő gyóntató, aki a sok gyónó egyéni gyónását megfelelő időn belül meg tudná hallgatni, s ennek következtében a bűnbánók saját hibájukon kívül hosszú ideig nélkülözni kényszerülnének a szentségi kegyelmet vagy a szentáldozást. Ebben az esetben a föloldozás érvényességéhez a hívekben meg kell lenni a szándéknak, hogy súlyos bűneiket a lehető leghamarabb egyénileg meggyónják. Annak megítélése, hogy egy általános föloldozás szükséges feltételei megvannak-e, a megyéspüspökre tartozik. A hívők nagy száma egy nagy ünnepen vagy zarándoklatokon nem jelent ilyen szükséghelyzetet.

"Az egyéni és teljes bűnvallomás és feloldozás marad változatlanul a hívek Istennel és az Egyházzal történő kiengesztelődésének az egyedüli és rendes módja, kivéve, ha egy ilyen bűnvallomás fizikailag vagy erkölcsileg lehetetlen." Ennek nagyon mély alapjai vannak. Krisztus cselekszik minden szentségben. Ő személyesen fordul minden egyes bűnöshöz: "Fiam, bocsánatot nyertek bűneid" (Mk 2,5). Ő az orvos, aki egyenként fordul minden beteghez, akinek szüksége van rá, hogy meggyógyítsa; Ő emel föl minden beteget, és viszi be újra a testvéri közösségbe. Ezért a személyes gyónás az Istennel és az Egyházzal történő kiengesztelődés legkifejezőbb formája.

Eucharisztia

A szent Eucharisztia befejezi a keresztény beavatást. Akik a keresztség által fölemeltettek a királyi papság méltóságára és a bérmálás által mélyebben hasonulóvá váltak Krisztushoz, az Eucharisztia által az egész közösséggel együtt részesednek az Úr áldozatában.

"Üdvözítőnk az utolsó vacsora alkalmával, azon az éjszakán, melyen elárultatott, megalapította testének és vérének eucharisztikus áldozatát, hogy így a kereszt áldozatát a századokon át eljöveteléig megörökítse, és így szeretett jegyesére, az Egyházra bízza halálának és föltámadásának emlékezetét: az irgalom szentségét, az egység jelét, a szeretet kötelékét mint húsvéti lakomát, melyen Krisztust vesszük magunkhoz, lelkünket kegyelem tölti el, s a jövendő dicsőség záloga nekünk adatik."

Az Eucharisztia -- az egyházi élet forrása és csúcsa

Az Eucharisztia "az egész keresztény élet forrása és csúcsa". "Az összes szentség, mint minden más egyházi szolgálat és az apostoli tevékenység is, a szent Eucharisztiához tartozik és reá irányul. Az Eucharisztiában ugyanis benne van az Egyház minden lelki java (Krisztus, a mi Húsvétunk)."

Hogyan nevezik ezt a szentséget?

E szentség kimeríthetetlen gazdagsága fejeződik ki különböző elnevezéseiben, melyek közül mindegyik más szempontra utal. Nevei:

  • Eucharisztia, mert hálaadás Istennek. Az eucharisztein (Lk 22,19; 1Kor 11,24) és az eulogein (Mt 26,26; Mk 14,22) szavak azokra a zsidó áldásokra emlékeztetnek, amelyek -- különösen étkezések alatt -- magasztalták Isten műveit: a teremtést, a megváltást és a megszentelést.
  • Úrvacsora, mert arról a vacsoráról van szó, amelyet az Úr szenvedése előestéjén tanítványaival költött el, és a Bárány mennyei Jeruzsálem-béli menyegzős lakomájának elővételezéséről.
  • Kenyértörés, mert a zsidó étkezésnek ezt a sajátos szertartását használta föl Jézus, amikor családfőként megáldotta és szétosztotta a kenyeret, különösen az utolsó vacsorán. E cselekedetről ismerik fel Őt föltámadása után a tanítványok. Az első keresztények eucharisztikus összejöveteleiket "kenyértörésnek" nevezték. Ezzel azt akarták mondani, hogy mindazok, akik az egy, megtört kenyérből, Krisztusból esznek, közösségre lépnek vele és őbenne egyetlen testet alkotnak.
  • Eucharisztikus összejövetel (szünaxisz), mert az Eucharisztiát a hívők összejövetelében, az Egyház látható megjelenésében ünneplik.
  • Az Úr szenvedésének és föltámadásának emlékezete.
  • Szent áldozat, mert megjeleníti az üdvözítő Krisztus egyetlen áldozatát, s mert magába zárja az Egyház fölajánlását; szentmiseáldozat, "a dicséret áldozata" (Zsid 13,15), lelki áldozat, tiszta és szent áldozat, mert az Ószövetség összes áldozatát beteljesíti és fölülmúlja.
  • Szent és isteni liturgia, mert az Egyház egész liturgiája e szentség ünneplésében találja meg középpontját és legtömörebb kifejezését; ugyanebben az értelemben nevezik a szent misztériumok ünneplésének is. Beszélünk a legszentebb Szentségről (Sanctissimum Sacramentum) is, mert az Eucharisztia a szentségek szentsége. Ez a név a tabernákulumban őrzött szentségi színekre is használatos.
  • Communio, mert e szentség révén egyesülünk Krisztussal, aki testében és vérében részesít azért, hogy egy testet alkossunk Vele; nevezik az Eucharisztiát görögül ta hagia, latinul sancta, `szent dolgoknak' is -- ez az Apostoli hitvallásban szereplő `szentek közössége' elsődleges jelentése --; egyéb nevei: angyalok kenyere, mennyei kenyér, halhatatlanság gyógyszere, viaticum, `útravaló'.
  • Szentmise, mert a liturgia, amelyben az üdvösség misztériuma beteljesedik, a hívek küldetésével (missio) végződik, hogy Isten akaratát mindennapi életükben betöltsék.
Az Eucharisztia az üdvösség rendjében

A KENYÉR ÉS A BOR JELEI

A szentmise közepén a kenyér és a bor Krisztus szavai és a Szentlélek segítségül hívása által Krisztus testévé és vérévé válik. Parancsának megfelelően az Egyház az Ő dicsőséges eljöveteléig folytatja azt, amit az Úr szenvedése előestéjén tett: "Kezébe vette a kenyeret (...)" "Kezébe vette a borral telt kelyhet (...)." A kenyér és a bor titokzatos módon Krisztus testévé és vérévé válnak, ugyanakkor a teremtés jóságának jelei maradnak. A fölajánlásban hálát adunk a Teremtőnek a kenyérért és a borért, "az emberi munka" gyümölcséért, ami előbb a "föld gyümölcse" és a "szőlőtő termése", azaz a Teremtő adományai. Az Egyház Melkizedeknek, a királynak és papnak a gesztusában, amikor fölajánlotta "a kenyeret és bort" (Ter 14,18), saját fölajánlásának előképét látja.

Az Ószövetségben a kenyeret és a bort a zsengeáldozatok között ajánlották föl a Teremtő iránti hála jeleként. Az Egyiptomból való kivonulás összefüggésében még egy új jelentéssel gyarapodtak. A kovásztalan kenyerek, melyeket Izrael népe minden évben a pászkaünnepen evett, az Egyiptomból való szabadító kivonulás sietségére emlékeztetnek; a pusztai manna állandóan Izrael emlékezetébe idézi, hogy Isten szavának kenyeréből él. Végül a mindennapi kenyér az Ígéret földjének gyümölcse, záloga annak, hogy Isten hűséges ígéreteihez. Az "áldás kelyhe" (1Kor 10,16) a zsidók húsvéti vacsorájának a végén a bor ünnepi öröméhez eszkatologikus jelentést kapcsol: Jeruzsálem messiási helyreállításának várását. Jézus úgy alapította meg Eucharisztiáját, hogy a kenyér és a kehely áldásának új és végleges értelmet adott.

A kenyérszaporítás csodái, amikor az Úr áldást mondott, megtörte a kenyereket és tanítványai által szétosztotta a sokaság táplálékául, előképei az Ő egy eucharisztikus kenyere túláradó bőségének: a Kánában borrá változtatott víz jele már Jézus megdicsőülésének óráját hirdeti. Magát a beteljesedést nyilvánítja ki a menyegzői lakoma az Atya országában, ahol a hívők a Krisztus vérévé vált új bort fogják inni.

Az Eucharisztia első bejelentése megosztotta a tanítványokat, miként a szenvedés bejelentése megbotránkoztatta őket: "Kemény beszéd ez! Ki hallgathatja?" (Jn 6,60). Az Eucharisztia és a kereszt a botrány sziklái. Egy és ugyanarról a misztériumról van szó, és mindig megoszlásra adnak alkalmat: "Ti is el akartok menni?" (Jn 6,67): az Úr e kérdése végig hangzik a századokon mint szeretetének meghívása annak fölfedezésére, hogy egyedül Ő az, akinél "az örök élet igéi" vannak (Jn 6,68); és a hitben elfogadni Eucharisztiájának ajándékát azt jelenti, hogy Őt magát fogadjuk be.

AZ EUCHARISZTIA ALAPÍTÁSA

Az Úr, mivel szerette övéit, mindvégig szerette őket. Tudván, hogy eljött az óra, amikor ebből a világból átmegy az Ő Atyjához, a vacsora közben megmosta lábukat, és átadta nekik a szeretet parancsát. Hogy rájuk hagyja e szeretet zálogát, s hogy övéitől soha ne távozzon el és húsvétja részeseivé tegye őket, halála és föltámadása emlékezetéül megalapította az Eucharisztiát, és megparancsolta Apostolainak, "akiket akkor az Újszövetség papjaivá szentelt," hogy visszajöveteléig ünnepeljék.

A három szinoptikus evangélium és Szent Pál hagyták ránk az Eucharisztia alapításának elbeszélését; Szent János a maga részéről idézi Jézus szavait a kafarnaumi zsinagógában, amelyek előkészítették az Eucharisztia alapítását: Krisztus az élet égből alászállott kenyerének nevezi önmagát.

Jézus a húsvéti időt választotta arra, hogy megtegye, amit Kafarnaumban előre mondott: testét és vérét adja tanítványainak:

"Elérkezett a kovásztalan kenyér napja, amikor meg kellett ölni a húsvéti bárányt. Jézus elküldte Pétert és Jánost ezzel a megbízatással: ’Menjetek, készítsétek el a húsvéti bárányt, hogy elkölthessük’. (...) Elmentek és el is készítették a húsvéti bárányt. Amint elérkezett az óra, asztalhoz ült a tizenkét apostollal együtt. Így szólt hozzájuk: ’Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti bárányt elköltsem veletek, mielőtt szenvedek. Mondom nektek, többé nem eszem húsvéti bárányt, míg be nem teljesedik Isten országában.’ (...) Most a kenyeret vette kezébe, hálát adott, megtörte és odanyújtotta nekik ezekkel a szavakkal: ’Ez az én testem, amely értetek adatik. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.’ Ugyanígy a vacsora végén fogta a kelyhet is, és azt mondta: ’Ez a kehely az új szövetség az én véremben, mely értetek kiontatik’." (Lk 22,7--20)

Amikor Jézus az utolsó vacsorát apostolaival a húsvéti lakoma keretében ünnepelte, a zsidó húsvétnak megadta végső értelmét. Valójában ugyanis Jézus átmenetele a halálon és a föltámadáson át az Ő Atyjához, tudniillik az új húsvét, elővételezve lett az utolsó vacsorán, és ezt ünnepeljük az Eucharisztiában, mely beteljesíti a zsidó húsvétot és elővételezi az Egyház végső húsvétját az Ország dicsőségében.

"EZT CSELEKEDJÉTEK AZ ÉN EMLÉKEZETEMRE"

Jézus parancsa, hogy gesztusait és szavait ismételjék, "amíg el nem jön" (1Kor 11,26), nemcsak annyit követel, hogy emlékezzünk Jézusra és arra, amit Ő tett. A parancs arra irányul, hogy az Apostolok és utódaik Krisztus -- az Ő élete, halála, föltámadása és az Atyánál értünk való közbenjárása -- emlékezetét liturgikusan ünnepeljék.

Az Egyház kezdettől fogva hű maradt az Úr parancsához. A jeruzsálemi egyházról ez olvasható:

"Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban. (...) Egy szívvel-lélekkel mindennap összegyűltek a templomban. A kenyeret házaknál törték meg, s örömmel és tiszta szívvel vették magukhoz az ételt." (ApCsel 2,42.46)

A keresztények elsősorban "a szombatok első napján", azaz vasárnap, Jézus föltámadásának napján gyűltek össze, hogy "megtörjék a kenyeret" (ApCsel 20,7). Az Eucharisztia ünneplése egészen napjainkig ugyanúgy folytatódik annyira, hogy ma az Egyházban mindenütt azonos alapszerkezettel ünnepeljük. Az Eucharisztia az Egyház életének állandó középpontja.

Isten zarándok népe Jézus húsvéti misztériumát hirdetve, "amíg el nem jön" (1Kor 11,26), szentmiséről szentmisére "a kereszt szűk ösvényén" halad előre a mennyei lakoma felé, amelyen az összes választottak az Ország asztalához fognak ülni.

IV. Az Eucharisztia liturgikus ünneplése

MINDEN IDŐK SZENTMISÉJE

A 2. századból ismerjük Szent Jusztinosz vértanú tanúságát az eucharisztikus ünneplés alapszerkezetéről. És e szerkezet mind a mai napig az összes nagy liturgia-családban azonos maradt. Íme, mit ír ő 155 körül, hogy a pogány Antoninus Pius (138--161) császárnak elmagyarázza, mit tesznek a keresztények:

"A Napról elnevezett napon mindannyian, városokban és a falvakban egyaránt, összejövetelt tartunk.

És fölolvassuk az Apostolok emlékiratait és a Próféták írásait, amint azt az idő engedi.

A felolvasó elhallgatása után az elöljáró beszédében int és buzdít, hogy ezeket a szép dolgokat tetteinkkel utánozzuk.

Majd mindannyian fölállunk és közösen imát mondunk."

"Közösen imádkozunk magunkért (...) meg a többiekért, (...) hogy miután az igazságot megtanultuk, a helyes életre törekedjünk, tetteinkben a jót kövessük, s azon legyünk, hogy parancsait megtartsuk, és az örök üdvösséget elnyerjük.

Imáink befejezésekor csókkal köszöntjük egymást.

Ezek után a testvérek elöljárójához kenyeret és kelyhet visznek vízzel vegyített borral, aki kezébe veszi, dicséretet és dicsőítést mond a mindenség Atyjának a Fiú és a Szentlélek neve által, hálát ad neki (görögül: eucharisztian), és áldást mond hosszasan azokért, amiket nekünk adott, hogy Ő bennünket ezekre méltatott.

Imái és hálaadása befejezéseképpen az egész nép ráfeleli az Áment. (...) Az elöljáró hálaadása és az egész nép felelete után az általunk diákonusoknak nevezettek minden jelenlevőnek osztanak a hálaadás kenyeréből és a vízzel elegyített borából, visznek belőle a távollevőknek is.

Az Eucharisztia liturgiája ma is alapvetően abban a szerkezetben történik, mely századokon át megmaradt. Két, szoros egységet alkotó fókusz körül bontakozik ki.

  • gyülekezés, igeliturgia az olvasmányokkal, a homíliával és az egyetemes könyörgéssel;
  • az eucharisztikus liturgia a kenyér és a bor fölajánlásával, a konszekráló hálaadással és az áldozással.
Az igeliturgia és az eucharisztikus liturgia "egyetlen istentiszteleti cselekményt" alkotnak. Valójában ugyanis az Eucharisztiában számunkra megterített asztal egyszerre Isten igéjének és az Úr Testének asztala.

Nemde ugyanaz a folyamat játszódik le itt, mint a föltámadott Jézus tanítványaival elköltött húsvéti lakomáján? Útközben ő maga magyarázta nekik az Írásokat, majd asztalhoz ült velük, "kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és odanyújtotta nekik".

AZ ÜNNEPLÉS FOLYAMATA

Valamennyien összegyűlnek. A keresztények az eucharisztikus ünneplésre egy helyen jönnek össze. Ezen a helyen a fő hely magát Krisztust illeti, aki az Eucharisztia főszereplője. Ő az Újszövetség főpapja. Láthatatlanul Ő maga vezet minden eucharisztikus ünnepet. Őt képviselve vezeti az összejövetelt a püspök vagy a pap (Krisztusnak, a Főnek személyében cselekedve), beszédet tart az olvasmányok után, átveszi az adományokat és elmondja az eucharisztikus imádságot. Az ünneplésben valamennyien részt vesznek, mindenki a maga módján: a felolvasók, az adományvivők, az áldoztatók és az egész nép, melynek Amenje a részvételt fejezi ki.

Az igeliturgia magában foglalja "a próféták írásait", vagyis az Ószövetséget, és az "Apostolok emlékiratait", azaz leveleiket és az evangéliumokat; a homília után -- mely arra buzdít, hogy a hallott igét úgy fogadjuk, mint Isten szavát, amint valójában az is, és váltsuk tettekre -- közbenjáró könyörgések következnek minden emberért az Apostol szavai szerint: "Mindenekelőtt arra kérlek, végezzetek imát, könyörgést, esedezést és hálaadást minden emberért, a királyokért és az összes elöljárókért" (1Tim 2,1--2).

Az adományok bemutatása (offertorium): akkor az oltárhoz olykor körmenetben kenyeret és bort hoznak, melyeket a pap Krisztus nevében fölajánl az eucharisztikus áldozatban, melyben Krisztus testévé és vérévé válnak. Ez az utolsó vacsorán "a kenyeret és a kelyhet kezébe vevő" Krisztus gesztusa. "Ezt a tiszta áldozatot egyedül az Egyház ajánlja föl a Teremtőnek, az Ő teremtéséből hálaadással ajánlva föl neki." Az adományok fölajánlása az oltáron Melkizedek gesztusát idézi, és a Teremtő ajándékait Krisztus kezére bízza. Ő a maga áldozatában tökéletessé teszi az ember minden áldozatot bemutató törekvését.

A keresztények az Eucharisztiának szánt kenyér és bor mellett kezdettől fogva a rászorulók támogatására is vittek magukkal adományokat. E gyűjtési szokás (collecta) mindig aktuális, és Krisztus példája serkenti, aki szegény lett, hogy minket gazdaggá tegyen:

"A jómódúak és aki akar -- ki-ki szándékának megfelelően -- adakozik, azt, amit jónak lát; az összegyűjtött adományokat az elöljárónál helyezik letétbe, s az belőle gondoskodik az árvákról és özvegyekről és azokról, akik betegség vagy más ok miatt szükséget szenvednek, továbbá a bebörtönzöttekről és az átutazó idegenekről; egyszóval mindenkin segít, aki rászorul."

Az anafora (kánon): az eucharisztikus imádsággal, a hálaadó és átváltoztató imádsággal elérkezünk az ünneplés szívéhez és csúcsához:

A prefációban az Egyház Krisztus által a Szentlélekben hálát ad az Atyának minden művéért, a teremtésért, a megváltásért és a megszentelésért. Az egész közösség csatlakozik ahhoz a szüntelen dicsérethez, melyet az égi Egyház, az angyalok és a szentek a háromszor szent Istennek énekelnek.

Az epiklézisben az Egyház kéri az Atyát, hogy küldje el Lelkét (vagy áldásának hatalmát) a kenyérre és a borra, hogy az Ő ereje által Jézus Krisztus Testévé és Vérévé váljanak; és hogy azok, akik részesednek az Eucharisztiában, egy test és egy lélek legyenek (egyes liturgiákban az epiklézist az anamnézis után helyezik).

Az alapítás elbeszélésében Krisztus cselekedetének és szavainak ereje, valamint a Szentlélek hatalma a kenyér és a bor színe alatt szentségileg megjelenítik Krisztus Testét és Vérét, a kereszten egyszer s mindenkorra fölajánlott áldozatát.

Az ezt követő anamnézisben az Egyház megemlékezik Jézus Krisztus szenvedéséről, föltámadásáról és dicsőséges eljöveteléről; bemutatja az Atyának az Fia áldozatát, aki megbékéltet bennünket Ővele.

A közbenjáró imádságokban az Egyház kifejezi, hogy az Eucharisztiát az egész mennyei és földi Egyházzal, élőkkel és holtakkal együtt ünnepli, közösségben az Egyház pásztoraival, a Pápával, a megyéspüspökkel, papságával és diákonusaival, s az egész Egyház összes püspökeivel és egyházaikkal.

Az áldozásban (kommunióban), melyet a Miatyánk és a kenyértörés előz meg, a hívők a "mennyből való kenyeret" és az "üdvösség kelyhét" veszik, Krisztus Testét és Vérét, aki önmagát adta "a világ életéért" (Jn 6,51).

Mivel ez a kenyér és ez a bor ősi kifejezés szerint "eucharisztizált", "ezt a táplálékot mi Eucharisztiának nevezzük, melyből senki kívülálló nem részesülhet, csak az, aki igaznak fogadja el a tőlünk kapott tanítást és megmosdott a bűnök bocsánatára az újjászületés fürdőjében és úgy él, ahogyan azt Krisztus meghagyta."

A szentségi áldozat: hálaadás, emlékezet, jelenlét

A keresztények az Eucharisztiát kezdettől fogva ünneplik, éspedig olyan formában, amely lényegét tekintve nem változott sem a korok, sem a liturgiák különbözősége miatt. Azért teszik ezt, mert kötelezőnek érzik a parancsot, amit az Úr szenvedésének előestéjén adott: "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre" (1Kor 11,24--25).

Az Úr e parancsát teljesítjük, amikor az ő áldozatának emlékezetét ünnepeljük. Ezt cselekedvén azt ajánljuk föl az Atyának, amit Ő maga ajándékozott nekünk: teremtésének ajándékait, a kenyeret és a bort, melyek Krisztus szavaira és a Szentlélek erejéből Krisztus testévé és vérévé válnak: így Krisztus valóságosan és titokzatos módon jelenvalóvá válik.

Ezért az Eucharisztiát úgy kell szemlélnünk,

  • mint hálaadást és dicséretet az Atyának;
  • mint Krisztus és az ő teste áldozati emlékezetét;
  • mint Krisztus jelenlétét szavai és Lelke erejének hatására.
HÁLAADÁS ÉS DICSÉRET AZ ATYÁNAK

Az Eucharisztia, Krisztus által a kereszten beteljesített üdvösségünk szentsége, a dicséret áldozata is hálaadásul a teremtés művéért. Az eucharisztikus áldozatban Krisztus halála és föltámadása által az egész Istentől szeretett teremtést fölajánljuk az Atyának. Krisztus által az Egyház a dicséret áldozatát ajánlhatja föl hálaadásul mindazért a jóért, szépért és igazért, amit Isten a teremtésben és az emberi nemben alkotott.

Az Eucharisztia a hálaadás áldozata az Atyának, áldás, mellyel az Egyház háláját fejezi ki Istennek minden jótéteményéért: mindazért, amit Ő a teremtésben, a megváltásban és a megszentelésben tett. Az Eucharisztia tehát elsősorban "hálaadást" jelent.

Az Eucharisztia a dicséret áldozata is, amellyel az Egyház az egész teremtés nevében énekli Isten dicsőségét. E dicsérő áldozat csak Krisztus által lehetséges: Ő személyéhez, dicséretéhez és közbenjárásához kapcsolja a híveket, és így a dicséret áldozatát Őáltala és Ővele ajánljuk föl az Atyának, és Őbenne nyer elfogadást.

KRISZTUSNAK ÉS AZ Ő TESTÉNEK, AZ EGYHÁZNAK ÁLDOZATI EMLÉKEZETE

Az Eucharisztia Krisztus húsvétjának emlékezete, egyetlen áldozatának aktualizálása és szentségi fölajánlása az Ő teste, az Egyház liturgiájában. Minden kánonban az alapítás szavai után megtaláljuk az anamnézisnek vagy megemlékezésnek nevezett imádságot.

A Szentírás értelmében a megemlékezés nem csupán visszaemlékezés elmúlt eseményekre, hanem azoknak a csodatetteknek a hirdetése, melyeket Isten az emberek javára művelt. Ezen események liturgikus ünneplésében bizonyos módon maguk az események jelenvalóvá és aktuálissá válnak. Így érti Izrael népe az Egyiptomból történt szabadulását: valahányszor ünneplik a húsvétot, a kivonulás eseményei megjelennek a hívők emlékezetében, hogy életüket ezen eseményeknek megfelelően alakítsák.

Az Újszövetségben a megemlékezés új értelmet kap. Amikor az Egyház az Eucharisztiát ünnepli, Krisztus húsvétjára emlékezik, ami jelenvalóvá válik: az áldozat, amelyet egyszer s mindenkorra ajánlott föl a kereszten, mindig aktuális marad: "Valahányszor az oltáron megünnepeljük a keresztáldozatot, melyben ’Krisztus, a mi húsvéti bárányunk föláldoztatott’ (1Kor 5,7), megvalósul megváltásunk műve".

Mivel az Eucharisztia Krisztus húsvétjának emlékezete, áldozat is. Az Eucharisztia áldozati jellege magukból az alapító szavakból is kitűnik: "Ez az én testem, mely értetek adatik", és "ez a kehely az új Szövetség az én véremben, mely értetek kiontatik" (Lk 22,19--20). Az Eucharisztiában Krisztus ugyanazt a testet adja, melyet értünk a kereszten odaadott, és ugyanazt a vért, melyet kiontott "sokakért (...) a bűnök bocsánatára" (Mt 26,28).

Az Eucharisztia tehát áldozat, mert megjeleníti (jelenvalóvá teszi) a kereszt áldozatát, mert annak emlékezete, s mert annak gyümölcsét alkalmazza:

Krisztus "a mi Urunk és Istenünk, (...) a kereszt oltárán egyszer áldozta föl magát a halál által az Atyának, (...) hogy az embereknek örök megváltást szerezzen: mivel azonban halála után az ő papsága nem szűnik meg (Zsid 7,24.27), az utolsó vacsorán, ťazon az éjszakán, amelyen elárultatottŤ (1Kor 11,23), (...) szeretett jegyesének, az Egyháznak (miként az emberi természet igényli) (...) látható áldozatot hagyott, hogy az a kereszten egyszer bemutatandó véres áldozatot megjelenítse, s emlékezete az idők végezetéig megmaradjon, és üdvözítő ereje azoknak a bűnöknek megbocsátására, melyeket naponta elkövetnek, alkalmaztassék."

Krisztus áldozata és az Eucharisztia áldozata egy áldozat: "egy és ugyanaz az áldozati adomány; a papok szolgálatával fölajánló személy ugyanaz, mint aki akkor a kereszten föláldozta önmagát, csak az áldozatbemutatás módja különbözik". "S mivel ebben az isteni áldozatban, mely a szentmisében történik, ugyanaz a Krisztus van jelen és áldoztatik föl vérontás nélkül, aki a kereszt oltárán ťegyszer véresen áldozta föl önmagátŤ (...), ez az áldozat valóban engesztelő."

Az Eucharisztia az Egyház áldozata is. Az Egyház, mely Krisztus teste, részt vesz Fejének áldozatában. Ővele teljes egészében áldozat lesz. Kapcsolódik az Ő minden emberért történő közbenjárásához az Atyánál. Az Eucharisztiában Krisztus áldozata az Ő teste tagjainak áldozata is lesz. A hívők élete, dicsérete, fájdalma, imádsága és munkája egyesül Krisztus életével, dicséretével, fájdalmával, imádságával és munkájával és az Ő teljes odaadásával; és ezáltal új értéket nyer. Krisztus oltáron jelenlévő áldozata minden keresztény nemzedéknek megadja a lehetőséget, hogy egyesüljön az Ő áldozatával.

A katakombákban gyakran szélesre tárt karokkal, orante testtartásban imádkozó nő alakjában ábrázolják az Egyházat, mely -- mint a kereszten karjait kitáró Krisztus -- Őáltala, Ővele és Őbenne ajánlja föl önmagát és jár közben minden emberért.

Az egész Egyház egyesül Krisztus áldozatával és közbenjárásával. A Pápa, aki Péter szolgálatát végzi az Egyházban, minden szentmiséhez kapcsolódik, melyben mint az egyetemes Egyház egységének jelét és szolgáját név szerint említik. A helyi püspök mindig felelős az Eucharisztia ünnepléséért, akkor is, ha egy pap mutatja be; megemlítik a nevét, hogy jelezzék, ő a részegyház vezetője a papság körében és a diákonusok segítségével. A közösség minden egyéb szolgálattevőért is közbenjár, aki érte és vele bemutatja az eucharisztikus áldozatot.

"Az a szentmise érvényes, melyet a püspök vagy az ő megbízottja vezetésével ünnepelnek."

"A papok szolgálata által a hívők lelki áldozata egyesül Krisztusnak, az egyetlen közvetítőnek áldozatával, melyet a papok keze az egész Egyház nevében vérontás nélkül és szentségi módon a szentmisében fölajánl egészen addig, amíg az Úr el nem jön."

Krisztus áldozatával nemcsak a földön élő tagok, hanem azok is egyesülnek, akik már a mennyei dicsőségben vannak: az Egyház a Boldogságos Szűz Máriával közösségben és róla, valamint az összes szentekről megemlékezve ajánlja föl az eucharisztikus áldozatot. Az Egyház az Eucharisztiában bizonyos értelemben Máriával együtt áll a kereszt tövében, egyesülve Krisztus áldozatával és közbenjárásával.

Az eucharisztikus áldozatot az elhunyt hívőkért is fölajánlják, "a Krisztusban elhunytakért, akik még nem tisztultak meg teljesen", hogy beléphessenek Krisztus világosságába és békéjébe.

"Bárhol helyezzétek el ezt a testet: semmi aggodalmatok ne legyen miatta; csak arra kérlek titeket, hogy az Úr oltáránál emlékezzetek meg rólam, bárhol lesztek."

"Azután (az anaforában) az elhunyt szent atyákért és püspökökért, és általában a közülünk elhunytakért (imádkozunk); mert hisszük, hogy ez nagyon javára válik azoknak a lelkeknek, akikért imádkozunk e szent és félelmetes áldozat színe előtt. (...) Mi magunk is könyörgéseket ajánlunk föl Istennek az elhunytakért, még ha bűnösök voltak is, (...) a bűneinkért föláldozott Krisztust ajánljuk föl, engesztelvén Istent, az emberek barátját mind értük, mind önmagunkért."

Szent Ágoston csodálatos szintézisbe foglalta e tanítást, mely arra késztet, hogy egyre teljesebben vegyünk részt Megváltónk áldozatában, amit az Eucharisztiában ünneplünk:

"Az egész megváltott közösség, azaz a szentek gyülekezete és társasága Istennek fölajánlott áldozat lesz a nagy Pap által, aki önmagát is fölajánlotta értünk a szenvedésben, hogy ily nagy Fő teste lehessünk a szolga alakja szerint. (...) Ez a keresztények áldozata: ’Sokan egy test vagyunk Krisztusban’ (Róm 12,5). Amit az Egyház az oltárnak a hívők számára is ismert szentségével gyakorol, ahol megbizonyosodik arról, hogy abban, amit föláldoz, önmaga áldoztatik föl."

KRISZTUS JELENLÉTE SZAVÁNAK ÉS A SZENTLÉLEKNEK EREJE ÁLTAL

"Jézus Krisztus, aki meghalt, sőt aki föltámadt és az Isten jobbján közbenjár értünk" (Róm 8,34), Egyházában sokszorosan jelen van: igéjében, Egyháza imádságában, "ahol ketten vagy hárman összegyűltek az én nevemben" (Mt 18,20), a szegényekben, a betegekben, a foglyokban, a szentségeiben, melyeknek Ő a szerzője, a szentmise-áldozatban és azok személyében, akik a papi szolgálatot végzik, de "mindenekelőtt az eucharisztikus színek alatt".

Krisztus jelenlétének módja az eucharisztikus színek alatt egyedülálló. És e jelenlét emeli az Eucharisztiát az összes szentség fölé, úgyhogy az Eucharisztia "a lelki élet beteljesedése és az összes szentség célja". Az Eucharisztia legszentebb szentségében "a mi Urunk, Jézus Krisztus teste és vére, emberi lelkével és istenségével együtt, azaz az egész Krisztus igazán, valóságosan és szubsztanciálisan van jelen". "E jelenlétet nem kizárólagosan nevezzük valóságosnak -- mintha az egyéb jelenlétek nem valóságosak volnának --, hanem kiemelő módon, mert e jelenlét szubsztanciális, benne ugyanis az egész és teljes Krisztus, az Isten és ember van jelen."

E szentségben Krisztus a kenyér és a bor Krisztus testévé és vérévé változása által válik jelenvalóvá. Az egyházatyák határozottan állították az Egyház hitét abban, hogy Krisztus szavának és a Szentlélek tevékenységének hatékonysága van ezen átváltozás végrehajtására. Aranyszájú Szent János így nyilatkozik:

"Nem ember az, aki megteszi, hogy az adományok Krisztus testévé és vérévé váljanak, hanem maga Krisztus, akit értünk megfeszítettek. A szavakat kimondó pap Krisztust jeleníti meg: de az erő és a kegyelem Istené. Ez az én testem -- mondja. Ez a szó változtatja át az áldozati adományokat."

Szent Ambrus pedig ezt mondja erről az átváltozásról:

Legyünk meggyőződve arról, hogy "olyan dolog áll előttünk, amit nem a természet alakított ilyenné, hanem az áldás konszekrálta, és az áldás hatékonysága meghaladja a természetet, hiszen az áldás erejéből éppen maga a természet változik át". "Krisztus szava tehát, aki a semmiből létre tudta hozni azt, ami nem volt, a már létezőt ne tudná átváltoztatni azzá, ami korábban nem volt? Nem kisebb dolog új dolgokat teremteni, mint a természeteket átváltoztatni."

A Trienti Zsinat összefoglalja a katolikus hitet, amikor kijelenti: "Mivel pedig Krisztus, a mi Megváltónk azt mondta, hogy amit Ő a kenyér színe alatt fölajánlott, valóban az Ő teste, azért Isten Egyházában mindig élt a meggyőződés, és ez a szent zsinat újra kinyilvánítja: a kenyér és a bor konszekrációja által olyan átváltoztatás történik, ami a kenyér egész lényegét Krisztus, a mi Urunk testének lényegévé és a bor egész lényegét az ő vérének lényegévé változtatja át. Ezt a változást a szent, katolikus Egyház helyesen és sajátos értelemben transsubstantiatio-nak, `átlényegülésnek' nevezte."

Krisztus eucharisztikus jelenléte az átváltoztatás pillanatában kezdődik, és addig tart, ameddig az eucharisztikus színek megmaradnak. Az egész Krisztus van jelen a színek mindegyikében, és az egész Krisztus van jelen azok minden egyes részében oly módon, hogy a kenyér megtörése Krisztust nem osztja meg.

Az Eucharisztia tisztelete. A szentmise liturgiája során Krisztusnak a kenyér és a bor színe alatti valóságos jelenlétébe vetett hitünket többek között azzal is kifejezzük, hogy az Úr imádásának jeleként térdet hajtunk vagy mélyen meghajlunk. "Az Eucharisztia szentsége iránti imádást a katolikus Egyház nemcsak a szentmisében, hanem azon kívül is végezte és végzi azáltal, hogy a konszekrált ostyákat a lehető leggondosabban őrzi, a hívők imádása tárgyaként kihelyezi és a népsokaság örömére körmenetekben hordozza."

A tabernákulum korábban arra szolgált, hogy az Eucharisztiát méltó körülmények között őrizzék annak érdekében, hogy a betegeknek és a távollevőknek a szentmisén kívül elvihessék. Ahogyan az Egyház elmélyült Krisztus valóságos eucharisztikus jelenlétének hitében, úgy ébredt tudatára az eucharisztikus színek alatt jelenlévő Krisztus csöndes imádása értelmének. Ezért a tabernákulumnak a templomban különösen méltó helyen kell állnia; és olyannak kell lennie, hogy az Krisztus valóságos jelenlétének igazságát az Oltáriszentségben kiemelje és nyilvánvalóvá tegye.

Nagyon megfelelő, hogy Krisztus ilyen egyedülálló módon akart Egyháza számára jelenvaló maradni. Mivel ugyanis Krisztus látható alakjában elhagyni készült övéit, nekünk akarta ajándékozni szentségi jelenlétét; mivel arra készült, hogy a kereszten föláldozva önmagát üdvözítsen minket, akarta, hogy emlékünk legyen arról a szeretetről, amellyel Ő "mindvégig" (Jn 13,1), élete elajándékozásáig szeretett minket. Valóban, Ő eucharisztikus jelenlétében közöttünk marad, titokzatos módon, mint az, aki szeretett minket és önmagát adta értünk, éspedig olyan jelek alatt van jelen, melyek ezt a szeretetet kifejezik és közlik:

"Az Egyháznak és a világnak nagyon szüksége van az Eucharisztia tiszteletére. A szeretet e szentségében Jézus vár bennünket. Ne sajnáljuk az időt, hogy találkozzunk vele az imádásban, a hittel teljes szemlélődésben, készen a világ bűneinek és jogtalanságainak engesztelésére. Soha ne szűnjön meg a mi imádásunk."

"Hogy e szentségben Krisztus valóságos teste és valóságos vére van jelen, ahogy Szent Tamás mondja, ’érzékekkel nem, de az isteni tekintélyre támaszkodó hittel egyedül lehet megragadni. Ezért mondja Cirill a Lk 22,19 Ez az én testem, mely értetek adatik helyéről: Ne kételkedj, hogy igaz-e; hanem inkább hittel fogadd el az Üdvözítő szavait. Mivel ugyanis Ő az Igazság, nem hazudik’":


Imádlak áhítattal, Isten, rejtelem!
Aki e jelekben titkon vagy jelen.
Néked egész szívem átadja magát,
mert téged szemlélve elveszti magát.

Szem, ízlés, tapintás megcsalódhatik,
de a hallás rólad hittel biztosít:
Hiszem, amit hinni Isten Fia szab,
igédnél, Igazság, mi van igazabb?



VI. A húsvéti lakoma

A szentmise egyszerre és elválaszthatatlanul a keresztáldozatot megörökítő áldozati emlékezés és az Úr testével és vérével való közösség szent lakomája. Az eucharisztikus áldozat ünneplése teljesen a Krisztussal történő bensőséges egyesülésre irányul az áldozás által. Áldozni annyit jelent, mint magát Krisztust fogadni, aki önmagát áldozta értünk.

Az oltár, amely körül az Egyház az Eucharisztia ünneplésére összegyűl, ugyanannak a misztériumnak két oldalát mutatja meg: az áldozati oltárt és az Úr asztalát, már csak azért is, mert a keresztény oltár magának Krisztusnak szimbóluma, aki úgy van jelen hívei körében, mint a megbékéltetésünkért fölajánlott áldozat és az önmagát nekünk ajándékozó mennyei eledel. "Mi más Krisztus oltára, mint Krisztus testének képe?"-- mondja Szent Ambrus, és másutt: "Az oltár a test képe, és Krisztus teste van az oltáron." A liturgia az áldozatnak és a kommuniónak ezt az egységét számos imádságban fejezi ki. A római Egyház így imádkozik kánonjában:

"Könyörögve kérünk, mindenható Istenünk, szent angyalod vigye áldozatunkat mennyei oltárodra isteni Fölséged színe elé, hogy mi, akik erről az oltárról Fiad szentséges testében és vérében részesülünk, minden mennyei áldással és kegyelemmel elteljünk."

"VEGYÉTEK ÉS EGYETEK EBBŐL MINDNYÁJAN": A SZENTÁLDOZÁS

Az Úr sürgető meghívással fordul felénk, hogy az Eucharisztia szentségében magunkhoz vegyük Őt: "Bizony, bizony, mondom nektek: ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét, nem lesz bennetek élet" (Jn 6,53).

Hogy meg tudjunk felelni ennek a meghívásnak, erre a nagy és szent pillanatra elő kell készülnünk. Szent Pál apostol lelkiismeretvizsgálatra buzdít: "Ezért, aki méltatlanul eszi a kenyeret vagy issza az Úr kelyhét, az Úr teste és vére ellen vét. Tehát vizsgálja meg magát mindenki, és csak úgy egyék a kenyérből és igyék a kehelyből, mert aki csak eszik és iszik anélkül, hogy megkülönböztetné az (Úr) testét, saját ítéletét eszi és issza" (1Kor 11,27--29). Annak, aki súlyos bűn tudatában van, meg kell gyónnia, mielőtt a szentáldozáshoz járul.

A hívő e nagy szentség előtt nem tehet mást, mint hogy lángoló hittel és alázattal megismételje a százados szavait: "Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem!" Aranyszájú Szent János liturgiájában a hívők ugyanazon lelkülettel imádkozzák:

"A te titkos vacsorádnak részesévé fogadj ma engem, Isten Fia, mert nem mondom ki ellenségeidnek a titkot, sem csókot nem adok neked, mint Júdás, hanem mint ama gonosztevő, kiáltom feléd: ’Emlékezzél meg rólam, Uram, a te országodban!’"

E szentség vételének méltó előkészületeként a hívőknek meg kell tartaniuk az Egyházuk által előírt szentségi böjtöt. Magatartásukkal (ruha, testtartás) fejezzék ki azt a tiszteletet, ünnepélyességét és örömöt, mely megfelel annak a pillanatnak, amikor Krisztus a vendégünk lesz.

Megfelel az Eucharisztia rendeltetésének, hogy a hívők, ha kellően föl vannak készülve, megáldoznak, amikor szentmisén vesznek részt: "Nagyon ajánlott a szentmisén való tökéletesebb részvétel abban a formában is, hogy a hívek az Úr testét a pap áldozása után ugyanabból az Áldozatból vegyék magukhoz".

Az Egyház kötelezi a hívőket arra, hogy vasár- és ünnepnapon vegyenek részt az isteni liturgiában és gyónással fölkészülve legalább évente egyszer vegyék magukhoz az Eucharisztiát, lehetőleg a húsvéti időben. Az Egyház nyomatékosan ajánlja a hívőknek, hogy a szent Eucharisztiát vasár- és ünnepnapokon vagy még gyakrabban, akár minden nap vegyék magukhoz.

A csak kenyér színe alatti szentáldozásban -- Krisztus mindkét szín alatti szentségi jelenléte következtében -- az Eucharisztia kegyelmi gyümölcseit egészen fogadni lehet. Lelkipásztori megfontolásból a latin szertartásban ez az áldozási forma a leggyakoribb. "A szentáldozás azonban akkor éri el jel természetének teljességét, ha mindkét szín alatt történik. Ebben a formában az eucharisztikus lakoma jele tökéletesebben fejeződik ki." A keleti szertartásokban ez a szentáldozás általános módja.

A SZENTÁLDOZÁS GYÜMÖLCSEI

A szentáldozás elmélyíti egyesülésünket Krisztussal. Az Eucharisztia vételének a szentáldozásban a legfőbb gyümölcse a benső egyesülés Jézus Krisztussal. Az Úr mondja: "Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg őbenne" (Jn 6,56). A Krisztusban való élet alapja az eucharisztikus lakoma: "Ahogy engem az élő Atya küldött és Én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, általam fog élni" (Jn 6,57).

"Amikor az Úr ünnepein a hívők a Fiú testét magukhoz veszik, hirdetik egymásnak az örömhírt: megkaptuk az élet foglalóját; mint amikor az angyal Mária Magdolnának mondta: ’Krisztus föltámadott!’. Most is az életet és a föltámadást kapja az, aki magához veszi Krisztust."

Amit az anyagi táplálék eredményez a testi életben, azt valósítja meg a szentáldozás csodálatos módon lelki életünkben. A föltámadott Krisztus -- "a Szentlélek által élő és éltető" -- testével való kommunió megőrzi, növeli és megújítja a keresztségben kapott kegyelmi életet. A keresztény élet e növekedése igényli, hogy az eucharisztikus kommunióval, zarándokságunk kenyerével táplálkozzék egészen halálunk órájáig, amikor `útravalóul' kapjuk.

A szentáldozás elválaszt bennünket a bűntől. Krisztus teste, melyet a szentáldozásban magunkhoz veszünk, értünk "adatott", és a vér, amelyet iszunk, "sokakért kiontatott a bűnök bocsánatára". Ezért az Eucharisztia nem tud Krisztussal egyesíteni anélkül, hogy ne tisztítana meg az elkövetett bűnöktől és ne óvna meg a jövendő bűnöktől:

"Valahányszor magunkhoz vesszük, az Úr halálát hirdetjük. Ha a halálát, akkor a bűnök bocsánatát hirdetjük. Ha valahányszor kiontatik a vér, a bűnök bocsánatára ontatik ki, akkor mindig úgy kell fogadnom, hogy mindig megbocsátja a bűneimet. Nekem, aki mindig vétkezem, mindig szükségem van az orvosságra."

Amint a testi táplálék az elhasznált erő pótlására szolgál, úgy az Eucharisztia erősíti a szeretetet, mely a mindennapi életben természete szerint gyengül; és ez a fölelevenített szeretet eltörli a bocsánatos bűnöket. Amikor Krisztus nekünk ajándékozza önmagát, újra életre kelti szeretetünket, és képessé tesz arra, hogy a teremtmények iránti rendetlen ragaszkodásainkat megszakítsuk és benne meggyökerezzünk:

"Mivel tehát Krisztus szeretetből halt meg értünk, amikor az áldozat idejében megemlékezünk az Ő haláláról, azt kérjük, hogy a Szentlélek eljövetele által adassék nekünk a szeretet; azt kérjük alázattal könyörögve, hogy e szeretet által, mellyel Krisztus minket arra méltatott, hogy megfeszíttessék értünk, mi is -- a Szentlélek kegyelmét elnyerve -- úgy tekinthessük a világot, mint ami számunkra megfeszíttetett, s mi magunk is megfeszíttessünk a világnak; (...) a szeretet ajándékát elnyerve, meghaljunk a bűnnek és Istennek éljünk."

Az Eucharisztia e szeretet által, melyet föllobbant bennünk, megőriz minket a halálos bűnöktől. Minél inkább részesedünk Krisztus életében és minél inkább elmélyedünk barátságában, annál nehezebb lesz halálos bűnnel megszakítani a kapcsolatot Vele. De a halálos bűnök megbocsátására nem az Eucharisztia van rendelve, hanem a bűnbocsánat szentsége. Az Eucharisztia azok szentsége, akik teljes közösségben vannak az Egyházzal.

A titokzatos Test egysége: az Eucharisztia teszi az Egyházat. Akik az Eucharisztiát magukhoz veszik, szorosabban kapcsolódnak Krisztushoz. Emiatt Krisztus valamennyi hívőt egy testbe kapcsol össze: az Egyházba. A szentáldozás ezt az Egyházba testesülést, ami a keresztség által már megvalósult, megújítja, megerősíti és elmélyíti. A keresztségben meghívást kaptunk arra, hogy egy testet alkossunk. Az Eucharisztia beteljesíti ezt a meghívást: "Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nemde a Krisztus vérében való részesedés? S a kenyér, amelyet megtörünk, nemde a Krisztus testében való részesedés? Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérből részesülünk" (1Kor 10,16--17):

"Ha ti Krisztus teste és az Ő tagjai vagytok, misztériumotok oda van helyezve az Úr asztalára: a saját misztériumotokat kapjátok. Arra, ami vagytok, Amen-nal válaszoltok, és válaszolván aláírjátok. Hallod ugyanis: Krisztus teste; és te válaszolod: Amen. Légy Krisztus tagja, hogy igaz legyen az Amen."

Az Eucharisztia kötelez a szegények iránt; hogy Krisztus értünk adott testét és vérét igazságban vehessük magunkhoz, Krisztust a legszegényebbekben, az Ő testvéreiben kell fölismernünk:

"Megízlelted az Úr vérét, és még így sem ismered föl a testvéredet; (...) magát az asztalt is meggyalázod, amikor azt, aki ennek részese lett, nem tartod méltónak arra, hogy megoszd vele táplálékodat. (...). Minden bűnödtől megszabadított téged Isten, és ilyen asztalra méltatott: te pedig ettől sem lettél jóságosabb."

Az Eucharisztia és a keresztények egysége. E misztérium nagysága láttán Szent Ágoston így kiáltott föl: "Ó, kegyes jóság szentsége! Ó, egység jele! Ó, szeretet köteléke!" Minél fájdalmasabban érezzük az Egyház megosztottságait, amelyek lehetetlenné teszik az Úr asztalánál való közös részvételt, annál fontosabbak az imádságok az Úrhoz, hogy a benne hívők teljes egységének napjai visszatérjenek.

A keleti egyházak, amelyek nincsenek teljes közösségben a katolikus Egyházzal, az Eucharisztiát nagy szeretettel ünneplik. "Ezek az egyházak, jóllehet különváltak, valódi szentségeikkel rendelkeznek, kiváltképpen pedig az apostoli jogfolytonosság következtében van papságuk és Eucharisztiájuk, melyek révén igen szoros kapcsolatban állnak velünk mindmáig." Ezért "bizonyos kommunikáció in sacris, bizonyos körülmények között és az egyházi hatóság jóváhagyásával nem csupán lehetséges, hanem ajánlatos is".

A reformációból született és a katolikus Egyháztól különvált egyházi közösségek "nem őrizték meg sértetlenül -- főleg az ordo szentségének hiánya miatt -- az eucharisztikus misztérium eredeti és teljes lényegét". Ezért a katolikus Egyház számára az intercommunio ezekkel a közösségekkel nem lehetséges. Mindazonáltal ezek a közösségek, "amikor a Szent Vacsorában megemlékeznek Urunk haláláról és föltámadásáról, megvallják, hogy az életet a Krisztussal való közösség jelenti, és várják az ő dicsőséges eljövetelét".

Amikor a megyéspüspök ítélete szerint súlyos szükséghelyzet áll fönn, katolikus papok kiszolgáltatnak szentségeket (Eucharisztiát, a gyónás, betegek kenete szentségét) más keresztényeknek, akik nincsenek teljes közösségben a katolikus Egyházzal, de önként kérik: e szentségekre vonatkozóan a katolikus hitet meg kell vallaniuk és a szükséges fölkészültséggel kell rendelkezniük.

VII. Az Eucharisztia -- "a jövendő dicsőség záloga"

Egy ősi imádságában így magasztalja az Egyház az Eucharisztia misztériumát: "Ó, szentséges lakoma, Krisztust vesszük rajta. Felidézzük szenvedésének emlékét, lelkünket kegyelem tölti el, és a jövendő dicsőség záloga nekünk adatik." Ha az Eucharisztia az Úr húsvétjának emlékezete, ha az oltár áldozatából részesülőket "a mennyei áldás és kegyelem teljessége" tölti el, akkor az Eucharisztia a mennyei dicsőség elővételezése is.

Az utolsó vacsorán maga az Úr irányította tanítványai figyelmét a húsvétnak az Isten országában történő beteljesedésére: "Mondom nektek: mostantól nem iszom a szőlő terméséből addig, amíg majd az újat nem iszom veletek Atyám országában" (Mt 26,29). Valahányszor az Egyház az Eucharisztiát ünnepli, emlékezik erre az ígéretre, és tekintetét arra irányítja, "aki eljön" (Jel 1,4). Imádságában hívja az Ő eljövetelét: "Marana tha!" (1Kor 16,22), "Jöjj el, Uram Jézus!" (Jel 22,20). "Jöjjön el a te kegyelmed, és múljék el e világ!"

Az Egyház tudja, hogy Eucharisztiájában az Úr már most eljön és benne közöttünk van. Mégis, ez a jelenlét elfátyolozott. Ezért ünnepeljük mi az Eucharisztiát úgy, hogy "reménykedve várjuk Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak dicsőséges eljövetelét", és kérjük, hogy "országodban majd reményünk szerint (mindannyian) dicsőségedben örökre részesüljünk, amikor letörölsz szemünkről minden könnyet, és színről színre látunk téged, Istenünk. Hasonlók leszünk hozzád mindörökre, és vég nélkül dicsőítünk téged, Krisztus, a mi Urunk által".

E nagy reménységnek, tudniillik az új égnek és az új földnek -- melyekben igazságosság lakik -- nincs biztosabb záloga, sem nyilvánvalóbb pecsétje, mint az Eucharisztia. Valójában valahányszor e misztériumot ünnepeljük, "megváltásunk műve valósul meg", és mi "egy kenyeret (...) (törünk meg), mely a halhatatlanság orvossága, ellenméreg, hogy meg ne haljunk, hanem mindig éljünk Jézus Krisztusban".

Bérmálkozás

A bérmálás szentsége a keresztséggel és az Eucharisztiával együtt alkotja a "keresztény beavatás szentségeinek" együttesét, melynek egységét őrizni kell. Meg kell tehát magyarázni a híveknek, hogy a bérmálás fölvétele szükséges a keresztségi kegyelem teljessé válásához. A keresztények ugyanis "a bérmálás szentségével még tökéletesebben kötődnek az Egyházhoz, a Szentlélek különleges ereje tölti el őket, ezért szigorúbb a kötelezettségük, hogy Krisztus igazi tanúiként szavukkal és életmódjukkal terjesszék és védelmezzék a hitet".

A bérmálás az üdvösség rendjében

Az Ószövetségben a próféták hirdették, hogy az Úr Lelke meg fog nyugodni a várt Messiáson üdvözítői küldetése miatt. A Szentlélek leszállása Jézusra, amikor Őt János megkeresztelte, jel volt arra, hogy Ő az, aki eljövendő volt, Ő a Messiás, az Isten Fia. Jézus a Szentlélektől fogantatott; egész élete és egész küldetése teljes közösségben volt a Szentlélekkel, akit az Atya Neki "nem mértékkel ad" (Jn 3,34).

A Léleknek ez a teljessége azonban nem maradt egyedül a Messiásé, hanem közölni kellett az egész messiási néppel. Krisztus ismételten megígérte a Lélek e kiáradását, és az ígéretet először húsvét napján, majd még ragyogóbban pünkösdkor teljesítette. A Szentlélektől eltelve kezdik az Apostolok hirdetni "Isten nagy tetteit" (ApCsel 2,11); és Péter elmagyarázza, hogy a Léleknek ez a kiáradása a messiási idők jele. Akik akkor hittek az Apostolok prédikációjának és megkeresztelkedtek, elnyerték a Szentlélek ajándékát.

"Ettől az időtől kezdve az Apostolok Krisztus akarata szerint az újonnan megkeresztelteknek kézrátétellel közvetítették a Lélek ajándékát, mely beteljesíti a keresztség kegyelmét." Ebből következett, hogy a Zsidókhoz írt levélben az első keresztény oktatás elemei között megemlítik a keresztségről és a kézrátételről szóló tanítást. Ezt a kézrátételt a katolikus hagyományban joggal tekintették a bérmálás szentsége kezdetének, mely bizonyos módon folytonossá teszi az Egyházban a pünkösd kegyelmét."

Hogy a Szentlélek ajándékát még jobban kifejezzék, a kézrátételhez nagyon korán kapcsolták a krizmával, a jó illatú olajjal való megkenést. E megkenés megvilágítja a "krisztusi" elnevezést, ami "fölkentet" jelent, és eredetét magától Krisztustól veszi: "Isten kente fel Őt Szentlélekkel" (ApCsel 10,38). A megkenés e rítusa mind a mai napig él Keleten és Nyugaton egyaránt. Ezért nevezik ezt a szentséget Keleten krizmációnak, `krizmával történő fölkenésnek' vagy müronnak, `krizmának'. Nyugaton a confirmatio elnevezés arra utal, hogy ez a szentség egyidejűleg megszilárdítja a keresztséget és megerősíti a keresztségi kegyelmet.

KÉT HAGYOMÁNY: KELET ÉS NYUGAT

Az első századokban a bérmálás a keresztséggel együtt általában egyetlen szertartás volt, Szent Ciprián kifejezése szerint "kettős szentség". A gyermekkeresztség gyakorivá válása, éspedig a húsvéton kívül is egész éven át, valamint a plébániák sokasodása egyéb okok mellett lehetetlenné tette, hogy a püspök minden keresztségi szertartásnál jelen legyen. Mivel azonban a keresztség beteljesedését a püspöknek akarták fönntartani, Nyugaton szokásba jött, hogy a két szentség kiszolgáltatását időben elválasztották egymástól. Keleten a két szentséget együtt tartották; a keresztelő pap bérmál. De a bérmálást csak a püspök által megszentelt müronnal lehet végezni.

Egy Róma városában honos szokás -- a keresztséget követő kétszeri megkenés a szent krizmával -- elősegítette a nyugati gyakorlat kialakulását. Az első megkenést a pap végezte, aki a keresztségi fürdőből távozó újonnan megkereszteltet azonnal megkente, majd másodszor a püspök kente meg a homlokán. A pap által végzett, krizmával való első megkenés a keresztelés szertartásának része maradt; azt jelenti, hogy a megkeresztelt részesedik Krisztus főpapi, prófétai, királyi hivatalában. Ha a keresztséget felnőttnek szolgáltatják ki, akkor csak egy keresztség utáni megkenés van: a bérmálásé.

A keleti egyházak gyakorlata inkább a keresztény beavatás egységét emeli ki. A latin Egyház gyakorlata viszont szemlélteti az új keresztény közösségét a püspökével mint olyannal, aki egyháza egységét, katolicitását és apostoliságát őrzi, és ezáltal biztosítja az összetartozást Krisztus Egyházának apostoli eredetével.

A bérmálás szertartása és jelei

E szentség szertartásában figyelmet érdemel a megkenés jele, és az, amit a megkenés jelez és kifejez: a lelki pecsét.

A megkenésnek az ókori és a szentírási szimbolikában gazdag jelentése van: az olaj a túláradó bőség és az öröm jele; megtisztít (fürdő előtti és utáni megkenés) és rugalmassá tesz (az atléták és birkózók megkenése); a gyógyulás jele, mert enyhíti a zúzódások és sebek fájdalmát; széppé, egészségessé és erőtől duzzadóvá tesz.

Az olajjal való megkenés mindezen jelentései megismétlődnek a szentségi életben. A keresztség előtti megkenés a katekumenok olajával megtisztítást és megerősítést jelent; a betegek megkenése gyógyulás és megerősítés. A szent krizmával való megkenés a keresztség után, a bérmáláskor és a papszenteléskor az Istennek szenteltség jele. A bérmálás által a keresztények, vagyis a "fölkentek" fokozottan részesednek Jézus Krisztus küldetésében és a Szentlélek teljességében -- ami Krisztust eltöltötte --, hogy egész életük Krisztus jó illatát árassza.

E megkenés által a bérmálkozó megkapja a "jegyet", a Szentlélek pecsétjét. A pecsét (a mindennapi gyakorlatban) a személy szimbóluma, tekintélyének, tulajdonjogának jele egy tárgyon -- így jelölték meg az ókorban a katonákat a vezéreik és a rabszolgákat uraik pecsétjével --; érvényessé tesz egy jogi aktust vagy egy dokumentumot, és bizonyos körülmények között titkosítja azt.

Maga Jézus kijelenti, hogy Ő meg van jelölve Atyja pecsétjével. A keresztény is meg van jelölve egy pecséttel: "Isten az, aki minket veletek együtt megerősít és fölken Krisztusban. Pecsétjével megjelölt minket és foglalóul szívünkbe árasztotta a Lelket." (2Kor 1,21--22) A Szentlélek e pecsétje azt jelenti, hogy az ember egészen Krisztushoz tartozik, végleg az Ő szolgálatába van állítva, de azt is jelenti, hogy ígéretet kapott az isteni oltalomra a végső idők nagy megpróbáltatásában.

A BÉRMÁLÁS KISZOLGÁLTATÁSA

Egy fontos cselekmény, mely megelőzi a bérmálás szertartását, mégis hozzátartozik, a krizmaszentelés. Nagycsütörtökön konszekrálja a püspök a krizma-misében az egész egyházmegye számára szükséges krizmát. Egyes keleti egyházakban a krizmaszentelés a pátriárkának van fönntartva:

Az antiochiai liturgia így fejezi ki a szent krizma (görögül müron) konszekrálásának epiklézisét: "[Atyánk, (...) küldd el a Szentlelket] ránk és erre az előttünk lévő olajra, és szenteld meg, hogy azok számára, akiket vele megkennek és megjelölnek, szent müron, papi müron, királyi kenet legyen, ragyogó öltözet, az üdvösség köntöse, az élet őrzője, lelki ajándék, a lelkek és testek életszentsége, a szív vigassága, örök kedvesség, fogyhatatlan öröm, sértetlen pecsét, a hit pajzsa és félelmetes sisakja a gonosz ellenség minden művével szemben."

Amikor a bérmálást a keresztségtől elkülönítetten szolgáltatják ki, mint a római szertartásban általában, a szentség liturgiája azzal kezdődik, hogy a bérmálkozó megújítja a keresztségi ígéreteket és hitvallást tesz. Így válik nyilvánvalóvá, hogy a bérmálás a keresztséghez kapcsolódik. Amikor felnőttet keresztelnek, az közvetlenül a keresztség után részesül a bérmálásban és az Eucharisztiában.

A római szertartásban a püspök kitárja karjait az összes bérmálandó fölé -- e gesztus az apostoli idők óta a Lélek ajándékozásának jele. Közben kéri a püspök a Szentlélek kiáradását:

"Mindenható Isten, a mi Urunk, Jézus Krisztusnak Atyja, ki e szolgáidat vízből és Szentlélekből új élettel ajándékoztad meg, megszabadítván őket a bűntől, Urunk, küldd le reájuk a Vigasztaló Szent Lelket; add nekik a bölcsesség és az értelem lelkét, a jótanács és az erősség lelkét, a tudomány és a jámborság lelkét; töltsd be őket félelmed lelkével. Krisztus, a mi Urunk által."

Ezután következik a szentség lényeges mozzanata. A latin szertartásban "a bérmálás szentségének kiszolgáltatása a homlokon való megkenéssel kézrátétel közben és e szavakkal történik: ’Accipe signaculum doni Spiritus Sancti’, vagyis: ’Vedd a Szentlélek ajándékának jelét’".

A békecsók, mely zárja a szentség szertartását, a püspökkel és a többi hívővel való egyházi közösséget jelzi és nyilvánítja ki.

A bérmálás hatásai

A szertartásból nyilvánvaló, hogy a bérmálás szentségének hatása a Szentlélek sajátos kiáradása, amint az egykor, pünkösd napján az Apostolokkal történt.

Ezért a bérmálás növeli és elmélyíti a keresztségi kegyelmet:

  • mélyebben meggyökereztet bennünket az istengyermekségben, melyben azt mondhatjuk: "Abba, Atya" (Róm 8,15);
  • erősebben egyesít bennünket Krisztussal;
  • gyarapítja bennünk a Szentlélek ajándékait;
  • tökéletesebben kapcsol az Egyházhoz;
  • nekünk ajándékozza a Szentlélek sajátos erejét, hogy Krisztus igaz tanúiként szóval és cselekedettel terjesszük és védelmezzük a hitet, Krisztus nevét bátran valljuk meg és ne szégyenkezzünk a Kereszt előtt.
"Emlékezzél arra, hogy lelki pecsétet kaptál: a bölcsesség és az értelem Lelkét, a tanács és az erősség Lelkét, a tudás és a jámborság Lelkét, a szent félelem Lelkét, és őrizd meg, amit kaptál! Megpecsételt téged az Atyaisten, megerősített téged az Úr Krisztus, és a zálogul adta a Lelket a szívedbe."

A bérmálást, a keresztséghez hasonlóan, melynek beteljesedése, csak egyszer szolgáltatják ki. A bérmálás ugyanis a lélekbe eltörölhetetlen lelki jegyet (karaktert) nyom, ami annak a jele, hogy Jézus Krisztus egy keresztényt Lelkének pecsétjével megjelölt, és fölülről származó erőbe öltöztette, hogy az Ő tanúja legyen.

Ez a "karakter" tökéletesíti a hívők keresztségben kapott általános papságát. A megbérmált "megkapja a hatalmat, hogy a Krisztusba vetett hitet nyilvánosan mintegy hivatalból (quasi ex officio) szavakkal megvallja".

Ki veheti föl ezt a szentséget?

Minden megkeresztelt ember, aki még nincs megbérmálva, bérmálkozhat és meg is kell bérmálkoznia. Mivel a keresztség, a bérmálás és az Eucharisztia egységet alkot, "a hívők (...) kötelesek ezt a szentséget megfelelő időben fölvenni", mert a bérmálás és az Eucharisztia nélkül a keresztség szentsége ugyan érvényes és hatékony, de a keresztény beavatás befejezetlen marad.

A latin szokás évszázadok óta az "aetas discretionist", az `értelem használatának' korát jelöli meg alsó korhatárul a bérmálás fölvételéhez. Halálveszélyben azonban a gyermekeket is meg kell bérmálni, akkor is, ha még nem jutottak el értelmük használatára.

Ha a bérmálást olykor a "keresztény nagykorúság szentségének" nevezik is, a hitbeli felnőttséget nem szabad azonosítani a természetes felnőttkorral. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a keresztségi kegyelem ingyenes és érdemeket megelőző kiválasztás kegyelme, mely nem igényli a "jóváhagyást" ahhoz, hogy hatékony legyen. Szent Tamás emlékeztet erre:

"A testi életkor nem mérvadó a lélek számára; ezért az ember már gyermekkorban elérheti a lelki tökéletességet, melyről a Bölcsesség könyve beszél: ’A tisztes öregség nem a hosszú élet, és nem az évek számával mérik’ (4,8). Ebből következik, hogy sokan gyermekkorukban küzdöttek bátran a vértanúságig a Szentlélektől kapott erővel Krisztusért."

Ezért a bérmálási előkészítésnek arra kell irányulnia, hogy a keresztényt Krisztussal szorosabb egységre, a Szentlélekkel -- működésével, ajándékaival és irányításával -- elevenebb kapcsolatra vezesse, hogy ezáltal a keresztény élet apostoli kötelezettségeit jobban vállalhassa. Ezért a bérmálási oktatásnak arra kell törekednie, hogy fölébressze a Jézus Krisztus Egyházához tartozás érzékét, mind az egyetemes Egyház, mind a plébániai közösség vonatkozásában. Ez utóbbinak különös felelőssége van a bérmálkozók fölkészítéséért.

A bérmálás fölvételéhez szükséges a kegyelem állapota. A gyónáshoz kell folyamodni, hogy a Szentlélek ajándékának fogadására a lélek megtisztuljon. Ezenkívül buzgó imádsággal kell készülni arra, hogy a Szentlélek erejét és kegyelmeit belső készséggel fogadják.

A bérmáláshoz -- miként a keresztséghez is -- a jelölteknek bérmaapától vagy bérmaanyától kell lelki segítséget kérniük. E két szentség egységének hangsúlyozására ajánlott, hogy a keresztszülő legyen a bérmaszülő is.

A bérmálás kiszolgáltatója

A bérmálás eredeti kiszolgáltatója a püspök.

Keleten rendszerint a keresztelő pap az, aki rögtön, ugyanabban a szertartásban elvégzi a bérmálást. Ám ezt a pátriárka vagy püspök által megáldott szent krizmával teszi, és ez kifejezi az Egyház apostoli egységét, melynek kötelékeit a bérmálás szentsége megerősíti. Ugyanez történik a latin Egyházban felnőttek keresztelésekor, vagy amikor az Egyház teljes közösségébe visszafogadnak egy más keresztény közösségben megkereszteltet, aki még nincs érvényesen megbérmálva.

A latin szertartásban a bérmálás rendes kiszolgáltatója a püspök. Jóllehet, ha szükséges, a püspök fölhatalmazást adhat papoknak bérmálásra, neki magának kell bérmálnia, hogy feledésbe ne menjen, hogy éppen ennek érdekében vált ketté időben a bérmálás és a keresztelés. A püspökök az apostolok utódai, ők kapták meg az egyházi rend szentségének teljességét. Amikor ők bérmálnak, az jól kifejezi, hogy e szentség hatására a megbérmáltak szorosabban kötődnek az Egyház apostoli eredetéhez és azon küldetéséhez, hogy tanúskodjék Krisztusról.

Ha egy keresztény halálveszélyben van, bármely pap megbérmálhatja. Az Egyház ugyanis nem akarja, hogy egyetlen gyermeke, még a legkisebb is úgy távozzon ebből a világból, hogy a Szentlélek által a krisztusi nagykorúság ajándékával nem válik teljessé.

Házasság

"A házassági szövetséget, amelyben a férfi és a nő az egész élet olyan közösségét hozza létre egymással, mely természeténél fogva a házasfelek javára, gyermekek nemzésére és nevelésére irányul, Krisztus Urunk a megkereszteltek között a szentség rangjára emelte."

A házasság Isten tervében

A Szentírás a férfi és a nő Isten képére történt teremtésével kezdődik és a "Bárány menyegzőjének" látomásával (Jel 19,9) fejeződik be. A Szentírás az elsőtől az utolsó lapjáig beszél a házasságról és annak misztériumáról, alapításáról és értelméről, melyet Isten adott neki, eredetéről és céljáról, különböző megvalósulási formáiról az üdvösség történetében, a bűnből származó nehézségeiről és megújításáról "az Úrban" (1Kor 7,39), Krisztus és az Egyház új szövetségében.

A HÁZASSÁG A TEREMTÉS RENDJÉBEN

"A házastársi szeretet és élet bensőséges közösségét a Teremtő alapította és vette körül törvényeivel (...). Maga (...) Isten a házasság szerzője." A házasságra szóló meghívás már a férfi és a nő természetében adva van, ahogyan ezek a Teremtő kezéből kikerültek. A házasság nem pusztán emberi intézmény, jóllehet a századok folyamán a különböző kultúrák, társadalmi struktúrák és szellemiségek szerint számtalan változáson ment keresztül. E változások nem tudták feledtetni a maradandó és általános vonásokat. Ennek az intézménynek a méltósága ugyan nem azonos fényességgel ragyog mindenütt, de minden kultúrában él a házastársi egység értéke iránti érzék. "A személy, valamint az emberi és a keresztény közösség üdvössége szorosan összefügg a házastársi és családi közösség jó állapotával."

Isten, aki az embert szeretetből teremtette, meg is hívta a szeretetre, ami minden egyes ember veleszületett, alapvető hivatása. Az ember Isten képmására lett teremtve, aki maga "a szeretet" (1Jn 4,8.16). Mivel Isten férfinak és nőnek teremtette az embert, kölcsönös szeretetük annak az abszolút és fogyatkozhatatlan szeretetnek a képe, mellyel Isten az embert szereti. Ez a szeretet a Teremtő szemében jó, sőt nagyon jó. Ez a szeretet, melyet Isten megáldott, arra van rendelve, hogy termékeny legyen, s hogy a teremtés őrzésének közös művében valósuljon meg: "Isten megáldotta őket, és mondta nekik: ’Legyetek termékenyek, sokasodjatok, töltsétek be a földet, és vessétek uralmatok alá’" (Ter 1,28).

A Szentírás elmondja, hogy a férfi és a nő egymásnak van teremtve: "Nem jó az embernek egyedül lennie" (Ter 2,18). A nő "hús az ő húsából", azaz a férfival egyenrangú, egészen közel áll hozzá, Isten segítségül adta mellé, így képviseli Istent, aki a mi segítségünk. "Ezért a férfi elhagyja atyját és anyját, feleségéhez ragaszkodik, és a kettő egy test lesz" (Ter 2,24). Maga az Úr mutatta meg, hogy ez kettőjük életének fogyatkozhatatlan egységét jelenti, amikor arra emlékeztetett, mi volt a Teremtő terve "kezdettől": "Így tehát már nem ketten vannak, hanem egy test"(Mt 19,6).

A HÁZASSÁG A BŰN URALMA ALATT

A rosszat minden ember megtapasztalja környezetében és önmagában. E tapasztalat mutatkozik a férfi és a nő kapcsolatában is. Egységüket mindig fenyegette a megnemértés, az uralomvágy, a hűtlenség, a féltékenység és az összetűzések, melyek gyűlöletig és szakításig vezethetnek. Ez a rendetlenség kisebb vagy nagy fokú lehet, és kultúrák, korok és egyének szerint többé kevésbé legyőzhető; de úgy tűnik, egyetemes jellege vitathatatlan.

Miként hitünk mondja, e rendetlenség, amelyet fájdalommal tapasztalunk, nem a férfi és a nő természetéből, nem is kapcsolatuk természetéből, hanem a bűnből származik. Az ősbűn -- mint Istennel való szakítás -- első következményként a férfi és a nő eredeti közösségének megtörését vonta maga után. Kapcsolatukat a kölcsönös vádaskodás megzavarta; a Teremtőtől ajándékba kapott, kölcsönös vonzalmuk uralkodássá és ösztönös vágyakozássá silányult; a férfi és a nő szépséges hivatását a termékenységre, a sokasodásra és a föld fölötti uralomra a szülés fájdalmai és a kenyérkeresés fáradalma terheli.

És mégis, a teremtés rendje a súlyos zavar ellenére fönnmarad. A bűn által ütött sebek gyógyulásához a férfinak és a nőnek a kegyelem segítségére van szüksége, melyet Isten a maga végtelen irgalmában soha nem tagadott meg tőlük. E segítség nélkül a férfinak és a nőnek sohasem sikerülhet az életnek azt az egységét megvalósítani, amire Isten őket "kezdettől" teremtette.

A HÁZASSÁG A TÖRVÉNY PEDAGÓGIÁJA ALATT

Isten a maga irgalmasságában nem hagyta magára a bűnös embert. A büntetések, melyeket a bűn maga után vont -- a szülés kínjai, az "arcod verejtékével" (Ter 3,19) végzett munka --, segédeszközök is, melyek a bűn rossz következményeit korlátok között tartják. A bűnbeesés után a házasság segít legyőzni az ember önmagába zárkózását, az önzést, a gyönyör hajszolását, és segít megnyílni a másik felé, a kölcsönös segítségre, önmaga elajándékozására.

A lelkiismeret a házasság egysége és fölbonthatatlansága tekintetében a régi törvény pedagógiája alatt nőtt fel. A pátriárkák és a királyok többnejűségét még nem kifejezetten utasították el. Mindazonáltal a Mózesnek adott törvény már arra felé irányult, hogy a nőt megvédje a férfi önkényuralmától, bár az Úr szava szerint a törvény még nyomokban hordozza a férfi "szívének keménységét", ami miatt Mózes megengedte az asszony eltaszítását.

A próféták, akik Istennek Izraellel kötött szövetségét a kizárólagos és hűséges házastársi szeretet képében szemlélték, előkészítették a választott nép lelkiismeretét a házasság egysége és fölbonthatatlansága mélyebb megértésére. Ruth és Tóbiás könyve megindító tanúság a házasság nagyraértékelése és a házastársak hűsége és gyöngédsége mellett. "A hagyomány az Énekek énekében mindig az emberi szerelem nagyszerű kifejezését látta, amennyiben ez tükröződése Isten szeretetének; annak a szeretetnek, ami "erős, mint a halál" és "vizek árja nem oltja ki" (8,6--7).

HÁZASSÁG AZ ÚRBAN

Az Isten és az Ő népe, Izrael közötti házassági szövetség előkészítette azt az új és örök szövetséget, melyben Isten Fia -- megtestesülésében és életének föláldozásában -- valamiképpen az egész általa üdvözített emberi nemet magához kötötte, így készítve elő "a Bárány menyegzőjét".

Nyilvános élete kezdetén Jézus -- Anyja kérésére -- első csodáját egy menyegzős ünnepen cselekedte. Az Egyház nagy jelentőséget tulajdonít Jézus részvételének a kánai menyegzőn, mert bizonyítékot lát benne arra, hogy a házasság jó, és annak meghirdetését, hogy a házasság ezentúl Krisztus jelenlétének hatékony jele lesz.

Jézus igehirdetésében félreérthetetlenül tanította a férfi és a nő egyesülésének eredeti értelmét, úgy, amint azt a Teremtő kezdettől akarta: a Mózes által adott engedmény az asszony elbocsátására vonatkozólag a szív keménységének tett engedmény volt; a férfi és a nő házassági egysége fölbonthatatlan -- maga Isten kötötte össze: "Amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza" (Mt 19,6).

A házassági kötelék fölbonthatatlanságának egyértelmű hangsúlyozása zavart kelthetett és teljesíthetetlen követelménynek tűnhetett. Jézus azonban nem elviselhetetlen, nagyon nehéz, Mózes törvényénél is nehezebb terhet rakott a házastársak vállára. Ő, aki azért jött, hogy a teremtés bűn által megzavart eredeti rendjét helyreállítsa, kegyelmet is ad ahhoz, hogy a házasságot Isten országának új módján lehessen élni. Ha a házastársak Krisztust követik, megtagadják önmagukat és fölveszik keresztjüket, "föl tudják fogni" a házasság eredeti értelmét, és Krisztus segítségével meg is tudják élni. A keresztény házasság e kegyelme Krisztus keresztjének gyümölcse, mely az egész keresztény élet forrása.

Pál apostol ezt teszi érthetővé, amikor azt mondja: "Férfiak, szeressétek feleségteket, ahogy Krisztus is szerette az Egyházat, és föláldozta magát érte, hogy megszentelje" (Ef 5,25--26). És rögtön hozzáteszi: "Ezért az ember elhagyja atyját és anyját, feleségéhez ragaszkodik, és ketten egy testben lesznek. Nagy titok ez, én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom." (Ef 5,31--32)

Az egész keresztény élet magán viseli Krisztus és az Egyház jegyesi szeretetének jegyét. Már a keresztség, a belépés Isten népébe, menyegzői misztérium; mintegy menyegzői fürdő, mely megelőzi a menyegzői lakomát, az Eucharisztiát. A keresztény házasság a maga részéről hatékony jellé válik, Krisztus és az Egyház szövetségének szakramentumává. Mivel ennek kegyelmét jelzi és közvetíti, a keresztények közötti házasság az Újszövetség igazi szentsége.

A MENNYEK ORSZÁGÁÉRT VÁLLALT SZÜZESSÉG

Krisztus az egész keresztény élet középpontja. A vele való kapcsolat megelőz minden más, családi vagy társadalmi kapcsolatot. Az Egyház kezdete óta voltak férfiak és nők, akik lemondtak a házasság nagy javáról azért, hogy kövessék a Bárányt, bárhova megy, az Úr dolgaival törődjenek, neki akarjanak tetszeni, és elébe menjenek az érkező vőlegénynek. Maga Krisztus meghívott egyeseket, hogy abban az életformában kövessék Őt, melyet Ő maga élt eléjük:

"Van, aki azért képtelen a házasságra, mert úgy született. Van, akit az emberek tettek a házasságra alkalmatlanná. Végül van, aki a mennyek országáért önként mond le a házasságról. Aki föl tudja fogni, az fogja föl!" (Mt 19,12)

A mennyek országáért vállalt szüzesség a keresztségi kegyelem kibontakozása, a Krisztussal való kapcsolat elsődlegességének és az ő visszatérésére való éber várakozásnak hatalmas jele, olyan jel, mely arra is emlékeztet, hogy a házasság ehhez a világhoz tartozik, mely elmúlik.

Mindkettő -- a házasság szentsége és az Isten országáért vállalt szüzesség -- magától az Úrtól származik. Ő ad értelmet nekik és ajándékozza meg a nélkülözhetetlen kegyelemmel, hogy úgy lehessen megélni őket, ahogy az Ő akaratának megfelel. A mennyek országáért vállalt szüzesség nagyrabecsülése és a házasság keresztény értelme nem választható el egymástól; kölcsönösen támogatják egymást:

"Aki a házasságot kárhoztatja, az megtépázza a szüzesség dicsőségét is; (...) aki dicséri csodálatosabbá teszi a szüzességet. Mert ami egy rosszabbal összehasonlítva tűnik jónak, aligha különösebben jó; ami azonban az általánosan jónak tartottnál jobb, az kiemelkedően jó."

A házasságkötés szertartása

A latin szertartásban két katolikus fél házasságkötése többnyire szentmisében történik, amiatt hogy minden szentség kapcsolatban áll Krisztus húsvéti misztériumával. Az Eucharisztiában emlékezünk az új Szövetségre, melyben Krisztus örökre egyesült az Egyházzal, szeretett jegyesével, melyért odaadta magát. Ezért jó, ha a jegyesek a kölcsönös odaadásra kimondott igenjüket azzal pecsételik meg, hogy egyesülnek Krisztus Egyháza iránti odaadásával, ami az eucharisztikus áldozatban jelenik meg, és magukhoz veszik az Eucharisztiát, hogy a Krisztus ugyanazon testével és ugyanazon vérével való egyesülés által Krisztusban "egy testet" alkossanak.

"A házasság kiszolgáltatásának mint megszentelő szentségi cselekménynek, mely a liturgiához, az egyházi cselekmények csúcsához és a megszentelő erő forrásához (az Eucharisztiához) kapcsolódik, önmagában érvényesnek, méltónak és gyümölcsözőnek kell lennie." A jegyeseknek a házasságkötésre tehát föl kell készülniük szentgyónással.

A latin hagyomány szerint maguk a jegyesek mint Krisztus kegyelmének közvetítői szolgáltatják ki egymásnak a házasság szentségét, amikor az Egyház színe előtt kinyilvánítják házasságkötési szándékukat. A keleti egyházak hagyományaiban a papok vagy püspökök tanúi a jegyesek kölcsönös konszenzus-cseréjének, de áldásuk szükséges a szentség érvényességéhez.

A különböző liturgiák gazdagok áldó és epiklézis jellegű imádságokban, melyek Istentől kegyelmet és áldást kérnek az új házaspárra, főként az új asszonyra. E szentség epiklézisében a házastársak úgy fogadják a Szentlelket, mint a Krisztus és az Egyház közötti szeretet közösségét. Ő a szövetségük pecsétje, szerelmük állandóan áradó forrása, az erő, mely megújítja hűségüket.

A házassági beleegyezés

A házassági szövetséget egy férfi és egy nő köti, akik meg vannak keresztelve és szabadok a házasságkötésre, és szabadon nyilvánítják ki beleegyezésüket. A "szabad állapot" azt jelenti:

  • nem állnak kényszer alatt;
  • nem akadályozza őket sem atermészettörvény, sem egyházi törvény.
Az Egyház a beleegyezés cseréjét a jegyesek között a házasságkötés nélkülözhetetlen elemének tekinti. A "házasság" a beleegyezés kölcsönös kinyilvánítása által "jön létre". Ha a beleegyezés hiányzik, a házasság nem jön létre.

A beleegyezés "szabad, személyes cselekedet, melyben a házastársak kölcsönösen ajándékozzák és elfogadják egymást": "Feleségül veszlek." (...) "Feleségül megyek hozzád." Ez a beleegyezés, mely egymáshoz köti a jegyeseket, azáltal teljesedik be, hogy a kettő "egy test lesz".

A házassági beleegyezésnek mindkét fél akarati aktusának kell lennie, és mentesnek kell lennie a külső kényszertől vagy súlyos megfélemlítéstől. A beleegyezést semmiféle emberi hatalom nem pótolhatja. Ha e szabadság hiányzik, a házasság érvénytelen.

Emiatt (vagy más, a házasságot semmissé tevő v. tiltó akadályok miatt) az Egyház, miután az ügyet az illetékes egyházi bíróság megvizsgálta, kinyilváníthatja a "házasság semmisségét", azaz hogy a házasság soha nem létezett. Ebben az esetben a felek szabadok házasságkötésre, de a korábbi együttélésből származó természetes kötelezettségeknek eleget kell tenniük.

Az eskető pap vagy diákonus az Egyház nevében veszi ki a beleegyezést a jegyesektől és adja az Egyház áldását. Az Egyház hivatalos szolgájának jelenléte és a tanúk azt teszik láthatóvá, hogy a házasság egyházi életforma.

Ezért rendes körülmények között az Egyház egyházi formát követel híveitől a házasságkötéshez. E rendelkezésnek több indoka van:

  • a szentségi házasság liturgikus cselekmény, illő tehát, hogy az Egyház nyilvános liturgiájának keretében történjen;
  • a házasságkötés egyházi életállapotba vezet be, jogokat és kötelességeket teremt az Egyházban a házastársak között és a gyermekek felé;
  • mivel a házasság az Egyházban életállapot, a házasság megkötése felől bizonyossággal kell rendelkezni (ezért kötelező a tanúk jelenléte);
  • a beleegyezés nyilvános jellege védi az egyszer kimondott "igen"-t és segíti hűséges megtartását.
Hogy a házastársak beleegyezése szabad és felelős cselekedet legyen, és hogy a házasságkötésnek meglegyenek erős és tartós emberi és keresztény alapjai, rendkívül fontos a fölkészülés a házasságra.

A szülők és családok példája és nevelése a legjobb előkészítés.

A lelkipásztorok és a keresztény közösség mint "Isten családja" a házasság és a család emberi és keresztény értékeinek továbbadásában pótolhatatlan szerepet játszik, annál is inkább, mert korunkban számos fiatal megéli a családok szétesését, melyek e feladatuknak már nem tudnak megfelelni.

"A fiatalokat alkalmas módon és idejekorán, elsősorban éppen a családon belül, föl kell világosítani a házastársi szerelem méltóságáról, feladatáról és megéléséről, hogy a tisztaság szeretetében nevelkedve megfelelő életkorban és erényes jegyesség után köthessenek házasságot."

VEGYES HÁZASSÁG ÉS VALLÁSKÜLÖNBSÉG

Több régióban a vegyes házasság (katolikusok és megkeresztelt nem katolikus fél között) elég gyakran előfordul. Különös figyelmet igényel mind a házastársak, mind a lelkipásztorok részéről; a valláskülönbséggel kötött házasság (katolikus és meg nem keresztelt fél között) esetén még nagyobb körültekintésre van szükség.

A hitvallásbeli különbség a házastársak között nem jelent leküzdhetetlen házassági akadályt, ha képesek a közösségbe behozni azt, amit mindegyikük a maga közösségében kapott, és képesek kölcsönösen megtanulni egymástól, hogy miként élnek Krisztus iránti hűségben. De nem szabad figyelmen kívül hagyni a vegyes házasságok nehézségeit. Ezek abból erednek, hogy a keresztények elkülönülése még fennáll. A házastársakat az a veszély fenyegeti, hogy saját házukban tapasztalják meg tragikus módon a keresztények elkülönülését. A valláskülönbség e nehézségeket még súlyosbíthatja. A hitbeli különbségek és magáról a házasságról vallott különböző fölfogások, sőt a különböző vallási lelkületek is, feszültségek forrásává válhatnak a házasságban, főként a gyermekek nevelésében. És így megjelenhet a kísértés: a vallási közömbösség.

A latin Egyházban érvényes jog szerint a vegyes házasság megengedettségéhez egyházi hatóság kifejezett engedélyére van szükség. Valláskülönbség esetében a házasság érvényességéhez ezen akadály alóli kifejezett fölmentés szükséges. Ez az engedély vagy fölmentés feltételezi, hogy mindkét fél ismeri és nem zárja ki a házasság lényeges céljait és sajátosságait; ezen felül a katolikus fél vállalja a kötelezettséget -- amit a nem katolikus fél is tudomásul vesz --, hogy megőrzi hitét és gondoskodik a gyermekek keresztségéről és neveléséről a katolikus Egyházban.

Az ökumenikus párbeszédnek köszönhetően számos vidéken az érintett keresztény közösségek meg tudták szervezni a vegyes házasságok közös lelkipásztori gondozását. Ennek feladata támogatni a házastársakat, hogy sajátos állapotukban a hit világosságában éljenek. E lelkipásztori gondozás segítse a feleket a feszültségek feloldásában, melyek az egymás és az egyházi közösségek iránti kötelességek között fölléphetnek. Támogatnia kell annak kibontakozását, ami a házastársak hitében közös, és a tiszteletet az iránt, ami szétválasztja őket.

A valláskülönbség esetén a katolikus félre különleges feladat hárul, "mert a hitetlen férj megszentelődik az asszonyban, és a hitetlen asszony megszentelődik a testvérben" (1Kor 7,14). A keresztény házasfél és az Egyház számára nagy öröm, ha e "megszentelődés" elvezet a másik fél szabad keresztény hitre téréséhez. Az őszinte házastársi szeretet, a családi erények alázatos és türelmes gyakorlása és a kitartó imádság a nem keresztény felet előkészíthetik a megtérés kegyelmének elfogadására.

A házasság szentségének hatásai

"Érvényes házasságból a házastársak között természeténél fogva örökös és kizárólagos kötelék származik, ezenfelül a keresztény házasságban a felek az állapotukkal járó feladatokhoz és méltósághoz külön szentségben kapnak erőt, és mintegy fölszenteltetnek."

A HÁZASSÁGI KÖTELÉK

A beleegyezést, mely által a házastársak ajándékozzák és elfogadják egymást, maga Isten pecsételi meg. E szövetségből "Isten rendeléséből szilárd intézmény keletkezik a társadalom színe előtt is". A házastársak közötti szövetség beépül az Isten és az emberek közötti szövetségbe: "Az igazi házastársi szerelem fölvétetik az isteni szeretetbe".

A házasság kötelékét tehát maga Isten köti össze, így a megkeresztelt felek között megkötött és bevégzett házasság soha nem bontható föl. E kötelék, mely a házastársak szabad emberi cselekedetéből és a házasság elhálásából származik, visszavonhatatlan valóság és olyan szövetség, amelyért Isten hűsége kezeskedik. Az Egyháznak nem áll hatalmában az isteni bölcsesség e rendelkezése ellen állást foglalni.

A HÁZASSÁG SZENTSÉGÉNEK KEGYELME

"A keresztény házastársaknak életük állapotában és rendjében saját ajándékuk van Isten népén belül". A házasság szentségének e sajátos kegyelme arra van rendelve, hogy tökéletesítse szeretetüket és erősítse fölbonthatatlan egységüket. E kegyelemmel "az életszentségre segítik egymást a házaséletben, valamint a gyermekek elfogadásában és nevelésében".

E kegyelem forrása Krisztus. "Miként ugyanis egykor a szeretet és a hűség szövetségével Isten a népe elé sietett, úgy most az emberek Üdvözítője és az Egyház Vőlegénye a házasság szentsége által elébe jön a keresztény hitvestársaknak." Velük marad és erőt ad nekik, hogy fölvegyék keresztjüket és így kövessék Őt, bukásaik után fölkeljenek, bocsássanak meg egymásnak, "egymás terhét hordozzák", legyenek "egymásnak alárendelve Krisztus iránti tiszteletből" (Ef 5,21), valamint kölcsönösen szeressék egymást természetfölötti, gyengéd és termékeny szeretettel. Szeretetük és családi életük örömeiben már a Bárány menyegzős lakomájának előízét kapják:

"Hogyan vázolhatnám annak a házasságnak a boldogságát, melyet az Egyház egyesít, az áldozat erősít, az áldás megpecsétel, angyalok hirdetnek és az Atya érvényesnek tekint? (...) Micsoda iga: két hívő egy reménnyel, egy vággyal, egy életformával, egy szolgálatban! Mindketten testvérek, mindketten szolgatársak; semmi különbség sem testben, sem lélekben, valóban ketten egy testben vannak. Ahol egy a test, ott egy a lélek is."

A házastársi szeretet értékei és követelményei

"A házastársi szeretet olyan egyetemességet hoz magával, amelyben a személy minden alkotóeleme helyet kap -- a test és az ösztön igényei, az érzékek és az érzelmek erői, a lélek és az akarat vágyai --, s e szeretet arra a legszemélyesebb egyesülésre irányul, amely a testi egyesülésen túl nem mást, mint egy szívet és egy lelket hoz létre. Igényli azonban e végső, kölcsönös odaadás fölbonthatatlanságát és hűségét, valamint a termékenységre való nyitottságot. Egyszóval minden természetes házastársi szeretet közös tulajdonságairól beszélünk, de olyan új tartalommal, amely e szerelmet nemcsak megtisztítja és megerősíti, hanem olyan magasságba emeli, ahol sajátosan keresztény értékek megnyilvánulása lesz."

A HÁZASSÁG EGYSÉGE ÉS FÖLBONTHATATLANSÁGA

A házastársak szeretete természeténél fogva megköveteli egész életüket átfogó személyes közösségük egységét és fölbonthatatlanságát: "Már többé nem két test, hanem csak egy" (Mt 19,6). "Arra hivatottak, hogy állandóan növekedjenek közösségükben a házassági ígéret iránti mindennapos hűség, valamint a teljes és kölcsönös önátadás által." Ez az emberi közösség megerősödik, megtisztul és tökéletesedik a Jézus Krisztussal való közösségben, amit a házasság szentsége ajándékoz. A közös hitélet és az Eucharisztia közös vétele által elmélyül.

"Mind a férfi, mind a nő kölcsönös és teljes szeretetben elismerendő egyenlő személyi méltósága is nyilvánvalóvá teszi a házasságnak az Úrtól megerősített egységét." A poligámia ellentétes ezzel az egyenlő méltósággal és a házastársi szeretettel, mely egyetlen és kizárólagos.

A HÁZASTÁRSI SZERETET HŰSÉGE

A házastársi szeretet természeténél fogva a házastársak sérthetetlen hűségét követeli. Ez következik abból a kölcsönös odaadásból, melyben kölcsönösen egymásnak adják magukat. A szeretet végleges akar lenni. Nem lehet "egy új döntésig tartó". "Ez a bensőséges egység mint két személy kölcsönös ajándékozása és a gyermekek java megkívánja a házastársak teljes hűségét, és sürgeti fölbonthatatlan egységüket."

E hűség legmélyebb alapja Istennek a szövetségéhez és Krisztusnak az Ő Egyházához való hűségében rejlik. A házasság szentsége által válnak a házastársak képessé arra, hogy e hűséget megjelenítsék és bizonyítsák. A szentség által a házasság fölbonthatatlansága új és mélyebb értelmet nyer.

Nehéznek, sőt lehetetlennek tűnhet egész életen át egy emberi személyhez kötődni. Ugyanakkor nagyon fontos hirdetni az örömhírt: Isten végleges és visszavonhatatlan szeretettel szeret bennünket, és a házastársak ebből a szeretetből részesülnek, ez a szeretet hordozza és támogatja őket, és lehetővé teszi, hogy hűségükkel Isten hűséges szeretetének tanúi legyenek. A házastársak, akik Isten kegyelmével teszik ezt a tanúságot gyakran igen nehéz körülmények között, megérdemlik az egyházi közösség hálás elismerését és támogatását.

Vannak olyan helyzetek, amikor a házassági együttélés nagyon különböző okok miatt gyakorlatilag lehetetlenné válik. Ilyen esetekben az Egyház megengedi a házastársak fizikai különválását (ágytól, asztaltól való elválás), azt, hogy többé ne éljenek együtt. A külön élő házastársak házassága azonban Isten előtt továbbra is érvényes marad; nem szabadok új házasság megkötésére. Az ilyen nehéz helyzetben a legjobb megoldás, ha lehetséges, a kibékülés. A keresztény közösségnek segítenie kell ezeket az embereket, hogy ebben a helyzetben is keresztények maradjanak, hűségesek a fölbonthatatlan házassági kötelékhez.

Napjainkban számos országban sok katolikus él, akik miután a polgári törvények szerint váláshoz folyamodnak, új polgári házasságot kötnek. Az Egyház Jézus Krisztus szava ("Aki elbocsátja feleségét és mást vesz el, házasságtörést követ el ellene. Ha pedig a feleség hagyja el férjét és máshoz megy, házasságot tör." [Mk 10,11--12]) iránti hűsége miatt vallja, hogy nem ismerheti el ezt az új együttélést érvényesnek, ha az első házasság érvényes volt. Amennyiben elvált házasok polgárilag újraházasodtak, olyan helyzetbe kerültek, mely objektív módon áthágja Isten törvényét. Éppen ezért amíg e helyzet fönnáll, nem áldozhatnak. Ugyanezen oknál fogva bizonyos egyházi feladatokat sem vállalhatnak. A szentgyónásban történő kiengesztelődés csak azokat illeti, akik bánják, hogy a Krisztushoz való hűség és szövetség jelét megtörték, és kötelezik magukat, hogy teljes önmegtartóztatásban élnek.

Az ilyen helyzetben élő keresztények iránt -- akik gyakran őrzik a hitet és keresztény módon szeretnék nevelni gyermekeiket -- a papoknak és az egész közösségnek figyelmesnek kell lenniük, hogy ne érezzék magukat kizárva az Egyházból, melynek életében mint megkereszteltek részt vehetnek és részt is kell venniük.

"Buzdítsák őket arra, hogy hallgassák Isten igéjét, vegyenek részt a szentmisén, imádkozzanak állhatatosan, gyakorolják a szeretet cselekedeteit, működjenek együtt az igazságosság megvalósításáért, a gyermekeket keresztény hitben neveljék, éljen bennük a bűnbánat lelkülete, és rendszeresen tartsanak bűnbánatot, hogy így napról napra kiesdjék Isten kegyelmét."

A TERMÉKENYSÉGRE NYITOTT LELKÜLET

"A házasság intézménye és a házastársi szerelem természetszerűleg a gyermek nemzésére és nevelésére irányul, és ebben teljesedik be":

"A gyermek a házasság legnagyobb ajándéka, és a szülők számára a legnagyobb kincs. Isten, aki így szólt: ’Nem jó az embernek egyedül lennie’ (Ter 2,18), és aki ‘kezdettől férfinak és nőnek teremtette az embert’ (Mt 19,4), különleges részt akarva adni neki a saját teremtő tevékenységéből, megáldotta a férfit és a nőt: ‘Legyetek termékenyek, szaporodjatok’ (Ter 1,28). Következésképpen a házastársi szerelem helyes gyakorlása és a belőle fakadó egész családi élet -- a házasság egyéb céljainak háttérbe szorítása nélkül -- arra irányul, hogy a házastársak bátran legyenek készek együttműködni a Teremtő és a Megváltó szeretetével, aki általuk gyarapítja és gazdagítja a családját."

A házastársi szeretet termékenysége kiterjed az erkölcsi, lelki és természetfölötti élet gyümölcseire, melyeket a szülők nevelés útján adnak át gyermekeiknek. A szülők gyermekeik első és legfontosabb nevelői. Ebben az értelemben a házasság és a család alapvető feladata az élet szolgálata.

Azok a házastársak, akiket Isten nem ajándékozott meg gyermekáldással, emberi és keresztény értelemben teljes házastársi életet élhetnek. Házasságuk a szeretet, az elfogadás és az áldozatosság termékenységétől válhat ragyogóvá.

A családegyház

Krisztus József és Mária szent családjának ölén akart e világra jönni és felnövekedni. Az Egyház nem más, mint "Isten családja". Kezdettől fogva az Egyház magvát gyakran azok alkották, akik "házuk népével" együtt lettek hívőkké. Amikor megtértek, azt akarták, hogy "egész házuk" is elnyerje az üdvösséget. Ezek a hívővé vált családok voltak a keresztény élet szigetei egy hitetlen világban.

Ma egy olyan világban, mely gyakran távol áll a hittől, sőt ellenséges vele szemben, a hívő családok mint a hit élő és sugárzó tűzhelyei rendkívül fontosak. Ezért nevezi a II. Vatikáni Zsinat a családot ősi kifejezéssel: Ecclesia domestica, `családi egyháznak'. A család ölén "a szülők legyenek gyermekeik első hithirdetői szavukkal és példájukkal, és ápolják mindegyikük sajátos hivatását, s különös gonddal a szent hivatásokat".

A családban kiemelekdő módon gyakorolják a családapa, a családanya, a gyermekek és valamennyi családtag keresztségi papságát "a szentségek vételében, az imádságban, a hálaadásban, a szent élet tanúságtételében, az önmegtagadásban és a tevékeny szeretetben". A családi otthon tehát a keresztény élet első iskolája és "az érlelődő emberiesség iskolája". Itt tanulja meg az ember a kitartó munkát, ismeri meg a munka örömét, a testvéri szeretetet, a nagylelkű, ismételt megbocsátást, és mindenekelőtt Isten szolgálatát az imádságban és az élet elajándékozásában.

Gondolnunk kell még azokra az emberekre is, akik konkrét körülményeik miatt -- melyekben kénytelenek élni, gyakran akaratuk ellenére -- különösen közel állnak Jézus szívéhez, és ezért megérdemlik az Egyház megbecsülését és gondoskodását, különösen a lelkipásztorok részéről: a nem házasságban élő emberek sokaságára. Sokan közülük emberi család nélkül maradnak, gyakran szegénységük miatt. Vannak, akik ezt az élethelyzetet az evangéliumi boldogságok szellemében, Istent és a felebarátot példás módon szolgálva élik meg. Mindannyian találjanak nyitott ajtóra a "családegyházaknál" és annál a nagy családnál, ami az Egyház. "Senki nincs család nélkül ezen a világon: az Egyház mindannyiunk otthona és családja, különösen azoké, akik ‘fáradoznak és az élet terheit hordozzák’ (Mt 11,28)."

Egyházi rend szentsége

Az egyházi rend az a szentség, mely által a Krisztustól Apostolaira bízott küldetés teljesítése folytatódik az Egyházban az idők végezetéig: tehát az apostoli szolgálat szentsége. Három fokozata van: a püspökség, az áldozópapság és a diakonátus.

Miért egyházi rend, "ordo" e szentség neve?

Az ókori Rómában az ordo szó polgári testületeket, elsősorban a kormányzók testületét jelentette. Az ordinatio valamilyen ordóba való fölvételt jelent. Az Egyházban voltak testületek, melyeket a hagyomány, nem szentírási alapok nélkül, kezdettől fogva görögül taxeisznek, latinul ordinesnek nevezett: így beszél a liturgia ordo episcoporum, ordo presbiterorum, ordo diaconorumról. Más csoportokat is neveztek ordónak, például a katekumenokat, a szüzeket, a házastársakat, az özvegyeket...

Az Egyház valamely testületébe való befogadás ordinatiónak nevezett szertartással történt, tudniillik vallási és liturgikus cselekménnyel, ami fölszentelés, áldás vagy szentség volt. Ma az ordinatio szó fönn van tartva annak a szentségi cselekménynek jelölésére, mely a püspökök, a papok és a diákonusok rendjébe fogad be, és fölülmúlja a közösség által végzett puszta választást, kijelölést, megbízást vagy beiktatást, mert a Szentlélek ajándékát hozza, mely lehetővé teszi a "szent hatalom" (sacra potestas) gyakorlását, és csak magától Krisztustól származhat Egyháza által. Az ordinatiót consecratiónak, `fölszentelésnek' is nevezik, mivel elkülönítés és feladat átadása, amelyet maga Krisztus végez Egyháza javára. A püspök kézföltétele a fölszentelő imádsággal együtt látható jele ennek a fölszentelésnek.

Az egyházi rend szentsége az üdvösség rendjében

AZ ÓSZÖVETSÉG PAPSÁGA

A választott népet Isten "papi királysággá és szent néppé" (Kiv 19,6) tette. De Izrael népén belül Isten kiválasztotta a tizenkét törzs egyikét, Lévi törzsét, és elkülönítette a liturgikus szolgálatra. Maga Isten volt a leviták öröksége. Az Ószövetség első papjait sajátos szertartással szentelték föl. "Arra rendelték (őket), hogy az Isten tiszteletében képviseljék az embereket és a bűnökért áldozatokat mutassanak be."

Ez a papság, bár arra lett alapítva, hogy Isten igéjét hirdesse s hogy az áldozatok és imádság által az Istennel való közösséget újra megszilárdítsa, alkalmatlan maradt az üdvösség megvalósítására, mert rászorult az áldozatok szüntelen ismétlésére anélkül, hogy eljutott volna a végső megszenteléshez, melyet egyedül Krisztus áldozata valósított meg.

Az Egyház liturgiája mégis az ároni papságban, a leviták szolgálatában, valamint a hetven "vén" beiktatásában látja az Újszövetség fölszentelt papságának előképeit. A latin szertartás püspökszentelésének szentelési prefációjában így imádkozik az Egyház:

"Urunk, Jézus Krisztus Istene és Atyja, (...) aki kegyelmed igéje által meghatároztad az Egyház rendjét. Kezdettől fogva kiválasztottad Ábrahám igazi gyermekeinek szent népét; elöljárókat és papokat állítottál, és szentélyedet soha nem hagytad szolgák nélkül..."

A papszentelés alkalmával az Egyház így imádkozik:

"Urunk, szentséges Atyánk, (...) már az Ószövetségben hivatalokat és szolgálatokat állítottál szent jelül: Mózest és Áront te rendelted arra, hogy népedet vezessék és megszenteljék. Segítségükre a közös műhöz férfiakat hívtál meg további szolgálatra és hivatalra. A pusztai vándorlás során a hetven vént Mózes lelkéből részesítetted (...). Áron fiainak részt adtál atyjuk hivatalából."

És az Egyház a diákonusszentelés fölszentelő imádságában megvallja:

"Mindenható Isten, (...) Egyházadat (...) az új templom nagyobbodására növeled és gyarapítod, a szent teendők ellátására a szolgálattevők hármas fokozatát alapítottad, hogy nevednek szolgáljanak, mint már kezdetben kiválasztottad Lévi fiait az első sátor szolgálatára."

KRISZTUS EGYETLEN PAPSÁGA

Az ószövetségi papság összes előképe Jézus Krisztusban teljesedik be, aki "az egyetlen közvetítő Isten és ember között" (1Tim 2,5). Melkizedekben, "a magasságbeli Isten papjában" (Ter 14,18) a keresztény hagyomány Krisztus papságának előképét látja; Ő az egyetlen "Melkizedek rendje szerint való főpap" (Zsid 5,10; 6,20), "a szent, ártatlan, szeplőtelen" (Zsid 7,26), aki "egyetlen áldozattal egyszer s mindenkorra tökéletességre vezette a megszentelteket" (Zsid 10,14), tudniillik egyetlen keresztáldozatával.

Krisztus megváltó áldozata egyetlen: egyszer és mindenkorra történt meg. És mégis az Egyház eucharisztikus áldozatában jelenvalóvá válik. Ugyanezt kell mondanunk Krisztus egyetlen papságáról: jelenvalóvá válik a szolgálati papság által, anélkül, hogy Krisztus papságának egyetlenségét csorbítaná: "És ezért Krisztus az egyetlen igazi pap, a többiek csak az ő szolgái".

KÉT RÉSZESEDÉS KRISZTUS EGYETLEN PAPSÁGÁBAN

Krisztus, a főpap és egyetlen közvetítő az Egyházat Istennek és Atyjának papi országgá tette. A hívők egész közössége, mint ilyen, papi jellegű. A hívők -- ki-ki a hivatásának megfelelően -- keresztségi papságukat gyakorolják Krisztusnak, a papnak, prófétának és királynak küldetésében való részesedésük által. A keresztség és a bérmálás szentségei által a hívők "szent papsággá szenteltetnek".

A püspökök és papok szolgálati vagyis hierarchikus papsága és az összes hívő általános papsága, jóllehet "mindegyik a maga sajátos módján, részesedik Krisztus egyetlen papságában" "lényegük szerint" különböznek, bár "egymáshoz vannak rendelve". Milyen értelemben? Míg a hívők általános papsága a keresztségi kegyelemnek, a hit, a remény és a szeretet életének, valamint a Lélek szerinti élet gyarapodásában valósul meg, addig a szolgálati papság az általános papság szolgálatában áll, és az összes keresztények keresztségi kegyelmének kibontakoztatására irányul. Egyike azon eszközöknek, melyekkel Krisztus szüntelenül építi és vezeti a maga Egyházát. Éppen ezért egy külön szentséggel, az egyházi rend szentségével adják át.

KRISZTUS, A FŐ SZEMÉLYÉBEN...

A fölszentelt szolga egyházi szolgálatában maga Krisztus van jelen Egyháza számára mint testének Feje, nyájának Pásztora, a megváltás áldozatának Főpapja és az igazság Tanítója. Ez az, amit az Egyház kifejez, amikor azt állítja, hogy a pap az egyházi rend szentségének erejéből in persona Christi Capitis, `Krisztusnak, a Főnek személyében' cselekszik:

"Így tehát a pap ugyanaz, Jézus Krisztus, akinek szent személyét az Ő meghívott szolgája viseli. Ez ugyanis a papszentelés miatt hasonlóvá válik a Főpaphoz, és hatalma van, hogy magának Krisztusnak személyében és erejével cselekedjék."

"Krisztus az egész papság forrása; mert a Törvény alatti pap az Ő előképe volt, és az új Szövetség papja Krisztus személyében cselekszik."

A fölszentelt szolgálat, főként a püspökök és papok szolgálata által válik láthatóvá a hívők közösségében Krisztusnak, az Egyház Fejének jelenléte. Antiochiai Szent Ignác szép kifejezése szerint a püspök tüposz tou Patrosz, az `Atya Isten élő képmása'.

Krisztus jelenlétét a szolgában nem úgy kell érteni, mintha minden emberi gyöngeség, az uralkodhatnámság, a tévedések, azaz a bűn ellen védett lenne. A Szentlélek ereje a szolga nem minden cselekedeténél mutatkozik meg egyforma erővel. Míg a szentségekben ott van a biztosíték, hogy még a kiszolgáltató bűnössége sem tudja akadályozni a kegyelem gyümölcsét, addig sok más cselekedetben a szolga emberi pecsétje nyomot hagy, ami nem mindig az evangélium iránti hűség jele, ezért az Egyház apostoli termékenységének árthat.

Ez a papság szolgálati. "Az a hivatal pedig, amelyet az Úr népe pásztoraira rábízott, igazi szolgálat." Teljes egészében Krisztusra és az emberekre irányul. Teljesen Krisztustól és az egyetlen papságától függ, s az emberekért és az egyházi közösség javára van. Az egyházi rend szentsége "szent hatalmat" közvetít, mely nem más, mint Krisztus hatalma. E tekintély gyakorlásának Krisztus példájához kell igazodnia, aki szeretetből utolsóvá és mindenki szolgájává lett. "Így tehát joggal mondta az Úr, hogy a nyájról való gondoskodás az iránta érzett szeretet bizonyítéka."

..."AZ EGÉSZ EGYHÁZ NEVÉBEN"

A szolgálati papságnak nem csupán az a feladata, hogy Krisztust, az Egyház Fejét a hívek gyülekezete előtt megjelenítse; az egész Egyház nevében is cselekszik, amikor Isten elé terjeszti az Egyház imádságát, és különösen, amikor bemutatja az eucharisztikus áldozatot.

Az "egész Egyház nevében" nem azt jelenti, hogy a papok a közösség megbízottai. Az Egyház imádsága és áldozata nem választható el fejének, Krisztusnak imádságától és áldozatától. Mindig Krisztus kultusza Egyházában és Egyháza által. Az egész Egyház, Krisztus Teste imádkozik és ajánlja föl magát "őáltala, ővele és őbenne" a Szentlélekkel egységben az Atyaistennek. Az egész test -- a fő és a tagok -- imádkozik és ajánlja föl önmagát, s ezért azokat, akik a Testben különleges módon szolgálnak, nem csupán Krisztus szolgáinak, hanem az Egyház szolgáinak is nevezik. Mivel a szolgálati papság Krisztust képviseli, képviselheti az Egyházat.

Az egyházi rend szentségének három fokozata

"Így az isteni alapítású egyházi szolgálatot különböző rendekben gyakorolják azok, akiket már ősidőktől fogva püspököknek, áldozópapoknak, diákonusoknak hívnak." Az Egyház liturgiájában, Tanítóhivatalában és állandó gyakorlatában kifejezett katolikus tanítás a Krisztus papságában való szolgálati részvételnek két fokozatát ismeri: a püspökséget és az áldozópapságot. A diakonátus feladata az, hogy őket segítse és szolgálja. Ezért a mai szóhasználatban a sacerdos kifejezés a püspököket és a papokat jelöli, a diákonusokat nem. Mégis a katolikus tanítás az, hogy a három fokozatot -- a papságban való részesedés fokozatait (püspökség és papság) és a szolgálat hivatalának fokozatát (diakonátus) -- "ordinatiónak" nevezett szentségi cselekménnyel, azaz az egyházi rend szentségével adják át:

"A diákonusokat mindenki úgy tisztelje, mint Jézus Krisztust, a püspököt, mint az Atya képmását, a presbitereket pedig, mint Isten szenátusát, mint az apostolok kollégiumát. Ezek nélkül nem lehet Egyházról beszélni."

A PÜSPÖKSZENTELÉS -- AZ EGYHÁZI REND SZENTSÉGÉNEK TELJESSÉGE

"Az Egyházban az első időktől gyakorolt különféle szolgálatok között a hagyomány tanúsága szerint az első helyen áll azoké, akik püspökként a kezdettől folyamatos utódlás által az apostoli magvetés folytatói."

Azért, hogy nemes küldetésüket méltó módon betölthessék, "e nagy hivatalok betöltéséhez az apostolok Krisztustól a leszálló Szentlélek különleges kiáradását nyerték, ők maguk pedig kézrátétellel adták tovább munkatársaiknak azt a lelki adományt, mely a püspökszentelésben jutott el mihozzánk".

A II. Vatikáni Zsinat "tanítja, hogy a püspökszentelés az egyházi rend teljességét adja, melyet mind az Egyház liturgikus szokása, mind az egyházatyák szava főpapságnak, a szent szolgálat teljességének (summájának) nevez".

"A püspökszentelés a megszentelés hivatalával magával hozza a tanítás és a kormányzás hivatalát is (...). Nyilvánvaló, hogy a kézrátétel és a szentelés szavai úgy adják át a Szentlélek kegyelmét és úgy vésik be a szentségi karaktert, hogy a püspökök kiemelkedő és szemmel látható módon magának Krisztusnak a tanítói, pásztori és főpapi hivatalában részesednek és az ő személyében cselekszenek." "Így tehát a püspökök a nekik adott Szentlélek által a hit igaz és hiteles tanítói, igaz és hiteles főpapok és pásztorok lettek."

"A püspöki testület tagjává a szentségi fölszentelés, valamint a kollégium fejével és tagjaival való hierarchikus közösség által válik valaki." A püspöki rend kollegiális jellege és természete többek között abban az ősi egyházi szokásban is megmutatkozik, hogy az új püspök fölszentelését több püspök végzi. A püspök törvényes fölszenteléséhez ma Róma püspökének különleges intézkedése szükséges, mert az egy Egyházban a részegyházak közösségének ő a legfőbb látható köteléke és szabadságuk biztosítéka.

Minden püspök Krisztus helyetteseként a rábízott részegyház fölött birtokolja a pásztori hivatalt; ugyanakkor terheli őt az összes részegyházról való gondoskodás, melyet valamennyi püspöktestvérével kollegiálisan kell viselnie. "Jóllehet minden püspök a nyáj csak rábízott részének szent pásztora, mint törvényes apostolutód isteni intézkedés és parancs alapján a többi püspökkel együtt letéteményese az Egyház apostoli feladatának."

Az eddig mondottakból érthető, miért van sajátos jelentősége a püspök által celebrált Eucharisztiának mint az oltár körül annak vezetése alatt összegyűlt Egyház kifejezésének, aki láthatóan jeleníti meg Krisztust, a Jó Pásztort és Egyházának Fejét.

A PAPOK -- A PÜSPÖK MUNKATÁRSAINAK FÖLSZENTELÉSE

"Krisztus, akit az Atya megszentelt és a világba küldött, apostolai által saját fölszenteltségének és küldetésének részeseivé tette utódaikat, a püspököket, akik szolgálatuk hivatalát az Egyházban különböző fokokban egyes személyeknek törvényesen átadták." A püspökök "szolgálati feladata alárendelt fokon átszállt a papokra, hogy a papi rendbe kerülve a Krisztustól kapott apostoli küldetés teljesítésére a püspöki rend munkatársai legyenek".

"A papok hivatala, mivel a püspöki rendhez kapcsolódik, részesedik abban a tekintélyben, mellyel maga Krisztus építi, megszenteli és kormányozza testét. Ezért a papságot, mely föltételezi ugyan a keresztény beavatás szentségeit, külön szentség adja, mely a Szentlélek kenetével szentségi karakterrel pecsételi meg a papok lelkét, s általa hasonlóvá lesznek a Pap Krisztushoz, úgyhogy már Krisztusnak, a Főnek személyében cselekedhetnek."

"Az áldozópapok, jóllehet nincs főpapi méltóságuk és hatalmuk gyakorlásában a püspököktől függnek, a papi méltóság révén hozzájuk kapcsolódnak; és az egyházi rend szentségének erejéből Krisztusnak, a legfőbb és örök papnak a képmása szerint az evangélium hirdetésére, a hívek lelkipásztori gondozására és az istentisztelet végzésére szentelik őket mint az Újszövetség igazi papjait."

Az egyházi rend szentségének erejéből a papok részesei annak az egyetemes küldetésnek, amit Krisztus az apostolokra bízott. A lelki adomány, melyet a papok a szentelésben kaptak, nem valamilyen korlátozott és helyhez kötött küldetésre készíti föl őket, hanem az üdvösség egyetemes küldetésére "egészen a föld határáig"(ApCsel 1,8), oly módon, hogy "készek legyenek az evangéliumot mindenütt hirdetni".

"Szent hivatalukat főképp az Eucharisztia ünneplésekor, vagyis a szent áldozati lakomán gyakorolják; itt mintegy Krisztus személyében tevékenykedve és az ő misztériumát hirdetve összekapcsolják a hívők önátadását főjük áldozatával; és az Újszövetség egyetlen áldozatát, tudniillik Krisztus áldozatát, aki egyszer ajánlotta föl önmagát az Atyának szeplőtelen áldozatul, jelenvalóvá teszik és alkalmazzák az Úr eljöveteléig." Egész papi szolgálatuk ebből az egyetlen áldozatból meríti erejét.

"Az áldozópapok, akik a püspökök gondos munkatársai, segítői és szervei, Isten népének hivatott szolgái, egyetlen papi testületet (presbitériumot) alkotnak püspökükkel, bár más a rájuk bízott feladat. A híveknek egy-egy helyi közösségében valamiképpen jelenvalóvá teszik a püspököt, akihez bizalom és segítőkészség fűzi őket, s akitől átvállalják feladatainak és gondjainak egy részét mindennapi fáradozásukkal." A papok a szolgálatukat csak a püspökkel közösségben és tőle való függőségben gyakorolhatják. Az engedelmességi ígéret, amit a szenteléskor a püspöknek tesznek, és a püspök békecsókja a szentelési liturgia végén azt jelzi, hogy a püspök munkatársainak, fiainak, testvéreinek, barátainak tekinti őket, s hogy ők viszont szeretettel és engedelmességgel tartoznak neki.

"A szentelés által a papi rend tagjaivá lett papokat a szentségi testvériség köteléke fűzi egymáshoz; abban az egyházmegyében, melynek szolgálatára püspökük vezetése alatt szentelték őket, egy presbitériumot alkotnak." A presbitérium egysége fejeződik ki abban a liturgikus szokásban, hogy a papszenteléskor a püspökök után az áldozópapok is ráteszik kezüket az újonnan fölszenteltre.

A DIÁKONUSOK SZENTELÉSE -- "A SZOLGÁLATRA"

"A hierarchia alsóbb fokán állnak a diákonusok, akik ‘nem papságra, hanem szolgálatra’ kapják a kézfeltételt." A szentelendő diákonus fejére egyedül a püspök teszi rá a kezét, így jelezvén, hogy a diákonus szolgálata feladataiban kapcsolódik sajátosan a püspökhöz.

A diákonusok sajátos módon részesednek Krisztus küldetésében és kegyelmében. A fölszentelés szentségi pecséttel (character) látja el őket, mely eltörölhetetlen, és Krisztushoz tesz hasonlóvá, aki "diákonus", azaz mindenki szolgája lett. A diákonusok föladata többek között, hogy a püspöknek és a papoknak szolgáljanak az isteni misztériumoknál, elsősorban az Eucharisztia ünneplése során, áldoztassanak, eskessenek és megáldják a házaspárt, hirdessék az evangéliumot és prédikáljanak, temessenek és végezzék a szeretet különféle szolgálatait.

A II. Vatikáni Zsinat után a latin Egyház "mint az egyházi hierarchia sajátos és állandó fokozatát" helyreállította a diakonátust. A keleti egyházak mindig megőrizték. Ez az állandó diakonátus, amit nős emberek is fölvehetnek, jelentősen gazdagítja az Egyház küldetését. Tanácsos és hasznos, hogy olyan férfiak, akik az Egyházban -- akár liturgikus és pasztorális életében, akár a szociális és karitatív tevékenységében -- valóban diákonusi szolgálatot látnak el, "megerősödjenek az apostoloktól áthagyományozott kézfeltétel által, és szorosabban kötődjenek az oltárhoz, hogy ezáltal a diakonátus szentségi kegyelmével hatékonyabban tölthessék be tisztüket".

A szentség kiszolgáltatása

A püspök-, pap- vagy diákonusszentelés, mivel a részegyház életében annyira fontos, megköveteli a hívők minél nagyobb számú részvételét. Lehetőség szerint vasárnap, a székesegyházban és az alkalomhoz illő ünnepélyességgel történjen. A három szentelés, tudniillik a püspök-, pap- és diákonusszentelés szerkezete ugyanaz. Helyük a szentmise keretében van.

Az egyházi rend szentségének lényegi szertartása mindhárom fokozatban abban áll, hogy a püspök ráteszi kezét a szentelendő fejére, és a megfelelő szentelő imádsággal kéri Istentől a Szentlélek kiárasztását és a különös kegyelmi ajándékokat ahhoz a szolgálathoz, amelyre a jelöltet szenteli.

Mint valamennyi szentség esetében, itt is vannak kiegészítő szertartások. Ezek a különböző liturgikus hagyományokban nagy változatosságot mutatnak, de közös bennük, hogy a szentségi kegyelem különböző szempontjait fejezik ki. Így a latin Egyházban a bevezető szertartások -- a szentelendő bemutatása és kiválasztása, a püspök beszéde, a szentelendő megkérdezése, a mindenszentek litániája -- azt fejezik ki, hogy a jelölt kiválasztása az Egyház szokásainak megfelelően történt. Ezek készítik elő az ünnepélyes fölszentelést. A fölszentelést követő szertartások szimbolikus módon fejezik ki és zárják le a végbement misztériumot: a püspököt és a papot szent krizmával kenik meg, ami a szolgálatukat termékennyé tevő Szentlélekkel való fölkenés jele. A püspöknek átadják az evangéliumos könyvet, a gyűrűt, a mitrát és a pásztorbotot az evangélium hirdetésére szóló apostoli küldetése, Krisztus jegyese, az Egyház iránti hűsége és az Úr nyája fölötti pásztorkodás jeleként. A papnak átadják a paténát és a kelyhet a szent nép áldozatának jeleként, melyeket Istennek kell bemutatnia. A diákonusnak, aki Krisztus evangéliumának hirdetését kapta küldetésül, átadják az evangéliumos könyvet.

Ki szolgáltathatja ki ezt a szentséget?

Krisztus kiválasztotta az apostolokat, és részt adott nekik a maga küldetésében és hatalmában. Az Atya jobbjára emeltetvén nem hagyja el nyáját, hanem mindig őrzi az Apostolok és vezeti a pásztorok által, akik ma folytatják az ő művét. Krisztus tehát egyeseket apostolként, másokat pásztorként "ad". Tevékenységét a püspökök által folytatja.

Mivel az egyházi rend az apostoli szolgálat szentsége, a püspökökre, mint az Apostolok utódaira tartozik, hogy "a lelki ajándékot" és "az apostoli magvetést" továbbadják. Az érvényesen szentelt, azaz az apostoli jogfolytonosságban álló püspökök az egyházi rend három fokozatának érvényes kiszolgáltatói.

Ki veheti föl ezt a szentséget?

"A szent egyházi rendet érvényesen csak megkeresztelt férfi veheti föl." Az Úr Jézus férfiakat választott ki, hogy létrehozza a tizenkét apostol kollégiumát, és ugyanezt tették az apostolok, amikor munkatársakat választottak, akiknek folytatniuk kellett az ő feladatukat. A Püspökök Kollégiuma, melyhez az áldozópapok a papságban kapcsolódnak, jelenvalóvá és aktuálissá teszi a Tizenkettő kollégiumát Krisztus visszajöveteléig. Az Egyház tudja, hogy Urának e kiválasztása kötelezi. Emiatt nem lehetséges a nők pappá szentelése.

Senki sem formálhat jogot ahhoz, hogy fölvegye az egyházi rend szentségét. Ugyanis senki nem tulajdoníthatja magának ezt a hivatalt. Ehhez Istentől kell meghívást kapni. Aki jeleit észleli, hogy Isten fölszentelt szolgálatra hívja, kívánságát alázatosan alá kell vetnie az Egyház tekintélyének, melynek joga és felelőssége valakit az egyházi rend fölvételére bocsátani. Mint minden kegyelmet, ezt a szentséget is csak ingyenes ajándékként lehet fogadni.

Az állandó diákonusok kivételével a latin Egyház rendes körülmények között minden fölszentelt szolgáját olyan hívő férfiak közül választják, akik nőtlenek, és megvan az akaratuk, hogy a cölibátust "a mennyek országáért" megtartják (Mt 19,12). Akik arra kaptak meghívást, hogy osztatlanul az Úrnak és az ő dolgainak szenteljék magukat , egészen átadják magukat Istennek és az embereknek. A cölibátus annak az új életnek a jele, melynek szolgálatára szentelik az Egyház szolgáját; az örvendező szívvel vállalt cölibátus ragyogóan hirdeti Isten országát.

A keleti egyházakban évszázadok óta más egyházfegyelem van érvényben: míg a püspököket kizárólag nőtlen férfiak közül választják, addig nős férfiakat diákonussá és áldozópappá szentelhetnek. Ez a gyakorlat hosszú idő óta törvényesnek számít; ezek a papok közösségeikben gyümölcsöző szolgálatot teljesítenek. Egyébként a keleti egyházakban a papi cölibátus nagy tiszteletnek örvend, és a papok közül sokan teljesen szabadon választják Isten országáért. Mind Keleten, mind Nyugaton, aki megkapta az egyházi rend szentségét, többé nem köthet házasságot.

Az egyházi rend szentségének hatásai

AZ ELTÖRÖLHETETLEN JEGY

E szentség a Szentlélek sajátos kegyelme által Krisztushoz teszi hasonlóvá a szentelendőt, hogy Krisztus eszköze legyen az ő Egyháza javára. A szentelés hozza a képességet, hogy Krisztusnak, az Egyház Fejének követeként az ő hármas, papi, prófétai és királyi hivatalában cselekedjék.

Miként a keresztségnél és a bérmálásnál a Krisztus hivatalában való részesedés egyszer s mindenkorra szól, úgy az egyházi rend szentsége is eltörölhetetlen lelki jegyet ad, és sem megismételni, sem időlegesen kiszolgáltatni nem lehet.

Az érvényesen fölszentelt személy súlyos indokok alapján fölmenthető a kötelezettségek alól, melyek a fölszenteléssel adódnak, vagy gyakorlásuktól el lehet őt tiltani, de a szó szoros értelmében nem válhat újra laikussá, mert a szenteléssel belé vésett karakter mindig megmarad. A szentelése napján kapott meghívás és a küldetés maradandóan megjelölik őt.

Mivel Krisztus az, aki a fölszentelt szolga által megvalósítja az üdvösséget, ennek méltatlansága nem akadályozza meg, hogy Krisztus cselekedjék. Szent Ágoston határozottan állítja:

"A gőgös szolga az ördögök közé számít, de Krisztus ajándéka miatta nem szennyeződik be; ami rajta keresztül kiárad, megőrzi a maga tisztaságát; ami keresztülfolyik rajta, kristálytisztán jut el a termékeny talajba. (...) A szentség lelki ereje olyan, mint a fény: tisztán érkezik el ahhoz, akit meg kell világosítania, és ha tisztátalanokon megy keresztül, nem szennyeződik be."

A SZENTLÉLEK KEGYELME

A Szentlélek e szentségnek adott sajátos kegyelme a hasonlóság kegyelme a Pap, Tanító és Pásztor Krisztushoz, akinek a fölszentelt a szolgája lett.

A sajátos szentségi kegyelem a püspök számára elsősorban az erősség kegyelme ("Spiritum Principalem", a Lelket, aki a legfőbb vezetőket állítja, kéri a püspököt fölszentelő imádság a latin szertartásban): ez teszi képessé arra, hogy Egyházát mint atya és pásztor határozottan és okosan vezesse és védelmezze; önzetlen szeretettel mindenki, egész különlegesen a szegények, betegek és ínséget szenvedők iránt. Ez a kegyelem sürgeti őt, hogy mindenkinek hirdesse az evangéliumot, hogy nyájának példaképe legyen, előtte járjon a megszentelődés útján, hogy az Eucharisztiában egyesüljön a Pap és Áldozat Krisztussal; és nem riad vissza attól, hogy életét adja juhaiért.

"Atyánk, aki ismered a szíveket, szolgádnak, akit a püspöki szolgálatra meghívtál, add meg, hogy legeltesse szent nyájadat, és színed előtt kifogástalanul gyakorolja a magasztos papságot azáltal, hogy éjjel-nappal neked szolgál. Arcodat szüntelenül hangolja irgalmasságra, és ajánlja föl szent Egyházad áldozati adományait. A magasztos papság Lelkének erejéből legyen hatalma parancsod szerint megbocsátani a bűnöket. Rendelésed szerint ossza szét a szolgálatokat, és oldjon föl minden köteléket az Apostolaidnak adott hatalom erejében. Nyerje el tetszésedet szelídségével és tiszta szívével, hogy kellemes illatot ajánlhasson föl neked Fiad, Jézus Krisztus által..."

A papszentelés által adott lelki ajándék fejeződik ki a bizánci szertartás következő imádságában, melyet a püspök a kézrátételkor mond:

"Urunk, akit a papságra emelni méltóztattál, töltsd be a Szentlélek ajándékával, hogy méltó legyen arra, hogy kifogástalanul álljon oltárodnál, hirdesse országod evangéliumát, ellássa az igazság igéjének szolgálatát, fölajánlja neked az adományokat és a lelki áldozatot, megújítsa népedet az újjászületés fürdőjében, hogy nagy Istenünk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus visszajövetelének napján elébe mehessen a te egyszülött Fiadnak, és a te végtelen jóságodtól kapja meg hivatalának hűséges szolgálatáért a jutalmat."

A diákonusoknak pedig "a szentségi kegyelem megadja az erőt, hogy Isten népének a liturgia, az ige és a szeretet diakoniájában a püspökkel és presbitériumával közösségben szolgáljanak".

A papság kegyelmének és a feladat nagyságának láttán a szent tanítók sürgetést éreztek a megtérésre, hogy életük megfeleljen Annak, akinek a szentség a szolgáivá tette őket. Nazianzi Szent Gergely fiatal papként így kiáltott föl:

"Előbb tisztává kell lenni, és csak utána tisztítani; előbb meg kell tanulni a bölcsességet, és csak utána tanítani; előbb fénnyé kell válni, és csak utána másokat megvilágítani; előbb közeledni kell Istenhez, és csak utána hozzá vezetni másokat; előbb meg kell szentelődni, és utána megszentelni; kézen fogni és okosan tanácsot adni." "Tudom, kinek szolgái vagyunk, milyen szinten állunk, és ki az, aki felé úton vagyunk. Ismerem Isten magasztosságát és az ember gyöngeségét, de erejét is." Ki tehát a pap? "Ő az igazság védelmezője; az angyalok közé lép, az arkangyalokkal dicsőít, feljuttatja az áldozatokat a mennyei oltárra, részt vesz Krisztus papi szolgálatában, megújítja a teremtményt, helyreállítja benne Isten képmását, újjáalkotja a mennyei világ számára, s ami a legmagasztosabb, megistenül és másokat megistenít."

És a szent ars-i plébános mondja: "A pap folytatja a megváltás művét a földön". (...) "Ha valaki itt a földön helyesen értené, hogy mi a pap, meghalna, de nem a rémülettől, hanem a szeretettől". (...) "A papság Jézus Szívének szeretete."

Betegek szentsége

"A betegek szent kenetével és a papok imádságával az egész Egyház ajánlja a szenvedő és megdicsőült Krisztusnak a betegeket, hogy nekik enyhületet és üdvösséget szerezzen; sőt buzdítja őket, hogy szabadon csatlakozva Krisztus szenvedéséhez és halálához, szolgáljanak Isten népének javára."

A BETEGSÉG AZ EMBERI ÉLETBEN

A betegség és a fájdalom az emberi életnek mindig a legsúlyosabb problémái közé tartozott. A betegségben az ember megtapasztalja tehetetlenségét, korlátait, végességét. Minden betegség megsejtetheti velünk a halált.

A betegség szorongáshoz, önmagába zárkózáshoz, néha kétségbeeséshez és Isten elleni lázadáshoz vezethet. De érettebbé is teheti a személyt, segítheti, hogy fölismerje élete lényegtelen dolgait és afelé forduljon, ami lényeges. A betegség nagyon gyakran indítja el az istenkeresést, a visszatérést Őhozzá.

A BETEG ISTEN ELŐTT

Az ószövetségi ember a betegséget Istennel kapcsolatban éli meg. Panaszkodik Isten előtt a betegség miatt, és Tőle, az élet és halál Urától kér gyógyulást. A betegség a megtérés útja lesz, és az Istentől nyert megbocsátás meghozza a gyógyulást. Izrael népe átéli, hogy a betegség titokzatos módon összefügg a bűnnel és a rosszal, s az Istenhez való hűség az Ő törvénye szerint visszaadja az életet: "Hiszen Én, az Úr vagyok a te gyógyítód" (Kiv 15,26). Izaiás próféta előre látja, hogy a szenvedésnek a mások bűneiért való engesztelés értelme is lehet. Megjövendöli, hogy Isten el fogja hozni Sionnak az időt, amikor megbocsát minden vétket és meggyógyít minden betegséget.

AZ ORVOS KRISZTUS

Krisztus együttérzése a betegekkel, valamint számos gyógyítása mindenféle betegségből nyilvánvaló jele annak, hogy Isten meglátogatta az Ő népét és Isten országa közel van. Jézusnak nemcsak a gyógyításhoz volt hatalma, hanem a bűnök megbocsátásához is: Azért jött, hogy az egész embert -- a lelket és testet -- meggyógyítsa. Ő az orvos, akire a betegeknek szükségük van. Az összes szenvedő iránti együttérzése olyan messzire megy, hogy azonosul velük: "Beteg voltam és meglátogattatok" (Mt 25,36). A betegek iránti különös szeretete a századok során arra indította a keresztényeket, hogy karolják föl a testben vagy lélekben szenvedőket; ez késztetett fáradhatatlan erőfeszítésekre a szenvedések enyhítése végett.

Jézus gyakran elvárta a betegektől, hogy higgyenek. Jeleket alkalmazott a gyógyításnál: nyálat és kézrátételt, sarat és lemosást. A betegek keresték, hogy érinthessék Őt, "mert erő áradt belőle, mely mindenkit meggyógyított" (Lk 6,19). Így a szentségekben Krisztus továbbra is "megérint" bennünket, hogy meggyógyítson.

A sok szenvedéstől megindultan Krisztus nemcsak megengedte, hogy a betegek megérintsék Őt, hanem nyomorúságainkat magáévá teszi: "Szenvedéseinket magára vette és betegségeinket ő hordozta" (Mt 8,17). De nem minden beteget gyógyított meg. Gyógyításai Isten országa eljövetelének jelei voltak, egy sokkal mélyebbre ható gyógyulást hirdettek: a bűn és a halál fölötti győzelmet az ő húsvétja által. A kereszten Krisztus a rossz egész terhét magára vette, elvette a "világ bűnét" (Jn 1,29), aminek a betegség csak egyik következménye. Szenvedésével és kereszthalálával Krisztus a szenvedésnek új értelmet adott: hasonlóvá tud tenni bennünket Őhozzá, és egyesíthet az Ő megváltó szenvedésével.

"GYÓGYÍTSATOK BETEGEKET..."

Krisztus fölszólította tanítványait, hogy kövessék Őt és vegyék föl keresztjüket. Őt követve a tanítványok új szemmel látják a betegséget és a betegeket. Jézus bekapcsolja őket a maga szegény és szolgáló életébe. Részesíti őket az együttszenvedés és a gyógyítás szolgálatából: "És elmenvén prédikálták, hogy tartsanak bűnbánatot; és sok ördögöt kiűztek, és olajjal megkentek sok beteget, és meggyógyították őket" (Mk 6,12--13).

A föltámadott Úr megismétli ezt a küldést ("A nevemben (...) betegekre teszik a kezüket, és azok meggyógyulnak"; Mk 16,17--18), és megerősíti azokkal a jelekkel, melyeket az Egyház az Ő nevének segítségül hívásával művel. Ezek a jelek különleges módon kinyilvánítják, hogy Jézus valóban "az üdvözítő Isten".

A Szentlélek egyes embereknek különleges, gyógyító karizmát ajándékoz, hogy megmutassa, milyen ereje van a Föltámadott kegyelmének. Azonban még a legbuzgóbb imádság sem nyeri el minden betegség gyógyulását. Így kell Pálnak megtanulnia az Úrtól: "elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg" (2Kor 12,9); és az elviselendő szenvedéseknek a következő értelme lehet: "Testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak a javára" (Kol 1,24).

"Gyógyítsatok betegeket!" (Mt 10,8). E feladatot az Egyház az Úrtól kapta, és igyekszik megvalósítani, amikor ápolja a betegeket és közbenjáró imádságával kíséri őket. Az Egyház hisz Krisztusnak, a lélek és a test orvosának éltető jelenlétében. E jelenlét elsősorban a szentségeken keresztül hat, egészen sajátos módon az Eucharisztia által, a kenyér által, mely örök életet ad, s melynek a testi gyógyulással való kapcsolatát Szent Pál hangsúlyozza.

Az apostoli Egyház ismer egy saját szertartást a betegek számára, melyről Szent Jakab tanúskodik: "Beteg valaki közületek? Hívassa el az Egyház papjait, és azok imádkozzanak fölötte, és kenjék meg olajjal az Úr nevében. A hitből fakadó ima megszabadítja a beteget, és az Úr talpra állítja. Ha pedig bűnöket követett el, bocsánatot nyer." (Jak 5,14--15) A hagyomány e szertartásban az Egyház hét szentségének egyikét ismeri föl.

A BETEGEK SZENTSÉGE

Az Egyház hiszi és vallja, hogy a hét szentség közül az egyik egész különlegesen arra van rendelve, hogy megerősítse a betegség által megpróbáltakat: a betegek kenete:

"A betegek e szent kenetét Krisztus, a mi Urunk mint az Újszövetség valóságos és különálló szentségét alapította, Márk utal rá, Jakab pedig, az apostol és az Úr testvére, ajánlotta a híveknek és kihirdette."

Az ókortól kezdve mind Kelet, mind Nyugat liturgikus hagyományában vannak tanúi annak, hogy megszentelt olajjal megkenték a betegeket. A századok során a betegek kenetét egyre inkább csak a haldoklóknak szolgáltatták ki. Ezért kapta az utolsó kenet nevet. E fejlemény ellenére a liturgia nem szűnt meg imádkozni az Úrhoz, hogy a beteg nyerje vissza egészségét, amennyiben ez üdvösségének javára válik.

Az 1972. november 30-án kelt Sacram unctionem infirmorum kezdetű apostoli konstitúció a II. Vatikáni Zsinathoz csatlakozva elrendelte, hogy a római szertartásban a következőket kell megtartani:

A betegek kenetének szentségét azoknak szolgáltassák ki, akiknek egészségét súlyos betegség támadta meg. A beteget kenjék meg homlokán és kezein az előírt módon megáldott olívaolajjal vagy a körülményeknek megfelelően más, az előírt módon megáldott növényi olajjal, és közben a következő szavakat mondják: "E szent kenet által és nagy irgalmassága szerint segítsen meg téged az Úr a Szentlélek kegyelmével; szabadítson meg bűneidtől, üdvözítsen téged, és erősítsen meg jóságosan!"

Ki veheti föl és ki szolgáltathatja ki ezt a szentséget?

A betegek kenete "nemcsak a halálveszélyben lévők szentsége. Ezért fölvételére már az az időszak is biztosan alkalmas, amikor a hívő élete betegség vagy öregség miatt kezd veszélybe kerülni."

Ha egy beteg, aki fölvette a szentséget, visszanyeri egészségét, újra fölveheti a szentséget, ha ismét súlyosan megbetegszik. Ugyanazon betegségben is meg lehet ismételni, ha rosszabbodik az állapot. Ajánlott fölvenni a betegek kenetét komoly sebészi beavatkozás előtt. Ugyanez a helyzet az időseknél, akiknek az állapota egyre törékenyebbé válik.

A betegek kenetének kiszolgáltatói kizárólag a papok (püspökök vagy áldozópapok). A lelkipásztorok kötelessége oktatni a híveket e szentség jótéteményeiről. A híveknek bátorítaniuk kell a betegeket, hogy papot hívjanak és e szentséget fölvegyék. A betegek készüljenek föl lelkipásztorok és az egész egyházi közösség segítségével, melynek a betegeket egész különlegesen körül kell vennie imádsággal és testvéri gondoskodással.

Hogyan szolgáltatják ki ezt a szentséget?

Mint minden szentség, a betegek kenete is liturgikus és közösségi cselekmény, akár otthon, kórházban vagy templomban, akár egy betegnek, illetve a betegek egész csoportjának szolgáltatják ki. Nagyon megfelelő, hogy az Eucharisztia, az Úr húsvétjának emlékezete keretében kerüljön kiszolgáltatásra. Amikor a körülmények megengedik, a betegek kenetét megelőzheti a gyónás és követheti a szentáldozás. Az Eucharisztia, mint Krisztus húsvétjának szentsége, a földi zarándoklét utolsó szentsége, az "útravaló"az örök életbe történő "átmenethez".

Szó és szentség megbonthatatlan egészet alkot. A bűnbánat fölindítása, majd igeliturgia nyitja meg a szertartást. Krisztus szavai és az apostolok tanítása fölélesztik a beteg és a közösség hitét, hogy az Úrtól kérjék Lelkének erejét.

A szentség kiszolgáltatása lényegileg a következő elemekből áll: az "Egyház papjai" kezüket csöndben fölteszik a betegekre; az Egyház hitében imádkoznak a betegekért; ez a szentség epiklézise; föladják a kenetet, lehetőleg püspök által megszentelt olajjal.

Ezek a liturgikus cselekmények mutatják, hogy e szentség milyen kegyelmet ad a betegeknek.

A betegek kenetének hatásai

A Szentlélek különleges ajándéka. A szentség első kegyelme a megerősítés kegyelme, a lélek békéje és ereje azoknak a nehézségeknek legyőzésére, melyek a súlyos betegséggel vagy az öregséggel járnak együtt. E kegyelem a Szentlélek ajándéka, mely megújítja az Istenbe vetett hitet és bizalmat, és az erőt a Gonosz kísértéseivel, nevezetesen a kétségbeesés és a halálfélelem kísértésével szemben. Az Úrnak e segítsége a Szentlélek erejében akarja elvezetni a beteget a lélek gyógyulásához, de a test gyógyulásához is, ha ez Isten akarata. És "ha bűnöket követett el, bocsánatot nyer" (Jak 5,15).

Egyesülés Krisztus szenvedésével. E szentség kegyelme által a beteg megkapja az erőt és az ajándékot, hogy még bensőségesebben egyesüljön az Úr szenvedésével. Bizonyos értelemben fölszentelődik arra, hogy az Üdvözítő megváltó szenvedéséhez hasonulva gyümölcsöt hozzon. A szenvedés, az eredeti bűn következménye új értelmet nyer: részesedés lesz Jézus üdvözítő művében.

Egyházi kegyelem. A hívők, akik e szentséget fölveszik, "szabadon egyesülve Krisztus szenvedésével és halálával, Isten népének lelki javához" járulnak hozzá. Az Egyház a betegek kenetének kiszolgáltatásakor a szentek közösségében jár közben a betegekért. A beteg viszont a szentség kegyelme által hozzájárul az Egyház gyógyulásához és minden ember javához, akikért az Egyház szenved és Krisztus által fölajánlja magát Istennek, az Atyának.

Fölkészülés a végső átmenetelre. Ha a betegek kenetének szentségét mindazoknak kiszolgáltatják, akik súlyos betegségben vagy gyöngeségben szenvednek, egész különlegesen szól azoknak, akik "a halál küszöbén" állnak, olyannyira, hogy e szentséget "az elmenők szentségének" is nevezik. A betegek kenete véglegessé teszi hasonlóságunkat Krisztus halálával és föltámadásával, amit a keresztség már megkezdett bennünk. Befejezi a szent megkenéseket, melyek az egész keresztény életet meghatározzák; a keresztségé megpecsételte bennünk az új életet; a bérmálásé megerősített a jelen élet küzdelmére. Ez az utolsó kenet földi életünk végét bástyázza körül, tekintettel az atyai házba történő belépés előtti utolsó harcokra.

A szent útravaló, a keresztény ember utolsó szentsége

A haldoklóknak az Egyház a betegek kenete mellett fölajánlja az Eucharisztiát, mint útravalót. Az Atyához való átmenetel e pillanatában a Krisztus testével és vérével való egyesülésnek egész különös jelentése és fontossága van. Az örök élet magva és a föltámadás ereje az Úr szava szerint : "Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és Én föl fogom támasztani őt az utolsó napon" (Jn 6,54). Az Eucharisztia, a meghalt és föltámadott Krisztus szentsége ekkor a halálból az életre, az evilágból az Atyához való átmenetel szentsége.

Ily módon miként a keresztség, a bérmálás és az Eucharisztia szentsége egységet alkot, melyet a "keresztény beavatás szentségeinek" nevezünk, elmondható, hogy a bűnbánat, a szent kenet és az Eucharisztia a keresztény élet végén -- amennyiben útravalót adnak -- olyan egységet alkotnak, melyet a "hazatérésre fölkészítő szentségeknek" nevezhetünk, azaz lezárják a zarándokságot.