Pajor András: A teljes élet rendje

E jegyzet tartalma, szerkezete mögött több mint negyedszázados ifjúsági lelkipásztori tapasztalat áll. Maga a konkrét anyag már „kiállta a próbát”, fiataljaimmal végigvettük, végigbeszélgettük, így csapódott le írásban, hogy közkinccsé váljék.

A Szentlélek segítsen minket Családok évében, hogy helyi közösségeink is minden nemzedéket egybefogó, bensőséges nagy családdá válhassanak!

Ifjúság és vallási nevelés – néhány szempont a családoknak

Elégedetten nézünk végig a szertartásainkon résztvevő fiatalokon, jó érzés látni, hogy van utánpótlás. Ilyenkor könnyebb elhárítani lelkiismeretünk sötét és nyomasztó fellegeit, amelyek megkérdeztetik velünk: vajon az én gyermekem, unokám ott van-e köztük, s ha nincs, én magam miben vagyok felelős az elkallódásáért? Kétségtelen, hogy a már felnőtt ifjúságot nehéz „rászorítani” az üdvösség keresésére, de azoknak a szülőknek, akik szeretnének gyermekeikkel egykor örök boldogságban együtt élni a mennyei Atyánál, még érdemes lehet megfontolni néhány tanácsot.

A mai kor Egyháza
„Hiszek a magam módján…” – mondják sokan azok, akik saját fantáziájukra, esetleg vallási linkeskedésükre hallgatnak. Ilyenkor érdemes mindig megkérdezni: elég lesz-e ez az üdvösséghez? A közízlés, és közfelfogás már nem azt a szellemet sugallja, amelyik megtartó erő lehetne a hitéletben, ezért nélkülözhetetlen, hogy rendszeres megerősítést kapjuk a vallási közösségben. Nem elég személytelenül részt venni a templomi programokon, fontos, hogy közösségi foglalkozásink megfelelő párbeszéd formájában is elmélyítsék bennünk a krisztusi élet fogalmait, lelkületét, s hogy a családban élő gyerekek, fiatalok érzékelhessék példánkon mindennek az érvényességét.

Fontossági sorrend
Gyakran hallunk szülőktől effélét: „állapotbeli kötelességek”, „a testi fejlődés fontossága”, „a földi előmenetel…” – és így tovább. Mindezek általában rosszul használt fogalmakként kerülnek elő, mert minden az Istentől kapott küldetésből indul ki, melyben kötött ideje van a tanulmányi kötelességek teljesítésének, de ha ezeket lekötöttségben nem a vallási élet és egyházi közösségi szolgálat követi, akkor bármilyen hasznos és értékes célok is mutatkoznak egy-egy gyermek vagy fiatal életében, azok nem az üdvösséget szolgálják.

Levegő – azaz légkör
Sok beszédnek sok az alja. Mire emlékezünk vissza mi magunk a szüleink, nevelőink példájából? Nem arra, hogy mit mondtak, hanem arra, hogy milyenek voltak, milyen légkört alakítottak ki maguk körül a mi formálásunkért? Ez hagyott igazán nyomot bennünk. Az ingadozó szülő nem tud igazi hitéletet örökíteni a gyermekére, mert nem mutatja fel az egyébként is árral szemben úszó világnézet és életforma érvényességét. Egy összekeveredett, változó hatásoknak kitett, bizonytalan értékrend a gyermekekben a pillanatnyi divat követését fogja sugallani, elvek és eszmények, igazi emberi megtartó erő nélkül.

Felnőtté válás a hitben
„Engem vallásos szellemben neveltek…” – hangoztatják néhányan, de azért nem olvadhatunk el első hallásra egy ilyen vallomástól. Mit jelent ez? Jártunk templomba? Volt Karácsonykor Mennyből az angyal… és Húsvétkor körmenet? Amint kamaszkorban mindenki átesik a felnőtté válás különféle változásain, úgy vallási téren is megkérdőjeleződik minden gyerekkori szokás. Ilyenkor kell a hitéből élő felnőtt modell minden fiatalnak. Az sem elég, ha a fogmosás és újságolvasás szintjén marad meg beidegződésként az életükben az esti ima, a ritka gyónás és matiné-szerű vasárnapi mise. Élni Krisztusért – Krisztusban! Valahogy ez lenne a megfelelő eszmény, értékmérce és üdvösségkeresés. Tudomásul véve, hogy az igaz hit áldozatokkal, lemondásokkal és néha fájdalmas döntésekkel jár, amikor visszatartó erő egy egyébként hasznos elfoglaltság, vagy egy szívbéli párkapcsolat. Mindezt érdemes lenne éppen családi szinten újból átgondolni! Bővebben...

A lap tetejére

Schütz Antal: A házasság(rövidített változat)

A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.

Felhasználhatóság: csak lelkipásztori munkára, nyomtatása nem engedélyezett.

Szerzői jog tulajdonosa: Szent István Társulat (1931)

Schütz Antal (Kistószeg, 1880. október 26 - Budapest, 1953. április 20.), piarista szerzetes, a XX. század egyik legjelesebb magyar teológusa.

Schütz a II. vh. előtti műveiben rendszeresen törekedett arra, hogy ne csak a katolikus egyház tanításának rendszerezett kifejtését adja meg, hanem arra is, hogy megrajzolja kora Magyarországának és világának kulturális képét. Sok kortársánál korábban látta meg a modern kultúra néhány olyan jellegzetsségét, melyet ma már közhelynek tekintenek, akkor azonban éleslátásról tett bizonyságot. Az itt olvasható anyag szinte teljesen aktuális ma is.

Tíz elôadás, melyeket Schütz Antal 1931 ôszén a Pázmány-Egyetem valamennyi karának hallgatói számára tartott.

A házasság válságakövetkező fejezet

Korunk válságok kora. Régi társadalmi és kultúrerők és -eszmék omlanak, százados partok és gátak szakadnak. Amit hosszú évszázadok áldásnak hittek, ez a nemzedék kínos végzetnek érzi; amit évezredes múlt szentnek és sérthetetlennek tisztelt, a kritika, sőt anarchizmus ökölcsapásai alatt ízzé-porrá mállik, és egyelőre nincs kilátás rá, hogy ebből a káoszból szebb és jobb világ emelkedik majd ki.

Ez az egyetemes válság sűrítetten kicsattan a házasság válságában. Mi sem természetesebb! […] A házasságban fakad az emberi közösség megújhodásának forrása, nemcsak fiziológiai, hanem erkölcsi értelemben; titkos mélységeiből törnek elő folyton új remények és új erők, és ha ez a forrás elapad, elapad a megújhodásnak lehetősége és reménye is. […]

A házasság mindenekelőtt nemi vonatkozás: viri et feminae maritalis coniunctio, mondja a Jusztinián-féle törvénykönyvnek immár másfélezeréves meghatározása. Ezzel velejár a kölcsönös nemi hűség, a házas férfi és nő kizárólagos kölcsönös nemi joga egymáshoz.

Ezzel szemben ma terjed az a fölfogás, hogy a nemi ösztön voltaképpen poligám; „az erósz ugyan állandóságot kíván, de a szexus változatosságot akar”. Így a monogamiás keretek között egy lappangó, sokszor a házasfelektől is hallgatagon, sőt nem egyszer kifejezetten elismert poligamiás gyakorlat fejlődik -- nem is szólva a házasságon kívül fölburjánzó nemi elvadulásról és a házasságon belüli nemi érintkezésnek ama formáiról, melyekre már Nagy Szent Vazul erős szava sem elég erős: [euprepész moikheía = tetszetős házasságtörés], házasságtörés az illem keretei között.

A házasság lényegesen nemző életközösség, az emberiség életfája, arra hivatva, hogy tavasszal virágba boruljon és ősszel meghozza gyümölcsét: új embereket, új erőkkel és új reményekkel. Ezzel szemben kifejlődött a rendszeres gyermekkorlátozás gyakorlata, az egyke meg kettőke rendszere, sőt a gyermektagadás, mely útjául nem a házas érintkezéstől való tartózkodást választja, hanem a szándékos fogamzásakadályozást és magzatölést.

A házasság egészen sajátos szeretetközösség, melynek gyökere a nemi szeretet, az erósz, a szerelem. Az erósz a másik félben, a jegyesben és hitvesben a maga nemileg jellegzett és megalapozott egyoldalúságának kiegészítését keresi, nemcsak fiziológiai, hanem pszichikai és etikai téren is, és nemcsak abban, amit a másiktól kaphat, hanem még inkább abban, amit a másiknak adhat. Az erósz arra van hivatva, hogy megteremtse a legbensőségesebb, leggazdagabb vonatkozású, legboldogítóbb emberi közösséget; s ehelyett ma végeláthatatlan a kiábrándultak, az elégedetlenek, irritáltak, lehangolódottak serege. Lépten-nyomon találkozunk házastársakkal, kiknek mindenki más többet jelent, mint a másik házasfél, akik mindenki mással szemben figyelmesebbek, odaadóbbak tudnak lenni, mint házastársukkal szemben. Ha az a névtelen szobrász ma akarná megfaragni a római házaspár közismert szobrát, mely szinte kézzelfoghatóan ábrázolja az egy lelket két testben, nem tudom, hol találna hozzá modellt.

A házasság valláserkölcsi közösség. Hisz átöleli az embert minden tehetségével, összes felelősségeivel, legintimebb vonatkozásaival; lényege személyeknek legszemélyesebb önátadása és kölcsönös lekötése, melyet megpecsétel a gyermeknemzés és -nevelés felelős szent feladata. Ez azt jelenti, hogy a házasság legmagvában fölbonthatatlan állandó közösség, mint azt a katolikus Egyház tanítja. S ezzel szemben ma napirenden van a válás, sőt elharapódzik egy gyakorlat, mely már eleve átmeneti nemi viszonyokra törekszik: ideiglenes házasság, próbaházasság, pajtásházasság a nevük.

Azt mondhatná erre valaki: ezek a jelenségek kísérik a házasságot, mint fényt az árnyék; megvannak, amióta házasság van a történelemben. Azonban itt nem a magában egészséges szervezetnek elmaradhatatlan kisebb betegségeiről van szó, hanem válságról, mely a házasságnak halálát készíti. Ennek szomorú bizonysága, hogy a vázolt jelenségek még az előző emberöltőhöz képest is rohamos terjedést mutatnak, és ez a vészes emelkedés tart. Németországban a válások száma 1913-ban 16.650 volt, 1927-ben már 34.000 -- pedig jóval kevesebb volt a házasságkötés; tehát a válások száma legalább megháromszorozódott. Hazánkban (Pezenhoffer Antal úr szíves közlése szerint) 1904-ben 3.550 válás volt, 1928-ban 5.560; pedig akkor 20 millió ember lakta hazánkat, most alig 9; tehát a válások száma itt majdnem négyszeresre emelkedett. Hát ha még statisztikailag ki volna mutatható azoknak száma, kik törvényesen nincsenek ugyan elválasztva, de lélekben régen elváltak! Ezt a képet még sötétebbé teszi a házasságok termékenységének zuhanásszerű csökkenése. Hazánkban 1891-95 között ezer lélekre átlag 42.6 élveszületés esett; 1931-ben már csak 23.6; tehát csaknem felére szállt. Más nyugati országokban a számok még szomorúbb nyelvet beszélnek. […]

De hogy itt egy gyökeresen egészségtelen és tarthatatlan helyzet érik megoldásra, vagy jobbra vagy balra, életre vagy halálra, azt még a fölületes szemlélőre is ráerőszakolja egy olyan tény, mely az európai kultúrterületen eleddig páratlan: A házasság bajai és a bajok megszűntetése a tudományos és gyakorlati megvitatások központi témája lett, sőt programszerű törekvéseknek intézményes és törvényhozási segíteniakarásoknak középpontjába került. […]

A házasság nemi gyökere, a nemi ösztön ennek a programnak értelmében az egyén kifejlődésének és gazdagodásának szükséges mozzanata; következésképp kielégítése nem lehet kizárólag a házasság kereteihez, sőt ezeken belül is kizárólag a nemző föladathoz kötve. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy ezt az ösztönt kiélje a maga egyéni diszpozícióinak megfelelő módon, akkor is, ha nem tudja a házasság terheit vállalni. Így aztán a házassági reform csak részlet lesz egy gyökeres nemiéleti reformban, mely jelentéktelen korlátozásokkal nemi érintkezésre jogot akar adni minden férfi és nő számára (a „szerelemhez”, „anyasághoz” való jog!), s a házasság mellett átmeneti házasságkívüli nemi vonatkozások, sőt még egyneműeknek nemi jellegű vonatkozásai számára is törvényesítést követel. Aztán a nemi vonatkozások nemző föladata tekintetében törvényes elismerést és szabadságot követel a házasságkívüli gyermek számára; viszont a házasságon belül teljesen a házasfelek akaratától kívánja függővé tenni a gyermeknemzést; jóváhagyja a fogamzáskorlátozást minden formában és bármilyen okból, a magzatölést pedig egyszerű orvosi, sőt gazdasági indikációra is föl akarja szabadítani. S végül fajjavítás címén az ún. selejtesek (Minderwertige) házasodását törvénnyel is akarja tilalmazni, vagy még gyökeresebben: a selejteseket törvény kényszerével mesterségesen sterilizálni kívánja.

Szovjetoroszország a maga házassági törvényhozását nagyjából ezek szerint a követelések szerint alkotta meg. Hisz a fönt vázolt programnak legfanatikusabb előharcosai a marxisták voltak, kivált Bebel: Die Frau című rendkívül fölületes és dobverő, de nagyon elterjedt könyvével.

Ennek a törvényhozásnak kimondott alapgondolata: A bolsevizmus a házasságot nem tekinti a társadalom sejtjének, miként a „„polgári” társadalom, hanem a szocialisták számára az állam a primér közösség, melynek ezért joga és kötelessége a gyermekeknek a maga szellemében való teljes fölnevelése; a szülőknek csak nemző joguk van. Ezért a házasság merőben az állami közösségnek ügye; a vallásnak abba semmiféle beleszólása nincsen. Ezekből az elvekből foly maga a törvényhozás. Kétféle házasság van: bejegyzett és tényleges; a kettő jogilag teljesen egyforma. A tényleges házassághoz elég a nemi együttélés és adott esetben bármelyik félnek az a kijelentése, hogy ezt az együttélést házasságnak tekinti. Törvényes és törvénytelen gyermek különbségét a szovjetállam nem ismeri. A poligámiának és vérfertőzésnek nincs törvényszerű büntetése. A magzatölés egyszerű orvosi indikációra és orvosi asszisztencia mellett meg van engedve. A váláshoz elég, ha az egyik fél megjelenik a házassági hivatal rácsánál, kitölt egy kérdőívet, melyben a válás okára nézve nem tartozik nyilatkozni. A bejelentésről elismervényt kap, és ezzel a válás jogerős; az egész nem tart tovább tíz percnél.

Nem más ez, mint az ún. szabad szerelem összes követelményeinek (kivéve az egyneműek nemi vonatkozásainak törvényesítését) törvénybeiktatása. Magától értődik, hogy rengeteg nemi szabadosság és elvadulás, magzatölés, gyermekelhajtás, gyermekelhagyás és lelki tragédia jár ennek a törvényhozásnak a nyomán. Némileg vigasztaló, hogy magának az ifjú szovjetnemzedéknek kebeléből, mely pedig teljesen szovjetszellemben nevelkedett, igen erőteljes ellenhatás indul ki ez ellen a nemi anarchia ellen.

Ebbe az elméleti és gyakorlati zűrzavarba döbbenetes határozottsággal és világtörténeti elszántsággal szól bele a pápai enciklika. Tisztában van vele, hogy úgyszólván minden tétele és megállapítása szöges ellentétben áll a kor ízlésével, akarásával, mondjuk a történelmi fázis áramlásával. El van készülve, hogy csaknem minden kijelentésénél és rendelkezésénél szemébe mondják, hogy elmaradott, nem ismeri az életet és lehetetlent kíván. Mindamellett vállalja azt a kockázatot, hogy nemcsak a szadduceusok gúnya és a tömegek feszítsdmege kíséri, hanem hogy tulajdon gyönge gyermekei közül is akárhány elboruló arccal, a távozni készülőnek nekikeseredettségével feléje mormogja a hűtlen tanítványok szavát: Kemény beszéd ez, ki hallgatja!?

Itt megint kézzelfoghatóan megtapasztalhatja, akinek van hozzá érzéke, hogy az Egyház szelleme nem e világnak szelleme; az ő szava és tanítása nem a természeti, történeti és társadalmi tényezők eredője, hanem egészen más világnak sugallataiból és erőiből táplálkozik. […]

Ezért a katolikus Egyház, melyre Isten reábízta az erkölcsök tisztaságának és tisztességének tanítását és védelmét, az erkölcsi romok közepett, hogy a keresztény házasságot megóvja ezzel a gyalázatos szennyáradattal szemben, általunk hangosan fölemeli szavát és újra kihirdeti: „A házasságnak minden olyan gyakorlata, amelyben emberi szándékosság megakadályozza a házas érintkezést életnemző hatékonyságában, Istennek és a természetnek törvényét lábbal tiporja, és ezért akik ilyesmit elkövetnek, halálos bűn foltjával szennyezik magukat” (Acta Ap. Sedis. i. h. 560. lap).

Ugyanezzel a kérlelhetetlen határozottsággal elítél minden, bármi címen történő magzatölést. Továbbá óvást emel a modern fajjavítás házassági tilalma és mesterséges sterilizálásai ellen; újra nyomatékozza XIII. Leo nyomán, hogy a polgári és vegyes házasság a katolikus fölfogásnak ellenére jár, és megismétli a válás abszolút megengedhetetlenségét. Tiltakozik ama nőemancipáció ellen, mely veszélyezteti a házastársak együttélésének isteni rendjét, melynek értelmében ugyanis a házasságban a férj a fő, a nő a szív. […]

Így állnak ismét szemben egymással filiszteusok és Isten harcosai, mint már annyiszor a történelem során. S ha nincs is kétség benne, hogy Isten harcosainak föl kell venni a küzdelmet a közvélemény, a történeti áramlás, és nekiszabadult érzékiség ellen, tekintet nélkül a látható győzelem eshetőségeire, ennek a küzdelemnek színe előtt mégis csak fölvetődik három kérdés, melyeket felelet nélkül nem hagyhat, aki a teljes katolikus igazság tudományos képviseletére vállalkozik a házasságtagadó korszellem ellenében.

1. Mállasztó történeti erők sodrába került a keresztény házassági eszmény. Mit segíthet itt a katedrabölcsesség? Fölszabadult elemi szenvedélyek, történelmi érlelődések zúgó árját föl lehet-e tartóztatni tanári szóval? Mikor az élet követelődzik és vájja a maga útjait, az elmélet emelhet-e gátat?

Az igazság méltósága azonban megköveteli, hogy lovagja végig kitartson mellette akkor is, ha nagy tömegek és egész korok otthagyják […].

De itt nemcsak a zászló becsülete forog kockán. Itt nemcsak arról van szó, hogy az igazság ne maradjon szószóló nélkül, Szent Ágoston szellemében, aki nehéz kérdésben azzal mentette a maga részéről is elégtelennek érzett feleletét: Dictum, non ut diceretur, sed ne taceretur, csak azért szóltam, hogy hallgatás vádja ne érjen, nem azért, hogy mondjak valamit. Hanem itt magának az életnek, a történelem és társadalom alkotó erőinek létjogát kell igazolni és kibontakozási terét biztosítani. […]

XI. Pius pápa […] megállapítja: „Rendkívül fontos dolog, hogy jól kitanítsuk a híveket írásban és élőszóval, nemcsak egyszer-másszor és futtában, hanem gyakran és alaposan, világos és nyomós érvekkel, hogy az igazság az értelmüket áthassa (percellat) és az akaratot magával ragadja” (i. h. 581. lap). […]

2. Dehát illetékes-e ezekben a kérdésekben a katolikus pap és szerzetes, kit celibátusa kizár a házasság gyakorlatából, és szüzességi fogadalma elzár mindazoknak a mozzanatoknak közvetlen tapasztalati átélési lehetőségeitől, melyek itt döntő szerepet visznek. Nem lesz-e vértelen, a valóságtól távoljáró, élhetetlen absztrakció minden mondanivalója?

Erre ez a feleletem: Ha ez a kifogás helytállna, ha a gyakorlati vonatkozású problémák tudományos megoldása csak közvetlen tapasztalás útján volna lehetséges, akkor be kellene csukni az egyetem másik három karát is. Hiszen az orvos is tüzetesen tárgyal betegségeket és adja azoknak klinikai képét, melyeken ő maga át nem esett; a jogász boncol és megítél bűntényeket, melyeket ő maga el nem követett; a historikus tanulmányoz korokat, melyekben nem élhetett, vezéreket és fejedelmeket, szenteket és intrikusokat, kiknek lelki világa nem az ő világa; a műkritikus ítél alkotások fölött, minőket ő maga nem tud létrehozni. […]

3. Ha pedig fölmerül az a kérdés, hogy kiknek vannak szánva ezek az elmélések, azt felelem: Természetesen elsősorban házasulni akaróknak. Hisz ezeknél vannak meg a lelki és külső föltételek arra, hogy a házasság nagy életföladatát eszmények szellemében oldják meg. De szólnak házasoknak is. Hiszen a nagy élethivatások, házasság nem kevésbé mint papság vagy szeretetszolgálat, ellenkező divatokkal szemben csak úgy igazolják keresztény voltukat és áldják meg az egyéneket, ha képviselőik úgyszólván mindennap újra fölfödözik hivatásuk értelmét, és egész egyéniségük latbavetésével teljesítik hivatásuk értelmét.

De szólnak azoknak is, akik nem házasodtak meg és nem is fognak megházasodni; és pedig nemcsak nevelőknek. Hisz éppen a katolikus házassági eszmény megvalósításához külön miliő kell, katolikus elvek szerint berendezett közösségi élet; s ez nem valósul meg, ha sokakban nem érik meg belátása, vágya és akarása. A katolikus eszmény épp a korszellem áramlásaival szemben csak úgy remélhet diadalt, ha sokan vallják, mégpedig jól megalapozott meggyőződéssel, és ha ezt a meggyőződésüket kisugározzák az élet minden megnyilatkozására és formájára. Szólnak tehát mindazoknak, kikben testvéri együttérzés gerjedez olyanokkal szemben, kiket ennek a kegyetlen időnek keménysége akadályoz a házasodásban; mindazoknak, kikben részvét támad elhagyott gyermekek, gondoktól elnyűtt apák, magzatukért életüket kockáztató anyák iránt; mindazoknak, kik szenvedik a mai nemi elvadulást; mindazoknak, kik érzik, hogy nagy történeti fordulóban vagyunk; akik megsejtették, hogy Krisztus igazságának hősökre van szüksége, és hogy a házasság ma már hősöknek nem bölcsője, mint valaha, hanem temetője készül lenni...

A házasság teremtői gondolata előző fejezet | következő fejezet

[…] Az a titokzatos rózsa, mely az emberiség életfáján nyílt, melynek házasság a neve, szintén Isten gondolata; és ha föl akarunk szabadulni mivoltának, nehézségeinek és értékeinek igazi meglátására, igyekeznünk kell Isten szemével nézni. Sok szociális és egyéni baj a házasság körül zagyva és ferde nézetekben gyökerezik. Az igazság azonban fölszabadít: veritas vos liberabit (Jn 8,32). Aki tudja a dolgokat Isten szemével nézni, értővé, látóvá és győzővé lesz. Igaz, Isten teremtői gondolatainak fölismerése egyben elmozdíthatatlan normákat is jelent: Isten gondolatai ellen nincs helye föllebbezésnek és alkudozásnak, ellenük hiábavaló a harc és tusakodás.

Isten az ő örök gondolatait két könyvbe írta bele: a természetnek és a kinyilatkoztatásnak könyvébe. Mindkettőt lelkiismeretesen kell tanulmányoznia annak, aki a házasság isteni elgondolásának összes jelentős mozzanatait meg akarja találni.

[..] A kinyilatkoztatás könyvét vesszük elő. Ennek írása határozottabb és bővebb. […]

A Genezis első fejezetében, […] a Szentírás szava ünnepélyessé válik, hangja új akcentust ölt: „Mondá (Isten): Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra... Meg is teremté Isten az embert: a maga képére, az Isten képére teremtette, férfiúnak és nőnek teremtette. És megáldá őket az Isten és mondá: Szaporodjatok, sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok azt uralmatok alá”, (Ter 1,26-8). Itt nyilván két gondolatot nyomatékoz a Szentlélek: az ember Isten képe és pedig egyenest a nemi különváltságban, és: a nemi együttműködésből eredő sokasodás alapvető föladatai közé tartozik.

Részletezőbb az ún. második teremtéstörténet (Ter 2). […]. „Mondá tovább az Úristen: Nem jó, hogy az ember egyedül vagyon; alkossunk hozzá illő segítőt is. Megalkotta ugyanis az Úristen a földből a föld minden állatát és az ég minden madarát, és odavezette őket Ádámhoz, hogy lássa minek nevezi el őket... de Ádámnak nem akadt magához illő segítője. Ezért az Úristen mély álmot bocsáta Ádámra, s mikor az elaludt, kivevé egyik bordáját s hússal tölté ki helyét. Aztán nővé építé Isten a bordát, melyet Ádámból kivett és odavezeté Ádámhoz. Mondá ekkor Ádám: Ez most csont az én csontomból és hús az én húsomból; ezt a férfiú feleségének nevezzék, mert a férfiúból vétetett. Ezokból elhagyja az ember atyját és anyját s ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté”. Itt megint kézzelfoghatóan két gondolat van kiemelve: a nő a férfiúnak egyenlőrangú segítője, és: a férfi és nő nemi viszonya szorosabb minden emberi köteléknél.

A két szöveg együttvéve a házasság alapító okirata; el nem mosódó, örök írással három alaptörvényét hirdeti ki:

1.A nemek elkülönültsége magának Istennek teremtő elgondolása. Nem a bűn következménye, nem fejlődés eredménye, nem utólagos elfajulás. […] A két nem tehát arra van szánva, hogy kiegészítsék egymást, nemcsak a sokasodás isteni parancsának teljesítésében, hanem mindenben, ami egyáltalán emberi életföladat és tevékenység.

2.A nő a férfiúval teljesen egyenlőrangú, jelleg, eredet és rendeltetés tekintetében egyaránt; sőt Isten teremtő tevékenységében különös gond és gyöngédség, szinte valami sajátos szent, finom lovagiasság tárgya.

Amint ezt Szent Pál mondja nagy határozottsággal: „Minden férfiúnak feje Krisztus, az asszonynak feje pedig a férfiú, Krisztusnak feje pedig az Isten... A férfiúnak ugyan nem kell befödni fejét, mert ő az Istennek képmása és dicsősége, az asszony azonban a férfiúnak dicsősége. Mert nem a férfiú van az asszonyból, hanem az asszony a férfiúból” (1Kor 7,3-12).

Itt finom és mégis biztos körvonalazással jut kifejezésre Istennek a nőre vonatkozó teremtő gondolata: A nőt rendeltetése alapvetően a férfiúra utalja, de úgy, hogy nem merül ki a férfiúval való vonatkozásában. ő is Isten képét hordozni és valósítani van hivatva, ha mindjárt függő, de nem másodfokú kiadásban; a férfiúnak segítője, de hozzája hasonló, vele egyenlő rangú.

Ott kell állnia a férfi oldalán mint segítőtársnak, nemcsak gyermekek nemzésében és fölnevelésében, hanem a férfi összes társadalmi és erkölcsi föladatainak mezején; és pedig eredetéhez híven abban a körben, ahonnan vétetett: a családban, a férfiú, a gyermekek, az otthon gondozásában. Ez a kisebb körre szorítkozó hivatás tehát nem jelent alsóbb eredetet és nem eredményez lealacsonyodást, hanem természetszerű következménye annak a polaritásnak, ellenképiségnek, egymásrahangoltságnak és kölcsönös kiegészülésre-szorultságnak, mely a férfi és nő teremtői eszméjében adva van. Különben a nő nem lehetne a férfiúnak igazán egyenlőrangú társa és nem válthatná ki azt a mélységes, odaadó szeretetet, mely már az első találkozáskor oly elemi erővel tör ki a férfiúból.

3.Ezután természetes, hogy a nemi elkülönültségnek természetszerű közösségi formája, a házasság is mint a nemi élet törvényes kerete, mindenestül Isten elgondolása, tehát éppúgy mint Isten minden más műve, jó, sőt igen jó (Ter 1,31). […]

Isten már a teremtésben azt akarta, hogy a házasfelek kölcsönös viszonya a fides, a szeretet hűségének csillaga alatt álljon. Jellegre nézve a két házastárs egy képnek kölcsönösen egymásrahangolt két kiadása; tehát igazi mivoltuk csak összhangban valósul. Eredetre nézve a nő a férfi szíve tájáról való, és nemi rendeltetése: egy testté lenni vele. Ezen a kettős címen a férfi elvben föl van vértezve az ellen a kísértés ellen, hogy feleségét elnyomja és kínozza: „Hiszen soha senki sem gyűlöli a tulajdon testét” (Ef 5,29). Végül a második teremtéstörténet rendkívül finom hangszereléssel megérezteti a férfiúval, hogy mennyire a lénye legmélyében gyökerező szükséglet neki a hozzá hasonló, az ő igényeire hangolt élettárs, és mennyire nem találja meg ezt sehol másutt, nemcsak az állatok között nem, hanem az emberek között sem: mikor a férfi ráakad arra a neki szánt, az ő lelkére szabott élettársára, képes és kész elszakítani az egyébként legerősebb kötelékeket is, kész elhagyni atyját és anyját, csak azért, hogy feleségéhez ragaszkodjék.

Az egyetlen fölszabadító és áldásos magatartás: ezt az egész területet Isten szemével nézni, és úgy irányítani minden megmozdulását, hogy egyedül Isten gondolatai érvényesüljenek benne. Ennek az egyedül helyes magatartásnak vezérmotívuma pedig a nemiségnek őszinte megbecsülése. […]

Nem járt jó úton a nevelés, ha azt a meggyőződést érlelte, hogy a nemiség és annak életterülete csúf vagy éppen bűnös valami, amelyet a házasság éppen hogy tűrtté tesz az értelmében; hanem minden házasodni akaróban és minden istenes önmegtartóztatásra készülőben annak a meggyőződésnek kell gyökeret verni, hogy ez fölséges, isteni elgondolás; általa az ember nagy isteni titkoknak és föladatoknak, s egyben mérhetetlen felelősségeknek lett hordozója: egyedüli Istennek tetsző, épp ezért egyedüli Isten áldását biztosító kerete a házasság vagy a becsületesen vallott önmegtartóztatás. […] De kikezdett és elferdült lelkek nem hivatottak arra, hogy a nemi fölfogásban és nevelésben ők vigyék a vezérhangot. A színvak nem lehet festmény-szakértő és a botfülű nem lehet zenekritikus vagy éppen zene- reform vezére. […]

Dehát, kérdem én, a darvinista evolúció tana inkább történeti valóság? Mikor fölmerül a kérdés: Honnan jött a földre a mai ember, akit az összes mai komoly tudósok szerint áthidalhatatlan mélység választ el minden mai állattól, az evolúció-elmélet évmilliós fejlődéssel felel, melynek minden közbülső állomása az előzőnél közelebb áll a mai emberhez; végelemzésben mindegyik még állat, míg végül egyszer csak jönnek olyanok, amelyek már kissé emberek, és aztán megint beláthatatlan idők során a kissé-ből lesz az egyre több, és végül a sor végén megjelenik a ma igazi embere. Bizonyítékok? Keresem a legújabb és legtárgyilagosabb, az evolúcionizmusért lelkesedő szerzőknél, és mit olvasok? Hogy eddig voltaképpen semmit sem talált a lelkiismeretes tudomány; aminek bizonyíték íze is volna. Eddig csak negatívumokra jutott: „Emberszabású majomtól nem származhatik az ember, hanem valószínűleg egy közös őstől, amelyről azonban egyáltalán semmit sem tudni”. „Nem dönthető el, vajon egy vagy többtörzsű-e ez a fejlődés.” „Nincs semmi pozitív bizonyíték rá, hogy ez a kifejlődés csakugyan megtörtént. Azonban mégis így kell annak lenni, mert -- különben el kell fogadni a teremtés gondolatát.” Ezt pedig csak nem lehet! (B. Bavinck: Probleme u. Ergebnisse der Naturwissenschaften 1930. 4. kiad. 459. kk. l.) […]

De végre is, ha valaki kereszténynek vallja magát, annak számára a megföllebbezhetetlen végső tekintély Jézus Krisztus. Áldatlan és jellemtelen lelkület az, mely válogat az evangéliumban. Azt csak egészben lehet vagy elfogadni vagy elvetni. Értéke és kötelező ereje áll és dől magának Jézus Krisztusnak egyéniségével. […]

Súlyos tévedés volna azt gondolni, hogy a bűn le tudta fokozni vagy el tudta torzítani Istennek a házasságra vonatkozó teremtő gondolatát. Nem! […] A házasság főcélja, a sokasodás Istennek eredeti teremtői gondolata, mely mint hivatás és kötelesség parancsként van az ember elé adva mindjárt a teremtés után, a bűn előtt!

A nemiségnek és házasságnak csak annyi köze van a bűn létrejöttéhez, hogy az a mélységes metafizikai, erkölcsi és érzelmi kapcsolat, mely az első emberpárt mint házaspárt egybefűzte, bűn csábítójává lett Ádám számára (Ter 3,12); s így már az első nagy próbán a házasság megrendítő módon végzetesen sodró, titokzatos sorsközösségnek bizonyult. […] Mikor a bűnben a felső ember, a lélek csúcspontja föllázadt Isten ellen és megtagadta az engedelmességet, akkor a szellem is kivonta magát a kegyelem uralma alól, s föllázadt az alsó ember a felső ellen, az érzékiség a szellem ellen, a természet az ember ellen; megjelent a halál és követelte jogait. […] Előbb „mind a ketten mezítelenek voltak, de nem szégyellték magukat” (Ter 2,25), mert nem volt érzékeikben semmi olyan gerjedelem, érzelmeikben semmi olyan indulat, mely Isten házasságteremtő gondolatainak ellenére járt volna. A bűn után ellenben bujkáltak és ruházkodtak (Ter 3,7-8). […]

Végül a bűn lázadásjellege kiterjed a két nem kölcsönös viszonyára is. Történetileg ez a tény úgy öltött alakot, hogy a fizikailag erősebb és szellemileg önállóbb férfi zsarnoka lett a gyöngébb nőnek, főként három irányban: az elszabadult érzékiség vak eszközévé süllyesztette a soknejűségben, szeszélyének játéklabdájává tette a válás gyakorlatával, s önzésének erőszakosságát éreztette vele, mikor egyenlőrangú társ helyett szolgává, sőt szinte rabbá tette és a nehezebb munkára kényszerítette. […]

Így az ószövetségnek a bűn után kibontakozó története csak megerősíti azt a nagy igazságot, hogy a házasságot az emberiség életfájaként Isten ültette el a paradicsomban, és ha gyökérzete az egészséges keresztény szemérmesség talajába van is rejtve, törzse és koronája szabadon emelkedik napsugár és levegő, vészek és viharok régióin túl az ég felé.

A házasság krisztusi gondolata előző fejezet | következő fejezet

Jézus Krisztus istenségének egyik legvonzóbb bizonysága, hogy minden szellemi irány és történeti törekvés, minden párt és program eléje járul s várja az ő ajkáról a jóváhagyást és kezéből az áldást; s minél súlyosabb felelősséget hordoz, minél hódítóbb igényeket táplál, annál szenvedelmesebben verseng ezért a jóváhagyásért és áldásért. […]

Mit tanít tehát Jézus Krisztus a házasságról? Feltűnően keveset! S mégis, ha jól megnézzük, benne van a házasságról szóló fölszabadító igazság egész mélysége és terjedelme -- miként rövid a Miatyánk, mégis benne van a jelen és jövendő életnek minden szükséglete és ereje.

A Hegyi beszédben, mikor az Üdvözítő a farizeusoktól elmagyarázott régi törvényt igazítja helyre, azt mondja: „Hallottátok, hogy mondatott a régieknek: Ne törj házasságot! Én pedig mondom nektek, hogy mindaz, aki asszonyra néz, hogy megkívánja, már házasságtörést követett el vele szívében... Továbbá mondatott, hogy aki elbocsátja feleségét, adjon neki váláslevelet. Én pedig mondom nektek, hogy mindaz, aki elbocsátja feleségét, más mint paráznaság miatt, okot ád neki a házasságtörésre, és aki elbocsátott nőt vesz el, házasságot tör” (Mt 5,27-32).

Ezt az utóbbi tanítást részletezi, mikor Galileából visszamegy Judeába, és a határnál elébe állnak a farizeusok ezzel a farizeus kérdéssel: „Szabad-e az embernek feleségét elbocsátani akármi okból? ő meg felelvén, mondá nekik: Nem olvastátok-e, hogy aki az embert kezdetben teremtette, férfivá és asszonnyá alkotta őket? és mondá: Annak okáért az ember elhagyja atyját és anyját, és feleségéhez ragaszkodik, és a kettő egy testté leszen. Ennélfogva már nem ketten vannak, hanem egy test. Amit tehát Isten egybekötött, ember el ne válassza. Mondák neki: Miért parancsolta hát Mózes váláslevél adása mellett az elbocsátást? Felelé nekik: Mert Mózes a ti szívetek keménysége miatt engedte meg nektek, hogy elbocsássátok feleségeiteket; de kezdettől fogva nem úgy volt. Mondom pedig nektek, hogy aki elbocsátja feleségét, hacsak nem paráznaság miatt, és mást veszen, házasságot tör, és aki elbocsátott nőt vesz el, házasságot tör. Mondák neki tanítványai: Ha így van az ember dolga a feleséggel, nem érdemes megházasodni. Ki mondá nekik: Nem mindenki fogja fel ezt az igét, hanem akiknek megadatott. Mert vannak férfiatlanok, kik anyjuk méhéből úgy születtek; és vannak férfiatlanok, kiket az emberek tettek azzá; és vannak férfiatlanok, kik magukat teszik férfiatlanná a mennyek országáért. Aki föl tudja fogni, fogja föl” (Mt 19,3-12; hozzá: Mk 10,2-12, Lk 16,18). […]

Témaszerűen 1Kor 7-ben foglalkozik a dologgal, nyilván a nagy világváros nemi züllöttségének kellős közepéből jött kérdésre: „Ami pedig azt illeti, amiről írtatok nekem, azt felelem: Jó az embernek az asszonyt nem illetni, a paráznaság miatt azonban minden férfiúnak legyen meg a maga felesége és minden asszonynak legyen meg a maga férje. A férj adja meg a feleségnek, amivel tartozik, hasonlóképpen pedig a feleség is férjének. Az asszonynak nincs hatalma teste fölött, hanem a férfiúnak; hasonlóképpen pedig a férfiúnak sincs hatalma teste fölött, hanem az asszonynak. Ne tartózkodjatok egymástól, legföljebb közös akaratból egy időre, hogy az imádságnak éljetek... Ezt pedig engedményképpen mondom, nem parancsképpen. Mert azt szeretném, hogy mindnyájan olyanok legyetek, mint énmagam; de kinek-kinek saját ajándéka vagyon Istentől, és pedig az egyiknek így, a másiknak meg amúgy. A nőtleneknek és özvegyeknek pedig ezt mondom: Jó nekik, ha úgy maradnak, mint én is. De ha meg nem tartóztatják magukat, lépjenek házasságra; mert jobb dolog megházasodni, mint égni. Azoknak pedig, kik házasságban élnek, nem én parancsolom, hanem az Úr, hogy a feleség férjétől el ne váljék; ha pedig elválik, maradjon házasság nélkül, vagy béküljön meg férjével. A férfi se bocsássa el feleségét. A többieknek viszont én mondom, nem az Úr: Ha valamely testvérnek hitetlen felesége van, és ez kész vele lakni, ne bocsássa el; és ha valamely hívő asszonynak hitetlen férje van, és ez kész vele lakni, ne bocsássa el férjét; mert a hitetlen férj meg van szentelve a hívő asszony által, és a hitetlen asszony meg van szentelve a hívő férj által; különben fiaitok tisztátalanok volnának, már pedig szentek. Ha azonban a hitetlen fél elválik, hadd váljék el; mert nincs szolgaságra kötelezve a fivér vagy nővér ily esetben, hanem békességre hívott minket az Isten... A szüzekre nézve pedig nincs parancsom az Úrtól; tanácsot azonban adok, mint aki irgalmasságot nyertem az Úrtól, hogy hű legyek; azt tartom tehát, hogy ez jó a közelálló szükség miatt, hogy jó az embernek úgy lennie. Feleséghez vagy-e kötve? Ne keress válást. Feleség nélkül vagy-e? Ne keress feleséget. De ha feleséget veszel, nem vétkeztél; és ha a szűz férjhez megy, nem vétkezett. Azonban az ilyeneknek testi gyötrelmük leszen. Én pedig meg akarlak kímélni titeket. Azt mondom tehát testvérek: Az idő rövid; most már az van hátra, hogy azok is, akiknek feleségük vagyon, olyanok legyenek, mintha nem volna, és akik sírnak, mintha nem sírnának, és akik örvendeznek, mintha nem örvendeznének, és akik vesznek, mintha nem volna birtokuk, és akik élnek ezzel a világgal, mintha nem élnének; mert elmúlik ennek a világnak alakja.

Én pedig azt akarnám, hogy gond nélkül legyetek. Akinek nincs felesége, arra gondol, ami az Úré, hogy tessék az Istennek. Akinek pedig felesége van, arra gondol, ami a világé, hogyan tessék feleségének; és meg van osztva... Az asszony kötve van a törvényhez, míg férje él. Ha férje meghal, szabaddá lesz; menjen férjhez akihez akar, de csak az Úrban. Véleményem szerint azonban boldogabb lesz, ha úgy marad; pedig hiszem, hogy bennem is az Isten lelke vagyon” (1Kor 7).

Ef 5, 22-33: „Az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek, akár csak az Úrnak; mert a férfi éppúgy feje az asszonynak, mint Krisztus az Egyháznak... Ti, férjek, szeressétek feleségteket, amiképp Krisztus is szerette az Egyházat és önmagát adta érette avégett, hogy megszentelje és megtisztítsa a víz fürdőjében az élet igéjével s dicsővé tegye magának az Egyházat, hogy sem folt, sem ránc, sem más efféle ne legyen rajta, hanem legyen szent és szeplőtelen. Szintúgy a férfiak is úgy szeressék feleségüket, mint önnön testüket. Aki szereti feleségét, önmagát szereti. Hiszen soha senki sem gyűlöli a testét; sőt ellenkezőleg, táplálja és ápolja, akárcsak Krisztus az Egyházat; mert az ő testének tagjai vagyunk, húsából és csontjaiból valók. Ezért az ember elhagyja atyját és anyját s ragaszkodik feleségéhez és lesznek ketten egy test. Nagy titok ez; én pedig Krisztusra és az Egyházra mondom. Tehát mindegyik szeresse a feleségét, mint önmagát, az asszony meg félje az urát”.

De az Úr Krisztus nemcsak szóval tanított és nemcsak tanítványai által szólott, hanem elsősorban életével és tetteivel tanított. S ez a hármas forrás nemcsak határozott, hanem részletes vonásokban is elénk tárja az Úr Krisztusnak házassági elgondolását, melyet három szempont alá foglalunk.

1. Az Üdvözítő mindenekelőtt megerősíti és megpecsételi az ószövetségnek házasságtanát. Nem jött ő fölbontani a törvényt, az ószövetséget, hanem teljesíteni (Mt 5,17); Krisztus, az Atya küldötte nem jött elhomályosítani a teremtői gondolatokat, hanem ellenkezőleg, teljes eszmei tartalmukat igaz világításba tenni és életbe váltani.

A házasság teremtői elgondolásának az az alapja, hogy a nemek differenciáltsága nem bűn következménye, nem lehanyatlás egy eszmény magaslatáról, hanem magának Istennek tökéletes gondolata. […]

A házasság teremtői elgondolásának második mozzanata a nőnek megbecsülése: a férfiúval való teljes egyenrangúsága […]. Bizonyos továbbá, hogy az a Krisztus, aki utolérhetetlen lelki szabadsággal teljes érintetlenségben megy végig az életnek és emberiségnek minden viszonylatán, teljes elfogulatlansággal és testvéri közvetlenséggel áll szemben a nőkkel […].

Végül az Üdvözítő magáévá tette és megszentelte magának a házasságnak teremtői gondolatát. Igaz, maga nem élt házas életet, és tudjuk, a XVIII. és XIX. század szadduceusaitól és filisztereitől kitelt az a szomorú bátorság, hogy merte ezt hiánynak minősíteni. Mintha az erkölcsi eszmény képviselőjének végig kellene járni az összes szociális és történeti viszonylatokat! Mintha Krisztusnak katonának, sőt hadvezérnek, orvosnak, sőt vasmunkásnak, diplomatának és talán még versírónak is kellett volna lennie, hogy mindegyiknek útmutatója tudjon lenni a lelki tökéletesedésben! […]

Jóllehet, az Üdvözítő maga nem élt házasságban, tettben és szóval nem hagyott kétségben aziránt, miképp értékeli. Megtette ezt alapvető módon már azzal, hogy jónak látta házasságban (jóllehet nem házasságból) születni. Méltónak és alkalmasnak találta a házasságot arra, hogy példázza az ő tanításának és megváltói művének legjelentősebb értékeit: Hasonló a mennyek országa a királyi emberhez, aki menyegzőt szerez fiának; ő vőlegény, kit várnak a szüzek, apostolai vőfélyek. Jelenlétével és első csodájával megtiszteli a kánai menyegzőt és éppen ennek a csodának elvi értelme és jelentése van a házasság szempontjából. […]

2. Az eredeti bűn, mint láttuk, a lét és élet, az értékek és törekvések különféle rétegeinek kölcsönös harmóniáját megbontotta, s a házasság terén ez abban nyilvánult, hogy a szexus föltámadt az erósz és még inkább az étosz ellen és zsarnoka lett a nemi vonatkozásoknak; ez a zsarnokság és zabolátlanság átterjedt a nemek kölcsönös házas vonatkozásaira is: a férfi brutális terpeszkedése, soknejűség, válás... Ebbe az anarchiába harsog bele az Üdvözítő szava: Kezdetben nem így volt; s új teremtő hatalommal, az első teremtésnél sokkal gyöngédebb modulációval ismét megalapozza a házasságot.

A nemi elvadulásnak gyökerére, a féktelen érzékiségre teszi a fejszét, mikor azt mondja: „Mindaz, aki asszonyra néz, hogy őt megkívánja, már házasságtörést követett el vele szívében”. Ezzel félreérthetetlenül elítél minden házasságon kívüli nemi viszonyt, s a nemző ösztönnek minden házasságkívüli szándékos megmozdulását a hatodik parancsnak végzetesen komoly isteni szentesítése alá helyezi. […] A nemző ösztönnek értelme és rendeltetése a házasságra utal, tőle és csakis tőle kapja szentesítését és áldását. […]

Szokatlanul ünnepélyes és elszánt az Úr Krisztus hangja, mikor a házasság fölbonthatatlanságáról szól. Elhangzik örök időkre, szemben az emberi állhatatlansággal; változatosságsóvárgással és álokoskodással, a félre nem érthető, el nem magyarázható szó: Amit Isten egybekötött, ember el ne válassza. Ez a szó kivételt nem ismer: Aki elbocsátja feleségét, és mást vesz el, házasságtörő, aki elbocsátottat vesz el, nem különben. Ha tehát Máténál a fönt idézett két helyen (a másik két szinoptikusnál a párhuzamos helyeken nem!) szerepel a paráznaságról szóló közbeiktatás, az nem jelenthet okot házasságbontásra. Minthogy később erről tüzetesen lesz szó, most elég arra utalni, hogy Szent Pál, aki éppen ebben a kérdésben az Úrra hivatkozik, a paráznaság kivételezését meg sem említi. A különélésről tud ő is, a házasság fölbontásáról nem. Különben is az Úr szavainak értelmét eldönti az első hallgatóság értelmezése. Az apostolok megdöbbennek: „Ha így van az ember dolga a feleséggel, nem érdemes megházasodni”; szinte kihallani szavukból, hogy az Üdvözítő rendelkezését ők a mózesi törvénnyel és az annak alapján kifejlődött gyakorlattal szemben elviselhetetlen igának, hallatlan szigorításnak érezték. […]

Mikor az Üdvözítő a fiatal kánai házaspár vizét borrá változtatja, értésünkre adja, hogy új erőáramok égisze alá állítja a házasságot. Ami eddig lapos hétköznapiság, a legjobb esetben filiszteri vizenyősség volt, megszokottság, léleknélküliség, sőt lelketlenség, annak ezután életté, lendületté, ízzé kell válnia. A legtöbb házasságban hamar kifogy a természetes vonzódás és kölcsönös szerelem közönséges bora és elkövetkezik az unottság vagy irritáltság vizenyős korszaka, melyben az emberi okosság új tavaszt hiába vár; de ha Krisztus jelen van a házasságban és reája szállt az ő áldása: ahány kővedrében a természeti szenvedelemnek, érzületnek és kárvallásnak meggyűlt a merő természet vize, annak a krisztusi áldásnak erejében mind színborrá válik, kegyelmi lelkületté, s zamata még a vőlegényt is ámulatba ejti, nemhogy a lakodalmas népet (Jn 2,1-11). […]

3. Hogy ezek az új erők csakugyan működésbe léptek, annak legszembetűnőbb bizonysága és egyben a keresztény házasság teljesítésének állandó pszichikai és szociális erőforrása: a Krisztusért önként vállalt és vallott nemi önmegtartóztatás, celibátus és szüzesség alakjában. Azt mondja az Üdvözítő: „Vannak férfiatlanok, sunt eunuchi...” […]

Tehát az Üdvözítő kendőzetlen fogalmazásban azt mondja: Vannak, akiket szerencsétlenség tett házasságra alkalmatlanokká; s vannak még szerencsétlenebbek, kiket emberi barbárság tett azzá. […]

Ezzel a fölhívással az Úr Krisztus a házasságot is teljesen új perspektívába állítja és a házasság bajainak megadja a gyökeres orvosságát. Két főbaja van a házasságnak: az érzékiség, mely a házasság kereteit folyton szét akarja vetni és azokon a kereteken belül is mocskol, mállaszt és ront; és az ember-imádás, amely az ún. szerelemben a másik félben látja üdvösségét s így betűszerint „imádja” „imádottját”, s annyira bele tud felejtkezni a másik félbe a házasságban is, hogy elhalványul, sőt elenyészik a többi erkölcsi kötelezettség, és a házasságból a házas rendszeres önzésnek lesz melegágya. […]

Hogy a házasság bele ne fúljon se az érzékiség mocsarába, se a kölcsönös önimádás örvényébe, arra szükséges és elégséges biztosíték, ha a házastársak mindenestül, tehát érzéki és érzelmi életükkel csakúgy mint személyes igényeikkel, gyökeresen és alapvetően bele vannak kapcsolva Jézus Krisztusba. […]

Ezt éppen a házasságra nézve azzal jelzi az Úr Krisztus, hogy benne Isten országának legszemélyesebb vonatkozásait látja jelképezve: ő a vőlegény, követői a menyasszony. Így a házasság legmélyebb ószövetségi értelme krisztusi veretet kap. Az Énekek énekének alapgondolata, Jahvénak és a hű léleknek jegyesi viszonya, az újszövetségnek kegyelmi rendjébe emelkedik; mindazok, kik hivatottak énekelni új éneket, azok megérik és megélik ennek a krisztusi gondolatnak teljesedését: „Eljött a Bárány menyegzője, és jegyese fölkészült. Írjad: Boldogok, kik a Bárány menyegzős lakodalmára hivatalosak” (Jel 19,7.9).

Az Üdvözítő evangéliuma szerint tehát a házasság az ő eljövetelével alkalmassá vált arra, hogy a természetfölötti életnek legyen közvetlen talaja. […] Ha ugyanis alkalmazzuk itt azt a zsinórmértéket, melyet ő maga adott kezünkbe: Gyümölcséiről ismeritek meg a fát, azt kell mondanunk: ő jóvá tette az emberiség életfáját, alkalmassá arra, hogy immár szent, mennybe való gyümölcsöt teremjen. A házasság már most mindenestül az ő áldása alá került; róla, mint főről, akinek bőségéből mindnyájan merítettünk, és pedig kegyelemért kegyelmet (Jn 1,16), árad a kegyelem a házasságra is.

Mikor Szent Pál kimondja, hogy a házas viszony, a két házastársnak egy testté válása nagy titok, mely Krisztusnak és az ő Egyházának kölcsönös viszonyára utal és abba torkollik, egyszerre föltárul előttünk a házasságnak világot átfogó egész jelentőssége és világossá válik a keresztény házasság problematikájának begyökérzése.

[…] Ha Krisztus a zsidóknak botránkozás, a görögöknek balgaság (1Kor 1,23), ne csodálkozzunk, ha a Krisztusra lényegesen utaló és őt valamiképpen utánzó házasság is botránkozás a szadduceusoknak és balgaság a szenvedélyeiket észokokkal igazolni akaró farizeusok előtt.

De innen, erről a szentpáli magaslatról még egy jelentős kilátás nyílik. Az a kérdés: akarjuk-e, tudjuk-e a házasság krisztusi eszményét élni, végelemzésben ebben a kérdésben csattan ki: akarjuk-e, tudjuk-e Krisztust egyáltalán követni: akarunk-e, tudunk-e keresztények lenni, és az a Krisztus, aki a zsidóknak botránkozás és a görögöknek balgaság, nekünk a hívőknek, lesz-e Isten ereje és bölcsessége?

A házasság katolikus elgondolása előző fejezet | következő fejezet

A házasság katolikus fölfogása két mozzanatban kristályosodik ki: A házasság egyénfölötti közösség és szentség.Az első mozzanat a házasság teremtői elgondolásán sarkallik, a szentség-jelleg pedig krisztusi gondolatán. Itt sem más a katolikum, mint a kinyilatkoztatás tanításainak következetes kifejtése és szabatos kifejezése.

A házasság egyénfölötti közösség. Ez azt jelenti, hogy a házasság mint igény, mint rátermettség és kötelezettség lényegesen nem arra van szánva, hogy közvetlenül az egyén érdekeit szolgálja, hanem egyénfölötti értékek és kötelezettségek hordozója.

Az Egyház ezzel a fölfogásával tudatosan és élesen szembehelyezkedik a régibb és modern profán fölfogással, mely a reneszánsz nagy álmát akarja végigálmodni: az egyén és az ő joga az a szuverén norma, melyhez igazodnia kell minden törekvésnek és értékelésnek. […] A mai fölfogást, mely elveti a romantikától még meghagyott utolsó ideális maradékot is, leghívebben az amerikai ifjúság tükrözteti. Ez a nemzedék semmiféle erkölcsi felelősséget nem táplál a házas vonatkozásokkal szemben, s siket és érzéketlen mindenre, ami nincs kapcsolatban legegyénibb érzéseivel és érdekeivel. Ennek a fölfogásnak az étosza: Mit ád nekem a házasság? A katolikus étosz: Mit adok én a házasságban?Ez a szembeállítás mutatja legcsattanóbban, milyen szellem szülötte az egyik és a másik. Aki mindenben azt nézi, mit kaphat, az kapzsi, tehát voltaképpen ágrólszakadt szegény; az zsugori és a zsugorodás és elaggás lejtőre került. Ellenben, aki tud adni és akar adni, az a gazdagság és ifjúság honából jő. Világválasztó az evangélium szava: Jobb adni, mint kapni.

Tehát a katolikus házassági étosz: Adni, fölajánlani a legszemélyesebb szolgálatot, hűséget, odaadást a faj szolgálatára, hogy teljesedjék a Teremtő akarata: Sokasodjatok (s ez a házasság főcélja) és fölajánlani a hűséget, odaadást a másik nem szolgálatára (hogy teljesedjék a Teremtő akarata: kell az embernek hozzá hasonló segítőtárs, s ez a házasság főértelme). […] Elsősorban nem arra való a házasság, hogy egyéni igényeket elégítsen ki, sem arra, hogy társadalmat, nemzetet vagy államot szolgáljon, hogy katonákat és adófizetőket szállítson a császárnak, gyarapítsa a gyarapodó nemzet önérzetét, hanem elsősorban az a rendeltetése és értelme, hogy Isten- szolgálat legyen a maga sajátos jellege szerint. A katolikus fölfogás szerint az ember mindig inkább van lekötve Istennek, mint akár a házastársnak is; s csak ez az alapvető lekötés ád szentesítést, értéket és erőt az összes emberi vonatkozásoknak, a házasságnak is. E tekintetben nincs különbség házas és szűzi állapot között. Ha a szüzesség meg is könnyíti az embernek, hogy Istennek tessék, hisz nem kénytelen megosztani energiáit Isten és a család között, a család tagjai sem kapnak fölmentést vagy könnyebbítést az első és alapvető emberi kötelesség alól: Inkább kell tetszeni Istennek, mint az embereknek.

A házasságnak ebből a teocentrikus, Istenhez igazodó elgondolásából két jelentős gyakorlati következmény foly: feleletet ad a boldog házasság kérdésére és a házasodás kötelezettségének kérdésére.

1. A modern házassági elgondolások és programok, kivált az irodalmiak, melyek még mindig a romantika örökén rágódnak, az egyéni boldogságot teszik meg a házasság értékmérőjévé és létföltételévé: a házasság csak akkor, csak addig és csak annyiban jogosult, amennyiben biztosítja az egyén boldogságát.

Ezzel a modern házasságjavítók az egyed és faj, egyén és társadalom örök problematikájában lehetséges két véglet (individualizmus és kollektivizmus) egyikén helyezkednek el: a szélső individualizmus álláspontján, mely szerint az egyén igényeinek kielégítése és erőinek kiélése az emberélet egyetlen értelme. Ezt az álláspontot azonban nem lehet következetesen végiggondolni anélkül, hogy önmagát ne ölné meg […]. Az egyéniségkultusz, mint életprogram szintén ilyen sárkány, mely önmagát eszi meg; aki keresi életét, elveszti azt.  […] Aki csak egyéniségét akarja élni és nem egyben emberségét is, meghasonlásban van legigazibb mivoltával, s ezért hovatovább megcsalottnak érzi magát léte legmélyebb magvában, és minél inkább akarja élni éniségét, annál vigasztalanabbul távolodik tőle. Az éniség végre is az emberségben találja meg tartalmát és gyökerét; az egyéni élet annak az egyetemes emberségnek csak egy színezése, nüánsza. Aki vétkes egyoldalúsággal a nüanszot kultiválja, a lényeget menthetetlenül elveszti.

[…]  A másik szélsőség a kollektivizmus, amelyet a marxista szocializmus képvisel; ez az orosz bolsevizmusban bemutatkozik igazi mivoltában, de egyúttal kritikájában is: végelemzésben a csordaállapotba kényszeríti bele az embert, hol megszűnik minden egyéni életnek és akarásnak lehetősége. […]

A program lehetetlensége itt is a lét lehetetlenségén sarkallik. […] Aki tehát egyéntelen közösségbe akarja föloldani az embert, betömi a sajátosan emberi kezdeményező és vonatkoztató erőforrásokat, betűszerint csordaállattá fokozza le az embert.

[…] Nem lehet primitívebb állapotra visszafordítani azokat, akiknek lelkülete, történelmi konstellációja már nem primitív. A valóságon sem lehet erőszakot tenni. S ez a valóság követeli, hogy a fajnak és ezzel a közösségnek megadjuk, ami a közösségé, és a faj konkrét hordozójának, az egyénnek is, az emberi vonatkozások egész területén, a házasságban pedig különösen, megadjuk, ami az egyéné. […] A katolikum lényegesen közösségi elv; nem a merő ösztönös csordaközösség ez, hanem az a finoman tagolt és méretezett közösség, melyet a Krisztus titokzatos testének tanítása fejez ki a leghívebben. […]

Végzetes tévedés ugyanis az a hiedelem, hogy a katolikus életfelfogás és erkölcs  […] a boldogságot teszi meg az élet értelmének. Bizonyos, hogy a keresztény remény és törekvés foglalata az örök boldogság. De ennek hazája először is a másvilág. […]

A katolikus életfelfogás és erkölcsnek az értelme és programja: A földön készülni és érdemessé válni az egyetlen igazi boldogságra, mégpedig azáltal, hogy az ember híven jár Isten gondolatai nyomán, teljes lelkével és minden erejével; a többi majd hozzáadatik neki. Tehát a házasságban rosszul indul, aki boldogságát várja tőle. A házasság Isten teremtői és Krisztus megváltói gondolata megvalósításának egy módja és tere; minél hívebben követik nyomdokait a házastársak, annál több áldás fakad viszonyukból; de egyébként, amint a jelen élet és embersor általában nem boldogság, hanem köteles harc és munka, úgy a házasság is elsősorban mélyértelmű sorsközösség, melynek talán ép az a legnagyobb áldása, hogy a küzdelmes embersorsot a legreálisabb keretbe állítja bele.

Kötelesség-e tehát megházasodni? Igen és nem! Igen, a faj számára. Hisz az emberiség fönnmaradása Isten akarata, és ennek szükséges eszköze a házasság. Innen a parancs: Sokasodjatok és töltsétek be a földet. De ez a parancs magában véve nem az egyesnek szól abban az értelemben, hogy minden házasulásra képes ember köteles is megházasodni. Különben az Üdvözítő nem mondhatta volna, hogy az önként vállalt házasságnélküliség különb dolog a házasságnál. Bölcselő szemmel így nézhetjük a dolgot: Az emberfajnak fönn kell maradnia, és ez nem történhetik meg házasság nélkül. Ezért kell lenni mindig elegendő számmal olyanoknak, akik vállalják a fajfönntartásnak és ezzel a házasságnak a kötelezettségét. Ami pedig az egyes embert illeti: a normális emberek mind képesítve vannak arra, hogy szolgálják a fajfönntartás gondolatát. De könnyű belátni, hogy az egyes nem okvetlenül köteles minden rátermettségét a közösség szolgálatába állítani. Ha pl. valakiben jó szónoki tehetség van, még nem okvetlenül köteles magát a jó ügyet szolgáló agitátorrá kiképezni; aki szervező tehetség, nem köteles miniszterséget stb. ambicionálni. A házasodás parancsa a természetbe van beírva, s ezért Isten az ő bölcsességének módján el tudja érni a természet céljait az egyéni szabadakarat erőszakolása nélkül is. […]

Mindamellett nem lehet azt mondani, hogy megházasodni, vagy meg nem házasodni teljesen az egyénnek szabad tetszésére van bízva. E tekintetben eligazít az Üdvözítő szava a férfiatlanokról. E szerint három állapot járhat fölemelt fővel és tiszta tekintettel az Úr előtt: a házasság, az Isten országáért vállalt házasságnélküliség, és az önkénytelen házasságnélküliség, melyben azok vannak, kiket konstitúciójuk vagy életsorsuk és helyzetük tesz házasságra képtelenné. Ezzel meg vannak ítélve azok, akik férfiatlanítják magukat -- nem Isten országáért, hanem saját magukért, akik önzésből, kényelemből, a mélyebb felelősségek hiányából nem házasodnak. […]

II. A házasság szentségjellegű közösség. -- A trienti szent zsinat szerint „ki van közösítve, aki azt állítja, hogy a házasság nem igazán és tulajdonképpeni értelemben egy a hét újszövetségi szentség közül, rendelve az Úr Krisztustól” […]

XIII. Leo pápa az Arcanum divinae sapientiae kezdetű híres enciklikájában joggal utal arra, hogy a házasság nemcsak a kinyilatkoztatás területén, hanem mindenütt és mindenképpen, a természet rendjében is szent valami, res sacra. Ott rezeg rajta Istennek áldó és szentelő szava, mely a paradicsomban elhangzott bölcsője fölött. […]

Hogy is lehetne ez másképp! Hisz a házasság teremtői szava elhangzik minden házasságban, valahányszor a házas közösségben fölhangzik a súlyos szó: ember lett a világra; a szülők szerető egyesülése adja ennek az új embernek a testét, de közvetlenül Isten teremtő kezéből jő a lelke. Tehát a házasság elsődleges céljánál fogva rá van utalva Isten teremtői együttműködésére -többek között ezért ítél el a katolikum minden házasságkívüli nemi közösséget-.  […]

Ez a tanítás pedig azt mondja: nem valami külön szertartás, hanem maga a házas közösség teszi a házasság szentségét. Vagyis, ami Isten gondolata és szándéka szerint két ember életközösségét házassággá teszi, az teszi egyúttal szentséggé. Házassággá pedig egy Istentől arra alkalmasnak ítélt férfi és nő házas akarata teszi a nemi életközösséget; vagyis az az akarat, mellyel a hitestársak házas életközösségre engedik át és fogadják el egymást. Mihelyt tehát egy keresztény férfi és nő között létrejön ez a házas elhatározás, ha az Isten gondolata szerint helytáll, az már egyúttal szentség is, vagyis krisztusi áldások és kegyelmek forrása. Nem kell hozzá semmi más; nevezetesen nem kell a papnak szentelő beavatkozása -- az eskető pap csak mint az Egyház tanúja szerepel.

Hogy ez így van, kitűnik az Üdvözítőnek és Szent Pálnak tanításából és eljárásából. Amit ők a házasság új szent jellegéről és kegyelemsugárzó erejéről mondanak, azt mondják arról a házasságról, melyet akkor gyakorlatban találtak; semmiféle rendelkezést nem tesznek, hogy a jövőben a házasságkötésnek másképp kellene történni mint eddig; hanem a házasság eo ipso szentség jellegét ölti azáltal, hogy Krisztus erőkörébe lép, azáltal, hogy a házasulók Krisztus titokzatos testének tagjai. Ugyanígy tanították ezt mindig az atyák és a hittudósok. Az a néhány XVIII. századi teológus, kik a házas szerződést és szentséget szét akarták szakítani, csak a jozefinizmusnak kívántak szolgálatot tenni. Ha ti. külön dolog a házasságban a házas szerződés és a szentség, akkor a házas szerződést ki lehet utalni az állam illetékességének, s az Egyházra marad a házasság szentségi jellege. A katolikus igazság ezzel szemben az, hogy a házas szerződés és a házasság szentsége nem két dolog, hanem egy.

Ennek persze az az egyik szembetűnő és elevenbe vágó következménye, hogy keresztények között az a nemi életközösség, amely nem szentség, nem is Isten előtt érvényes házasság, tehát bűnös viszony. […]

1. A házasság az egyetlen szentség, mely nem a fölszentelt, liturgiai papság, az egyházi rend képviselőjének szentelő közreműködésével jön létre. Az eskető pap az Egyháznak csak tanúja -- a trienti zsinat óta nagyon is megokolt és az új egyházi Törvénykönyvben joggal még szigorított módon a házassági szerződés érvényéhez is szükséges tanú. A házasság szentségének kiszolgáltatói azonban maguk a házasulók; természetesen mindegyik fél a másik számára, mivel senki sem szolgáltathat önmagának szentséget (kivéve az Oltáriszentséget, mely mint kész szentség megkülönböztetett helyet foglal el a szentségek rendjében). […]

2. A házasság az egyetlen pont Krisztus titokzatos testén, hol a kegyelem közvetlenül, papi közvetítés nélkül árad be Krisztusról, a kegyelem ősforrásától a természetre, és viszont az így megszentelt természetről közvetlenül szökken elénk a kegyelem. […] Ez az egyetlen pont Krisztus titokzatos testén, hol szinte szemmel lehet látni a természet és kegyelem, a teremtés és természetfölötti világ érintkezését.

3. Miképp történik ez? A felelet rávilágít arra a problémára is, mely ennek a gondolatfejtésnek minden fordulójánál elénk döbben: hogyan lehet a nemi életközösség minden alacsonyabb rendű komponense dacára a legfölségesebb és legszentebb értéknek, a kegyelmeknek közvetítője?

A házasság ti. azáltal szent és azáltal tud szentelő erők kútfeje lenni, hogy a legszentebb és legtermékenyebb életközösségnek, a lélek Isten-közösségének valós képe. Hisz a házas egység, mint a tapasztalás alá eső életközösségek legbensőségesebbje, mint a legteljesebb anatómiai, fiziológiai és pszichikai összehangoltságban megalapozott és a legteljesebb kölcsönös szeretetben kivirágzó életközösség a legalkalmasabb arra, hogy a közvetlen szemléletesség ezer színével és a legintenzívebb élmény ezer hangján elbeszélje és kiénekelje azt a közösséget, melyben Krisztus él az ő szent emberségével, Egyházával és a választott lélekkel. […]

Így a házasfelek kölcsönös egybehangolódása, hűsége, fegyelmezettsége, áldozatossága, közösségüknek istenes gyermeknevelő termékenysége, viszonyuknak Istenbe és az ő Krisztusába való közvetlen begyökérzettsége megvalósítja Krisztus titokzatos testének egy sejtjében legalább elvileg azt a szeretetközösséget, melyben már az első keresztények az Egyház lényegét látták, amiért Szent Ignác azt egyszerűen agapénak, szeretetközösségnek nevezi. A középkori fölséges házassági imádság szerint a házasság szeretetnek titka, mysterium caritatis, miként az Oltáriszentség hitnek titka, mysterium fidei.

[…] Ilyenformán az egyházi életnek fokmérője lesz a házassági élet színvonala. Szent házasságok szenteket adnak az Egyháznak, buzgó papokat és emelkedett egyházi életet. A házasság süllyedése lenyomja a tényleges egyházi képviseletnek híveiben és elüljáróiban a krisztusi élet színvonalát. Így válik a házasság és család Krisztus titokzatos teste vonaglásainak és szenvedéseinek is gyűjtőszervévé, és így kell kivennie a maga részét Krisztus arájának vajúdásaiban, szülői és nevelői gondjaiban és eshetőségeiben.

De ezzel még nem merül ki a keresztény házasság szentségi méltósága és tartalma. Minden keresztény törekvés, alakulat és vonatkozás végső értékmérője a vég, az örök élet. […] Ott már „nem házasodnak, sem férjhez nem mennek” (Mt 22,30). Akkor valóra válik az Üdvözítőnek az evangéliumokban meg nem írt ama szava (agraphon), melyet az ún. II. Kelemen-féle levél őrzött meg számunkra: Mikor az Úrtól valaki megkérdezte, mikor jő el az ő országa, azt felelte: „Mikor a kettő eggyé lesz, a külső a belsővel, a férfiúi a nőivel, többé sem férfiúi, sem női”. Ott tehát már nincs házasság. Ott minden egyes lélek közvetlen Isten-közösségben él. Akik földi életükben lemondtak a házasságról, valamiképp már a földön elővételezték azt az állapotot; akik keresztény módon házaséletet éltek, ábrázolták, és ezért el nem vesztegették. Ott megszűnik a házasság mint életkeret, mint életföladat és erőforrás. De még mindig ottragyog, sőt új színekben ragyog föl titokzatos jelentő, ábrázoló értelme. […]

Akik mint házas emberek ráeszmélnek a házasságnak erre a méltóságára és mélységére, úgylehet, megdöbbennek: Volt nekünk sejtelmünk arról a fölségről és gazdagságról, melyben annyi ideje éltünk? A megszokottság szárazmalmát tapostuk, az unottság poros útjait róttuk, a csalódottság koldustarisznyájával hátunkon kuncsorogtunk idegen küszöbökön! Nem úgy voltunk-e, mint a mesében a nyomorgó, aki nem sejti, hogy dúsgazdagság címe van abban a por és piszok lepte, megvetett faliképben, melyet anyjától örökölt. Igen, ennek a nemzedéknek nagy tragikuma, hogy nem tudja, milyen kincset örökölt anyjától, az Egyháztól, nem tudja, milyen gazdagsága van abban, hogy katolikus keresztény. O si scires donum Dei! Vakoskodó, ügyefogyott nemzedék, ha tudnád Isten ajándékát! Ezért is kellett újra rávilágítani a házasság katolikus elgondolására, hogy ráeszméljünk örökségünkre, hogy letegyünk a kolduslelkületről, és a gazdagoknak, a könyöradományokra nem sóvárgóknak, hanem a segíteni akaróknak, az adni tudóknak hivatásával és önérzetével járjunk Isten és ember előtt.

Férj és feleség: A házasság alapértelme előző fejezet | következő fejezet

Nacionalisták, szociológusok, fajjavítók, kik többé-kevésbé mind a Hegel-féle államelméletnek hódolnak, a házasságot úgy tekintik, mint jogilag szabályozott intézményt, melynek rendeltetése polgárokat, főként adófizetőket és katonákat szolgáltatni az államnak, avagy erőteljes harcosokat a fajnak, illetőleg nemzetnek, hogy a fajok vagy nemzetek politikai és történelmi versenyében helyt tudjon állni. Viszont individualisták, kik a házasságot is az egyéni boldogság- gyarapítás eshetőségeinek szemszögéből nézik, a katolikus álláspontra is ráfogják a kollektivistáknak fönti fölületes nézetét: „Modern jámbor egyházias emberek a nemi érintkezést a szaporodásra akarják korlátozni” (Alphonse Mader: Ehe als Selbstentwickelung apud Keyserling: Ehebuch 377. lap). Ezzel szemben a katolikus tanítás ez: A házasságnak főcélja igenis az emberi nem fönnmaradásának törvényszerű biztosítása, de alapértelme nem a gyermeknemzés, hanem az, hogy sajátos jellegű szeretetközösség.

I. Ha a házasságnak értelme, veleje a gyermeknemzés volna, akkor nem beszélhetnénk a szó nemesebb értelmében házasságról ott, ahol a gyermeknemzést kizárja vagy a természet vagy magasabb erkölcsi szempont, az ún. József-házasságban, hol a házastársak közös szent elhatározásból testvérekként élnek. […]

A hivatalos egyházi állásfoglalás is egészen határozott: „a hitvesi szeretet a keresztény házasságban főhelyet foglal” (Acta Ap. Sedis i. h. 547. lap); és ez a szeretet arra is kiterjed, hogy „a házastársak segítik egymást lelkiségüknek napról-napra való intenzívebb kialakítására és kifejlesztésére” (uo. 548). […]

Hogyanis taníthatna másképpen az az Egyház, mely mint tanító nem keres más dicsőséget, mint hogy Isten gondolatainak tanítványa akar lenni. S a házasságot megteremtő első isteni szó, mint láttuk (2. ért.) az embert mint férfit és nőt Isten képének és ellenképének szánja, tehát lényegesen egymásnakvalóságra rendeli. Értelmes lényeknél pedig az egymásnakvalóság nem más mint szeretetközösség. Ezt annak rendje és módja szerint ki is mondja a házasságot megteremtő második szó: Teremtsünk az embernek hozzá hasonló segítőt -- ellenképül. S hogy milyen jellegűnek szánta Isten ennek a segítőtársnak helyzetét, világosan jelezte, mikor őt a férfi szíve tájáról vett csontból alkotta meg és mikor a férfiúnak azt az elhatározást sugalmazta, hogy az ember elhagyja még atyját és anyját is, csak azért, hogy ragaszkodhassék feleségéhez és vele eggyé lehessen. Az egység ugyanis értelmes lényeknél a kölcsönös szeretetnek sajátos műve. […]

Most látjuk csak igazában, mit jelent Szent Pál házassági etikájának végső szava: Ti férjek, szeressétek feleségteket, amint Krisztus is szerette az ő Egyházát és önmagát adta érette. S most látjuk csak igazi begyökerezésében azt a beszédes tényt, hogy a középkori liturgia az eskető szertartásban a házasságot szeretet titkának nevezi, mysterium caritatis. Már ez a fogalmazás is egysorba állítja a házasságot a hitnek titkával (mysterium fidei), amint nevezi az Egyház az Oltáriszentséget, mely a hit számára titok, de éppen a szeretet számára honi nyelven szól. […]

[…], mint Platon megint fölséges művészettel szemlélteti a Symposionban: két fél, valaha egy lény voltak; különös végzet szétválasztotta őket, és most keresik egymást, mert egyik a másik nélkül nem egész. Amikor pedig megtalálták egymást, az együvétartozás őstudatával és szenvedelmességével válnak eggyé […]. Efféle meggondolások hatása alatt szinte az az aggodalma támadhat az embernek, hogy aki nem találta meg a maga házastársát, az nem találta meg a maga lényének másik felét, és ezért nem egész ember. Hogy ezt a következtetést mégsem szabad levonni, azt majd utóbb meglátjuk.

De arra már most rá kell mutatni, hogy ha a házasság mint szeretetközösség én-te-közösség, és pedig a tapasztalatiak közül a legbensőségesebb, akkor kijár neki az efféle közösségeket jellemző szeretetnek minden sajátossága.

Amikor az én egy más személlyel szemben abba a helyzetbe jut, hogy te-nek mondja, akkor abba belemondja a maga egész mivoltát. Az én megoszthatatlan, éppúgy, mint a te; és ezért feleletképp is csak a te- nek egész mivoltát tudja elfogadni. Az én-te-közösségbe belemegy az egész személyiség, minden értékével és felelősségével, teljes megosztatlanságban; ezért ennek a szeretetnek arra a kérdésre: mit adjak neked, mit kívánsz tőlem, csak egy felelete van: téged! De ebben a kölcsönösségben aztán föl is tárul az én és te egész értéke és tartalma olyan egységben, teljességben és határozottsággal, mint semmiféle más vonatkozásban.

A szeretet és annak paroxizmusa, a szerelem - nem az a félig érzéki mámor, melyet annak szokás nevezni, hanem a platoni égi eros - nem vak, hanem ellenkezőleg, páratlanul éleslátó. […] Az igazi szeretet előtt nyilván van, ami mások előtt rejlik; megérti, amit más nem, vagy alig sejt; meglátja a nyugtató és fölmentő összefüggéseket ott, hol más ellenmondásokat szenved és ítél el; tud hinni és bízni akkor is, mikor mások már rég lemondtak. […] Innen van, hogy a szerelem még közönségesebb emberekben is csodákat tud művelni, ha komolyan hatalmába ejtette őket. A fölületeseket el tudja mélyíteni, a tompa és durvalelkűekre finomságot és fogékonyságot önt, az önzőt önzetlenségre sarkalja, a gyalogos lelket szárnyalásra segíti. Ha ez a csoda a legtöbbször olyan hamar tűnő álomnak bizonyul, csak azt mutatja, hogy az égi szerelem ritka valami, de nem bizonyít a szerelem páratlan értéke ellen.

[…] A házasságot tehát az ember mivolta is lényegesen én-te közösségnek szánja, és ezzel kinyilatkoztatja legmélyebb értelmét és megmutatja igazi értékét.

Megmutatja mindenekelőtt, mennyire nincs igazuk azoknak a különben magasabb igényű kritikusoknak, kik a házasságban egy alacsonyabbrendű életközösséget látnak, „önzést kettesben”, mint a francia közmondás hirdeti, vagy pedig „die erbärmliche Behagung zu Zweien” (Nietzsche); ellenkezőleg, itt a legmagasabb emberi igények, értékek és erőkifejtések szólalnak meg.

II. Ha a házasság lényege, magva az, hogy hitvesi szeretetközösség, az én-te-közösségek legbensőségesebb, leggazdagabb és legintenzívebb alakja, akkor ez a lényege és gyökere belesugározza a maga mivoltát és erejét minden lényeges mozzanatába. A házasság szeretetközösség jellegének közvetlen következményei ezek: a házasság lényegesen egy férfinak és egy nőnek viszonya; monogámiás, és pedig egyenrangú viszony, mely a teljes kölcsönös házas hűségben valósul. […]

1. Monogamia. A trienti zsinat kiközösíti azt, aki azt állítja, hogy „a keresztényeknek meg van engedve egyszerre több feleséget bírni, és hogy ezt semmiféle isteni törvény nem tiltja”. Ez közvetlenül következik abból a tényből, hogy a házasság a legteljesebb én-te-közösség, mely felöleli az egész személyt, annak egész lét- és élettartalmával együtt; nem úgy, mint a barátság, melybe az érdekek és föladatok egyneműsége belevisz valamit az én-ő-, illetve a mi- közösségből; hisz közös feladatok és célok a barátság legerősebb alapja; de épp ezért lehet egy embernek több barátja. De ahol a közösség alapja a nemi differenciáltság és kiegészülhetőség, ahol a kölcsönös önátadás és elfogadás az ama differenciáltsággal előírt közös életre, sőt a jövő nemzedékre szóló feladatok vállalása, ott bármilyen más, nem én-te-közösségi elem belekeverése lefokozza legalább az egyik felet, mert a személyből tulajdont csinál, a szeretetközösséget érdekközösséggé süllyeszti, s a szeretést birtoklássá teszi. Ezért a többnejűség […] mindig lefokozza a nőt, többé-kevésbé birtoktárggyá, élvezeti cikké teszi és rabot csinál belőle; s ezért a legkedvezőbb esetben is elhomályosítja és megsebzi a házasság eszméjét, mely az egész személyiségnek a legteljesebb életközösségre, közös sorsra és közös felelősségre való átadását követeli.

Ez a legkedvezőbb eset, az ószövetségben valósult meg. Nincs semmi teológiai alapja annak a hiedelemnek, hogy ez az ószövetségi többnejűség Isten részéről fölmentés, vagy éppen kiváltság volt; sőt még arra sem, hogy engedmény volt. Hanem az egész ószövetség üdvtörténeti jellege szerint nem volt az más, mint Isten bölcsességének türelme, mely sem az életnek, sem a történetnek folyását nem forgatja föl […]. Mi az utolsó szava, azt kétséget kizáró módon megmondotta az Úr Krisztus, akinek kemény szava ide is vonatkozik: Kezdetben nem így volt! Aki az embert teremtette, férfiúvá és nővé teremtette, Ádámnak segítőül egy ellenképet teremtett, tehát a házasságot monogamiának gondolta el, és ezt a teremtői gondolatát ma is titokzatos természeti csodával nyomatékozza, mikor kifürkészhetetlen irányítással nagyjából annyi fiúnak ád életet, mint lánynak: 106 élve született fiúra esik 100 lány, a fiúcsecsemők nagyobb halandósága azonban az egyéveseknél ezt a különbséget teljesen kiegyenlíti.

2. A házastársak egyenlőrangúsága: ez talán a legszembetűnőbb következménye és föltétele minden én-te-közösségnek. Az én a te-t komolyan csak annak mondhatja, aki megérti és visszafelel rá; különben az én nem a te-vel állna szemben, hanem az ő-vel; nem személy nyílnék meg személynek, hanem személy dolognak. Innen a régi megállapítás: Amicitia pares aut invenit, aut facit, a barátság egyenlőrangúakat talál vagy csinál; és a még régibb iránymegjelölés, mely a házasságnak bölcsődala: Csináljunk neki hozzá hasonló segítőt. Legszemélyesebb ügyeiben az embernek nem lehet segítője, akinek segítőkeze nem ér föl hozzá.

Tévedés volna azonban azt gondolni, hogy ennek az egyenlőrangúságnak mechanikai vagy éppen matematikai egyenlőségnek kellene lenni. Hisz az a segítség, melyet az erósz nyújt: a kiegészítés és kölcsönösség segítsége, föltételez bizonyos különbséget. Azt sóvárgom a másikban, ami bennem nincs, és azt tudom adni a másiknak, aminek ő híjával van. A házasság azért tud a legintimebb és legáldásosabb földi szeretetközösség lenni, mert a nemek testi-lelki különbözősége miatt férjnek és feleségnek legtöbb adnivalója van egymás számára.

Ebből több fontos gyakorlati következmény foly:

a) Teljesen ellenére jár a házasság legmélyebb érdekeinek minden olyan törekvés, mely arra irányul; hogy a nemi különbözőséggel adott termékeny feszültséget, ezt a polaritást tompítsa. Ide tartozik a  […] meztelenség kultusza (Nacktkultur), mely azt hiszi, hogy szoktatással közömbösítheti a nemek különbségéből eredő veszedelmes ingerhatásokat. Mintha le lehetne arról szokni, hogy az ember férfi vagy nő! […] A szemérmes, lovagias viselkedés a legegészségesebb talaj a hitvesi szeretetközösség számára is. Épp ezért a házastársak kölcsönös vonatkozását is gyökerében támadja és hihetetlen mértékben pusztítja a házas szemérmességnek nem kínosan szigorú megtartása. […]

Ugyanilyen, sőt szigorúbb elbírálás alá esik az a mai kultúrtendencia, mely fiúsítja a lányokat és effeminálja a fiúkat, amelynek aztán egyik természetszerű következménye lesz a pajtásházasság (melyet Lindsey amerikai gyermekbíró ajánlott). Mintha a házasélet a felelősségeivel és tragikumaival pajtáskodás volna, és mintha az igazi, teljes tartalmú férfi és nő, mikor mint én és te kerülnek egymással szembe, pajtásoknak akarnák és tudnák érezni magukat! Megcsalottaknak éreznék magukat legmélyebb igényükben és fonák helyzetbe kerülnének legmélyebb énjükkel szemben! A hitvestárs nem játszótárs és kellemes pajtás, hanem a jobbik énnek másik fele, betű szerint fele-ség!

b) Ahol a házasság valósága megközelíti az eszmét, ott a házastársak között nincsen sem nyílt, sem lappangó versengés az elsőségért. Ott legmélyebb igényeik csattanó kifejezésének tekintik Szent Pál utasítását: A feleség engedelmeskedjék férjének, a férj pedig szeresse feleségét! Oda nem ront be nagy dérrel-dúrral a felületes és egészségtelen nőemancipáció, mely az egyenlőrangúságot egyenlőségre értelmezi. Ott mindegyik fél teljes nemi értékeinek és hivatottságának birtokában tudja, hogy férj és feleség viszonya nem fölé- és alárendeltség, nem magasabb- és alacsonyabbrendűség, hanem szerves és harmonikus egybehangzás, amint a Casti connubii páratlan mélységgel megállapítja: A férj a fő, a feleség a szív. Van-e értelme, hogy vetélkedés támadjon e kettő között, és a fej lenézze a szívet, a szív pedig fő kívánjon lenni? Nemde, azt mondjuk: az a talpig ember, akinek helyén van az esze és a szíve? Az a házasság lesz a talpig jó házasság, hol helyén van az ész és szív, s áldatlan világ az, hol a fő föllázad a tagok ellen, vagy egyik tag a másik ellen. Ne azt nyomozzuk: melyik különb, az ész-e vagy a szív. Ez szofista kérdés, álprobléma. Mindkettőnek központi jelentőssége van a szervezetben, annyira, hogy Platon a főben, mások Aristotelesszel a szívben keresték annak a helyét, ami az emberben a legemberibb. Mindkettőben van, más-más oldalról! Tudjuk, vannak fej-emberek és vannak szív-emberek; vannak fej- és vannak szívkultúrák. De a hívő tudja azt is, hogy a fő az észnek szerve és a szív a szeretetnek szimbóluma, és minden rang- és értéksor ősmintájában, a Szentháromságban a személyes abszolút ész, az Ige, és a személyes abszolút szeretet, a Szentlélek; s az ősi hitvallás szerint „amilyen az Atya, olyan a Fiú és olyan a Szentlélek... Ebben a Háromságban nincsen előbb vagy utóbb, nincsen nagyobb vagy kisebb, hanem mind a három személy egyképpen örökkévaló és egyenlőn (Atanáz-féle hitvallás). […]

A házasság csak akkor lesz igazán egyenlőrangúak közössége, ha a házastársak közös világnézet színvonalán találkoznak. A világnézet, avagy mondjuk csak ki nyíltan, a vallási meggyőződés annyira központi lelki ügye az embernek, hogy igazi én-te-közösség két ember között lehetetlen, ha ebben nincs meg a közösség. Ezért a vegyes házasság, nemcsak az, melyet a jog tilalmaz, hanem az is, melyben gyakorló és névleges katolikus találkoznak, már eleve súlyos handicappel indul, és csak akkor nyújt reményt, ha a teljes valóság alapján álló hívő katolikus fél engesztelő és megváltó áldozatokra kész.

Az egyenlőrangúsághoz hozzátartozik, sokkal nagyobb mértékben, mint a mai embernek mélyebblátásoktól elszokott szeme látja, az életharcra való rátermettség egyenlősége. Ahol az egyik fél - ma többnyire a nő - nincs fölszerelve, vagy nincs hangolva, sőt nincs rákényszerítve, hogy férje oldalán derekasan kivegye a maga részét a létharcból, ott előbb-utóbb aránytalanság lopódzik be a házasságba, mely a mai házassági válságnak egyik fő oka.

A házasságnak szeretetközösségi jellege, mely egyenlő rangot követel, alapozza meg és lelkesíti át azt a jogilag is sürgetett követelményt is, hogy a házasfelek együttlakásra kötelesek, akkor is, ha lényegesen megváltoztak azok a körülmények és kilátások, melyek között egybekeltek. Férj és feleség kölcsönös viszonyánál fogva a feleség köteles férjét követni (egészen kivételes, abnormis esetektől eltekintve) […]

3. A hűség. A házas hűséget nem egyszer úgy tüntetik föl, mintha az a szeretetnek pótléka volna, arra hivatva, hogy sorompóba lépjen akkor, mikor a szeretet hűlőben van; hogy mentse, ami menthető olyan vonatkozásban, melyet valaha két mélységes tüzes szenvedélynek egybelobbanása szült, de nem tudott életben tartani. Mert mi a hűség? A római légionárius ezt a két betűt viselte a sisakján: S. T., vagyis ennek a két szónak kezdőbetűit: Semper talis. Értelme: a római katonának mindig olyannak kell lennie, amilyen volt, amikor először nyomták fejébe azt a sisakot, nagy hagyományok büszke szimbólumát, melyet ő akkor a fiatalság hevületével és önérzetével vett föl és viselt a világ színe előtt. Élete további folyamán, mikor ezek az érzések fakulnak, mikor az ifjú szenvedelem lankad, ennek kell egy hosszú nemzedéksorok alatt kikristályosodott kiválóság egész méltóságával és varázsával szívébe szólnia: feszítse meg minden erejét, szólítsa csatasorba minden elbújt hősiességét, de ne csúfolja meg első buzgóságát; amilyennek indult, olyannak folytassa: semper talis! A hűség tehát a szeretetnek nemcsak édestestvére, nemcsak lánya, hanem anyja és őrzőangyala is. Ha röviden meg akarom mondani: a hűség a szeretet aszketikája.

A hitvesi hűségnek föladata megvédeni a házas szeretetet az egyéni lelkület hullámzásai, s különösen hanyatlásai ellen. Ezt úgy éri el, hogy folyton a felsőbb erósszal áll eleven kapcsolatban és annak sugalmazásait hívja ki az alsó erósz ellen, melynek Platon szerint az a természete, hogy elszáll, ha elvirult a testi szépség, mely egyedül érdekelte és vonzotta. Ellenben a felsőbb erósz az eszmébe -- mi azt mondjuk: a lelki szépségbe, a hitvestárs lelkén ragyogó Krisztusképbe és méltóságba volt szerelmes, s ezért ennek a szerelem-tárgynak az állandóságában részes.

A hűség, mint a felsőbb szerelemnek leglelke és egyben medre, megvédi a hitvesi szeretetet nemcsak a változékonyság ellen, hanem a változatosságkívánás ellen is; az ellen, amit ma úgy szeretnek nevezni és nem egyszer úgy mentenek, hogy a férfiúban „poligám tendenciák” vannak. […]

Az első a teljes kölcsönös önátadásnak jogi jellegű, természetszerű pszichofiziológiai következménye, melyet Szent Pál így fejez ki: „A férj adja meg a feleségnek, amivel tartozik, hasonlóképpen pedig a feleség is férjének. Az asszonynak nincs hatalma a teste fölött, hanem a férfiúnak; hasonlóképpen a férfiúnak sincs hatalma teste fölött, hanem az asszonynak” (1Kor 7,3-4). Ennek a kölcsönös házas tartozásnak gyökere azonban a házasság eszméje, az intim én-te-közösség, és ezért természetes, hogy gyakorlatát is átjárja a kölcsönösségnek, szeretetnek, áldozatosságnak, kíméletnek és önzetlenségnek az a szelleme, mely szülte.

A házas hűség pszicho-etikája kellő világításba helyezi a házassági féltékenységnek annyira jelentős kérdését is. Van féltékenység, melyet nem szeretet sugall, hanem szenvedély. Az a szeretet, melynek Schlegel szerint kezdete az egymás számára való megnyílottság és delelője az egymásban való föltétlen megbízás, nem hágy helyet a féltékenység számára […]. Ez voltaképpen önzés, mely a másik félben csak tárgyat lát és mivel nem tud szellemi közösségbe helyezkedni vele, ezt a tárgyát félti ugyanazzal a lelkülettel, mellyel a fösvény félti aranyát, az államférfi a hatalmát vagy népszerűségét. Ennek nincs köze ahhoz a szeretethez, melyről Szent Pál megállapítja, hogy az „nem féltékeny... nem gondol rosszat” (1Kor 13,4.5). De van féltékenység, mely a felsőbb szeretetnek édestestvére és fegyveres bajtársa, mely félti azt, ami a hitvesi szeretet közösségnek lényege: a személyes kölcsönösség kizárólagosságát. „Erős a szeretet, mint a halál, mondja a Szentlélek, és kemény, mint az alvilág a buzgó szerelem; annak lobogása tűz és lángok lobogása. A vizek sokasága nem olthatja ki a szeretetet, és a folyóvizek nem boríthatják el azt” (Én 8,6-7). Ez a szeretet hogyne szállna síkra legszentebb érdekeiért!

Hogy miről van itt szó, azt legjobban megérezteti Szent Ágostonnak egy fölséges tanácsa: „A nőknek féltékenyeknek kell lenniök férjeikre, nem testük, hanem lelkük miatt. Erre intem őket, ezt parancsolom nekik; a püspök parancsolja, Krisztus énbennem parancsolja: Ne engedjétek paráználkodásra férjeiteket, hívjátok föl az Egyházat velük szemben... Minden egyéb dologban szolgálóként engedelmeskedjetek nekik, szeretettel szolgáljatok nekik. Dacosság, gőg, engedetlenség ne legyen bennetek; szolgálóként szolgáljatok nekik; de ebben az egy dologban hangosan kiáltsatok az ügyetekért. Ha férjed szükségből eladja a házat, szó nélkül tűrd; mindent viselj el férjed szeretetéből. Csak tiszta maradjon! a házas hűség legyen a te egyedüli saját kívánságod; ezért küzdjél. Hadd pusztulni a birtokot, csak férjed lelke ne pusztuljon el a te elnézésedből!”

[…] Minden félrelépés itt súlyos vétség ama felsőbb erósz ellen, megsértése, sőt megtagadása a házas én-te-közösség nagy felelősségeinek, halálos merénylet az ember egyéni méltósága ellen. A házasságtörés példátlan súlyosságának itt van a gyökere; jóllehet a társadalmi jogrend és a gyermekek ellen irányuló vétsége egymagában is eléggé megminősíti. […]

Van aztán a mi alaptételünknek még egy következménye, jelentősebb, mert átfogóbb az előzőknél: Ha a házasság az a mélységes szeretetközösség, aminek jellemeztük és indokoltuk, akkor voltaképpen meg is jelöltük a házassági válság megoldását és a házas nehézségek minden orvosságát. Hisz az a szeretet, mely ott izzik a házasság eszméjében, a legnagyobb hatalom az Égben. Megírta egy fájós szemű, igénytelen külsejű tarzusi zsidó, aki azonban a világtörténet legnagyobb embere lett, mert a legnagyobb szeretet lángolt benne, mely valaha merő emberszívet hevített:

„Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén,

ha szeretetem nincsen, olyanná lettem,

mint a zengő érc vagy pengő cimbalom.

És legyen bár prófétáló tehetségem,

és ismerjek bár minden titkot és minden tudományt,

és legyen bár oly teljes hitem, hogy a hegyeket áthelyezzem:

ha szeretetem nincsen, semmi vagyok.

És osszam el bár vagyonomat a szegények táplálására,

és adjam át bár testemet úgy, hogy elégjek:

ha szeretetem nincsen, semmit sem használ nekem.

A szeretet tűrő, kegyes; a szeretet nem féltékeny,

nem cselekszik rosszat, nem fuvalkodik fel;

nem nagyravágyó, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra;

nem gondol rosszat, nem örvend a gonoszságnak,

de együtt örvend az igazsággal;

mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.

A szeretet soha meg nem szűnik.

A prófétálások véget érnek, a nyelvek megszűnnek, a tudomány elenyészik...

Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, ez a három;

de ezek között legnagyobb a szeretet” (1Kor 13).

Ez a szeretet hogyne tudna orvosságot minden házassági bajra is, hogyne tudná kibogozni minden csomóját, hogyne tudna erőt folyósítani minden föladata számára! […]  Azonban még sem olyan egyszerű a dolog. A házassági válság, mint láttuk, szociális válság is. S igaz, hogy minden szociális bajnak orvossága a szeretet; de épp annyira igaz ez egyszer az a szellemes meghatározás: Quid est caritas? In mundo raritas. (Mi a szeretet? A világban ritkán leled!) Ritka dolog e világon a szeretet; s a kérdés éppen az, hogyan lehetne belőle minél többet juttatni a házasságnak. Aztán azt sem szabad feledni, hogy a házasság eszméjének megvalósítása, miként Platon helyes meglátása szerint minden eszme megvalósítása, ezen a földön állandóan föladat marad. Tehát annak nagy útja van. A szeretetnek, a hitvesinek is, megvan a maga iskolája, melybe ugyancsak nem egyforma tehetséggel kerülnek bele és nem egyforma igyekezettel járnak a hivatottak. Ez megannyi szempont, melyek megokolják, hogy ha a szeretetben meg is találtuk a házassági válság teljes megoldását, mégis türelmesen tovább fejtsük tragikumának szálait.

Szülő és gyermek: A házasság főcélja előző fejezet | következő fejezet

Valamely dolog lényegét az értelme fejezi ki. De a célja közvetlenül az értelméből fakad. Mi rejlik valamiben, mi a mélyebb értelme, azt kezünkre adja rendeltetése.

A házasságnak értelme, mint láttuk: nemi differenciáltságban gyökerező én-te-közösség. […] A hitvesi egyesülés a kölcsönös szeretet tüzének új föllángolása és konkrét biztosítéka, s az így elmélyült, biztosított és meggazdagított szeretetnek látható gyümölcse és egyben záloga: a gyermek. Hogy van hitvesi szeretet, hogy a házas én-te-közösség nem merő hangulat és ötlet, hanem élettel teljes mélységes valóság, annak mindig föllebbezhetetlen bizonysága lesz a gyermek.

Benne teljessé válik a szeretet-közösség. Minus quam inter duo caritas haberi non potest, mondja Nagy Szent Gergely: legalább ketten kellenek a szeretéshez. Ez igaz; de minden élet- és szeretet- közösségnek ősmintája a Szentháromság, megtanít, hogy a szeretet lánca csak három szemben lesz gyűrű: szerető, szeretett és a kettő kapcsa. A házasságban a gyermek a szeretet-kapocs a két hitvestárs között; közös vérük és közös lelki képük; mégpedig […] a lányokban az atya vonásai uralkodnak, a fiúkban az anyáéi. Így az atya a fiában, kitől különben az egyneműség taszítja, újra meglátja és szeretheti feleségét, és az anya a lányban, akitől egyébként a nőknél még nagyobb egynemű irritabilitás következtében távol kerülne, valamiképp újra rátalál szeretett férjére. Isten teremtő elgondolása így ismétli meg az ő jellemző finomságával a házasság céljában, a gyermekben annak értelmét, a hitvesi szeretetközösséget.

[…]A keresztény házasságnak az a lényege, hogy Krisztusnak és az ő Egyházának vonatkozását valós ábrázolásban kell képviselnie, sőt bizonyos értelemben megvalósítania. Nos, Krisztusnak és az ő Egyházának viszonya nem meddő viszony, hanem lelkeknek Krisztusban való állandó új nemzése. A házas termékenység ennek a kegyelmi nemzésnek nem egyszerűen képe és utánzata, hanem föltétele és részben valósítója. […]

De a jelen üdvrendben is, mely a bűnnel jött diszharmóniát nyögi, de már a megváltásnak áldott csillaga alatt áll, a házastársak teljes tartalmában és hatékonyságában gyakorolják gyermekeik által azt az egyetemes papságot, melyre a házasság szentségi jellege fölkeni őket: általuk állítják Isten színe elé az ő élő képmásait, általuk visznek oda az újjászületés forrásához folyton új hivatottakat, általuk adják oda az oltár szolgálatára zsengéjüket, szebb értelemben mint az ószövetség családjai. A római katolikus egyházban a papság kötelező celibátusa miatt a papság és a keresztény család között vérrokonságszerű, bensőséges vonatkozás jön létre, melynek nincs mása semmiféle vallási közösségben. Hisz a család kebléből születik újra minden nemzedékben az a papság, mely ilyenformán nem mint kaszt és idegen test helyezkedik el a többi osztállyal szemben, hanem hús az ő húsából és vér az ő véréből.

Ha a keresztény házasságon Isten áldása van, az elsősorban gyermekáldás. A gyermek valóban áldás az atyának, mert élete alkonyán, mikor férfiönérzete számon kéri tőle élete művét, gyermekeire néz és azt mondja: Non frustra vixi (Nem hiába éltem). Áldás az anyának, akit Szent Pál mély szava szerint megszentel a gyermekszülés; s ez egyúttal a legtermészetesebb módon elégíti ki a nőben a benne szunnyadó legmélyebb, legtiszteletreméltóbb és éppen ezért legkevésbé megcsalható igényt, az anyaság igényét, tehát megkíméli őt a céljavétett természet és élet keserűségeitől. A gyermek a hitvestársak kölcsönös szeretetének mindenkor meginterpellálható beszédes tanúja, záloga és kapcsolata. Általa Isten a házas frigyre pecsétet üt, melyet többé le nem törölhet semmi. A gyermek ezért a házas hűségnek is legtermészetesebb őre és orvosa. Ki tudná megmondani, mennyi lanyhuló szeretetnek lett támasza, mennyi elhagyott anyának lett életalapja a gyermek!

Nem utolsó helyen áldás a gyermekáldás azért, mert a szülők számára jogot és kötelességet jelent nevelésük. Hisz a nemző tevékenység természetszerű folytatása a nevelés, mely voltaképpen növelés. Istennek ki nem meríthető bölcsessége szerint a gyermek az összes lények között a leggyámoltalanabbnak születik és legtovább szorul rá a család szerető gondozására és gyámolítására. Ebben a nevelő tevékenységben a szülők, elsősorban és különösen az első időben, természet szerint nagyobb arányban az anya, újra átélik ifjúságukat. A gyermek őseredeti közvetlenséggel nyílik meg minden hatásnak; minden megnyílása és alakulása az eredetiség, a fakadás üdeségével mosolyog belé a szülőkbe, és módot ád nekik a fakadás frissességében újra átélni mindazt, ami a megszokottság és kopás következtében már-már elvesztette értékét és ízét a számukra. Ezért a harmonikus termékeny családi élet az igazi lelki fiatalság megóvásának páratlan virágos kertje, s benne a gyermek a napsugár.

Aztán a szülőket gyermeknevelő tevékenységük a legközvetlenebb életközösség és kölcsönösség erejével és felelősségével állandóan fölhívja, hogy maguk is éljék, amire nevelnek. A keresztény nevelésnek egyszerű a programja: Krisztust kiformálni a zsönge lelkekben (Gal 4,19) és ennek tartalma: lelkiség Krisztusban, fegyelem, igénytelenség, odaadás az eszmények iránt. Ha a szülők erre becsületesen ráeszmélnek, a gyermek áldás lesz számukra abban a mélyebb és igazibb értelemben is, hogy a fakadó keresztény élet az első ifjúság bájával és az első szeretet erejével tulajdon vérükről töretlenül sugárzik vissza rájuk és az élet koptatásaitól fakuló lelkiségüknek visszaadja az első fiatalság üdeségét és lelkiismereti finomságát.

A házasság főcélja azonban akkor mutatkozik be igazi jelentőségében, ha szociális vonatkozásában tekintjük. A házasság a közösség életfája. Egészségén és termékenységén fordul a társadalom megújhodása. Ha mennyiségben és minőségben folyton kiváló nemzedék sarjad a házasságból, biztosítva van a társadalmi testszervezet megújhodásának egészséges folyamata; „minden egészséges új gyermekben, ki a világra születik, Isten biztosít, hogy még nem esik kétségbe az emberiség jövője felől,” tartja egy keleti mondás. Meddő avagy silány házas termékenység az emberi életfolyamat sorvadása. Nincs leverőbb és aggasztóbb látvány, mint az egykés területek néptelen községei, és nemcsak elégikus hangulat sugalmazója a megfordított címer; az temetés: egy nemzedék temetése. Nagy dolog és szívbe markol az egyes ember sírbahervadása; de hasonlíthatatlanul nyomasztóbb egy nemzedéksor elöregedése, amint ez statisztikailag kimutatható a mai európai kultúrnépeknél. Eltűnődve kérdhetjük itt a messze tekintő Petőfivel: Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága? Nevelési problémákkal és törekvésekkel kapcsolatban szokás-mondás: Akié az ifjúság, azé a jövő. Pedagógiai tekintetben ez nem egészen fejezi ki az igazságot. De teljes mértékben igaz szociális tekintetben. Az emberiség élni-akarása, egészséges életösztöne szociális fokon a gyermek-akarásban jut kifejezésre, s hanyatló koroknak a történet tanúsága szerint mindig az volt a jellemzéke, hogy irtóztak a gyermekáldástól.

Ez jellemzi a mi korunkat is. A házasság kérdésében minden javaslata ebben csattan ki: a születések szabályozása ésszerűeknek gondolt szempontok szerint. […]

Ezeknek a házassági reformtörekvéseknek minden javaslata és érvelése hadüzenet a hagyományos, keresztény fölfogás ellen, amelyet teljes következetességgel megint csak a katolikus Egyház képvisel […].A kérdésben forgó javaslatok három probléma körül helyezkednek el: fogamzás- szabályozás és megakadályozás, születés-szabályozás, magzatelhajtás és -ölés alakjában, és elvi termékenység-szabályozás a fajjavítás, az eugenetika nevében. Mind a három területen két engesztelhetetlen ősi ellenség vívja csatáit életre-halálra, s nekünk föladatunk megmutatni, hogy az egészség, élet és ennélfogva a jövő harcos képviselője az ősi katolikus fölfogás, ha az individualista naturalizmus még annyira a haladás, életszerűség és célszerűség igéit hordja is ajkán.

I. A fogamzás-szabályozás. 1798-ban Th. R. Malthus anglikán pap Essay on the Principles of Population című művében fölállította híres népesedési törvényét: Az emberiség geometriai arányban szaporodik, ellenben az élelem csak számtani haladványban fokozható; ezért az emberiség menthetetlenül éhség-válságoknak néz elébe. Művének második kiadásában veti föl először mint ennek az éhségválságnak orvosságát a születések szabályozását, de csakis késői házasodás és a házas nemi érintkezéstől való önkéntes lemondás alakjában. Ennyiben jogtalanul hivatkozik reá egy újabb irány, mely a fogamzás-akadályozásnak régebbi dekadens korokban is szokásos, de mindig bűnösnek érzett és bélyegzett módját (a szándékosan megszakított érintkezést: coitus interruptus) erkölcsileg föl akarja szabadítani, és ezenfelül a modern technika és orvosi gyakorlat támogatásával ijesztő arányú agilitással a fogamzás akadályozásának olyan módjait javasolja és terjeszti, melyek lehetővé teszik a nemi érintkezéssel járó kéjérzéseket, ellenben a Teremtőtől hozzája kapcsolt felelősségek és terhek alól kibújnak.

Ez a gyakorlat vezetett aztán a születéseknek oly aggasztó mérvű csökkenésére  […], hogy az individualistákkal egyébként közös világnézeti alapon álló nacionalisták és fajimperialisták kétségbeesetten meghúzták a fehér fajnak és világuralmának halálharangját. De ezzel a viharozással a folyamatot magát a legcsekélyebb mértékben sem tartóztatják föl. Sőt megértük, hogy 1930 júniusában a világ összes anglikán püspökeinek Lambeth- konferenciája az általános keresztény elvek hangoztatása dacára kimondotta: „Ahol fönnforog a gyermekkorlátozásnak vagy gyermekkizárásnak világosan érzett erkölcsi kötelessége, és ahol elégséges erkölcsi ok a teljes tartózkodás ellen szól, ott a konferencia megengedhetőnek tartja más módszerek alkalmazását is, föltéve, hogy ez a keresztény elvek világánál történik”. Ez a protestantizmus gyökeres felemásságának csattanós történeti dokumentuma: keresztény elveket hangoztat, és megteszi a végzetes engedményt a kereszténységgel átlós ellentétben álló naturalizmusnak és utilitarizmusnak.

Viszont a katolikus Egyház éppen ezen a ponton mutatja meg, hogy állásfoglalásait nem kordivatok és ízlések, nem nehézségek és megalkuvások inspirálják, hanem örök elvek és érdekek képviselőjének és őrének tudja magát, és ezzel az elmozdíthatatlan elvi magatartással tesz az emberiségnek, az egészségnek, az életnek és igazi haladásnak döntő szolgálatot. […] Az Egyház a házas nemi érintkezésben föltétlenül, mint az isteni és természeti törvénnyel ellenkezőt, tehát mint tartalmánál fogva halálos bűnt elítél minden olyan szándékos tettet, mely egyenest a fogamzás megakadályozására irányul, akár operatív avagy beoltó orvosi beavatkozás az, mely hosszabb időre vagy egyszersmindenkorra lehetetlenné teszi bármelyik házasfél számára a fogamzást (házasoknak, különösen nőknek mesterséges sterilizálása), akár magának az érintkezésnek tényében ún. preventív eszközökkel és módokkal él, melyek a fogamzás lehetőségét közvetlenül kizárják. […]

Hasonlóképpen el van ítélve minden szándékos nemi gondolat és tett, mely természeténél fogva nemi sejt elválasztására irányul és természetszerűen abban végződik, de a két csírasejt egyesülését kizárja (önfertőzés, szándékos buja gondolatok, érzések, érintések). A házasságkívüli természetszerű érintkezés pedig, jóllehet a nemiség Isten rendelte biológiai föladatának nem jár ellenére, mégis súlyosan bűnös és természetellenes, mert egyrészt a nemi egyesüléssel járó intimséget és felelősséget csakis személyes én-te-közösségben lehet az ember erkölcsi méltóságának sérelme nélkül megvalósítani, másrészt pedig a nemi egyesülés természetszerű eredménye, a gyermek és annak nevelése a nemi közösség állandóságát követeli meg. […]

Hogy ezek a praktikák közvetlenül meghiúsítják Istennek tételes rendelkezését is, tehát vakmerőn ujjat húznak a Teremtővel és örök Bíróval, a mondottak után alig szorul részletezésre. A házasság hajnalán elharsant az isteni parancs: Legyetek termékenyek és sokasodjatok. A fogamzás-akadályozó propaganda eredménye, hogy a valaha virágzó keresztény kultúrát hordozó népek fogynak és a halál útján járnak. Szociológusok megállapítják, hogy ahol a születési index (ezer emberre eső születési szám) 17-re száll, ott menthetetlenül a halál jár; s ehhez veszedelmesen közel kerültek a valaha legértékesebb kultúrnépek: franciák, angolok, amerikaiak, sőt a németek és mi is! Német eugenetológusok megállapítják, hogy a német nép számbeli fönnmaradása, tehát nemzeti léte egyáltalán csak akkor van biztosítva, ha minden család legalább három gyermeket legalább ötéves korig fölnevel. […]

Végül nem hagyható szó nélkül az a nagy igazság, hogy a családban a természetes gyermekszámot megköveteli a gyermekeknek java. […] Az egyke és kettőke már ezen a címen is terhelten kezdi élete útját. De sokkal nagyobb veszteség neki az az erkölcsi elfajulás, mely a szülői kényeztetésből jön. Szülői rövidlátás, önzés és majomszeretet az egykéből és kettőkéből bálványképet farag, fődolgának tekinti óvni azt minden komoly életküzdelemtől, és így szívós, lemondó munkára képtelen, heroizmusra meg éppenséggel nem kapható szomorú penészvirágokat tenyészt. De talán még nagyobb veszteség az ilyen gyermek számára a testvértelenség átka. A gyermek is úgy van, mint a nemes fenyő: csak hasonlók társaságában tud egészségesen fejlődni. Hogy a társaság kinevelje az egyént az önzésből és belenevelje a közösségi gondolatba, ahhoz legalább hárman kellenek. […]

A naturalizmus főérvei a következők:

1. A gazdasági helyzet az utolsó két nemzedék alatt veszedelmesen ahhoz az állapothoz közelít, melyet Malthus megjósolt. A megélhetés egyre nehezebbé válik és lelkiismeretes szülőknek kötelessége nem nyomorra nemzeni gyermekeket; legföljebb annyi gyermeknek szabad életet adniok, ahánynak állapotszerű megélhetését eleve biztosítani tudják.

[…] ez a kifogás a szociális látszat dacára nem szociális részvétből fakad, hanem sokkal kevésbé tiszteletreméltó forrásból, ti. abból az önző és élveteg lelkületből, mely egyre magasabbra csigázza az anyagi életszínvonalat, és abból semmi elv és eszmény kedvéért nem akar engedni sem a maga, sem esetleges gyermekei számára. A statisztika ti. azt a megdöbbentő tételt igazolja, hogy a gyermekkorlátozás nem a szegénységgel, hanem a gazdagsággal van egyenes arányban.

A háború előtt ezer családtagra esett gyermek:

Párizsban Berlinben Londonban Bécsben
Szegény családban 108 127 147 100
Gazdag családban 34 47 63 71
Hogy ezt a gyermekkorlátozást a gazdagoknál nem valami mély erkölcsi felelősség sugallta és nem a házas érintkezéstől való tartózkodás volt annak útja, fölösleges bizonyítani.

Tehát nem közvetlenül a szegénység és nyomor irányítja a gyermekkorlátozást […].

2. A modernek azt mondják: Sokszor súlyos egészségi okok követelik a fogamzás megakadályozását; legtöbbször az anya egészsége, sőt élete; olykor azonban a gyermek várható elfajulása emel óvást az ellen, hogy hülyék, degeneráltak, lelki betegek s általában terheltek szülessenek és rontsák a társadalom egészségét és életrevalóságát. Ez az utóbbi szempont eugenetikai fajjavító meggondolás és a maga helyén kerül méltatásra.

Hogy az anyát általában előveszi a terhesség és különösen a szülés, tudott dolog. De ez magában nem lehet ok és jog az anyaság ellen. Hiszen a legtöbb élethivatásnak lelkiismeretes teljesítése általában idegeket, vért és életet követel, s mindamellett senkinek sem jut eszébe azzal igazolni a hanyag orvost, a zászlója hagyó katonát, kényelmes tanárt és hivatalnokot, hogy neki egészségét kell óvnia. És ha időnként éppen a katonának, orvosnak, papnak, hajóskapitánynak stb. hivatása megkívánja élete kockáztatását, az eszmény- és elv-tisztelő lelkiismeretesség minden időben és helyzetben természetesnek találta ezt az áldozatot. Nem szabad tehát ezt az erkölcsi nagyságot elzárni az anyaságtól sem, mely magának az élet titkos fakadásának eszköze. Mikor ennek a fakadó életnek -- még a szellemi vonalon is -- titkos törvénye, hogy míg életet ád, a maga életét kockáztatja és koptatja! „Ha csak a földbe esett gabonaszem el nem hal, egymaga marad; ha pedig elhal, sok termést hoz.” (Jn 12,24.25) Ha pedig a biztos terhesség biztos halál - aránylag ritka eset - akkor is áll a kérlelhetetlen elv: nem szabad rosszat, bűnt csinálni csak azért, hogy jó következzék; nem szabad a Teremtő gyalázatára meghamisítani és meghiúsítani az életfakasztó tevékenységet csak azért, hogy mentsük annak életét, akinek hivatása életet támasztani. Isten törvénye itt nem tűr más megoldást, mint vagy tartózkodni, vagy pedig vállalni a kockázatot. Jobb sántán vagy bénán bemenni mennyek országába, mint ép tagokkal gyehennára jutni (Mt 5,29.30).

3. A modern utilitarizmus erre azt mondja, hogy az Egyház álláspontja szívtelen; nem veszi számba azt a rengeteg kínt, amit a sokgyermekűség jelent, nem hallja meg azt a velőtrázó sikoltást; mely a szülő anya halálra ijedt lelkéből szakad föl; merev elvhangoztatásával a bűn és kétségbeesés útjára taszítja a magukon másképp segíteni nem tudó embereket, és mint annyi más alkalommal, újra maradinak bizonyul, szembehelyezkedik a józan haladással, mely a természettudomány és technika győzelmével a szellem uralmát, a természetnek ésszerű szabályozását hirdeti az egész vonalon, a házaséletben is.

Ezt az utóbbi rendkívül tetszetős gondolatot kell mindenekelőtt kellő világításba tennünk. A technika csakugyan arra való, hogy uralomra segítse a szellemet, vagyis az igazság és erkölcs szempontjait a magában közömbös, sőt brutális természettel szemben. Tehát a technikának erkölcsi jogosultsága és értelme abban van, hogy nyomán jár Isten parancsának: Hajtsátok uralmatok alá a földet. Ezt azonban megelőzi a másik, alapvetőbb teremtői parancs: Legyetek termékenyek és sokasodjatok. A technika tehát nem vállalkozhatik arra, hogy gáncsot vessen a Teremtő életfakasztó akaratának. Az a technika, mely a fogamzás-akadályozás szolgálatába szegődik, nem a természetet hajlítja a szellem és erkölcs uralma alá, hanem minden leleményességét és tudományát arra használja, hogy a szellemet a merő természetnek, az élvetegségnek, felelőtlenségnek és naturalista hasznosságnak tegye rabjává. Egy sorban van tehát a betörő technikával; az emberi szellemnek nem diadala, hanem szégyene és gyilkosa.

Hogy pedig az Egyház szívtelen, mikor a házastársaktól alku nélkül megköveteli a házas erkölcsöt, azt megint csak a határtalanul önző naturalizmus mondhatja, mely végre is odajut, hogy minden elvszerűséget szívtelenségnek bélyegez. Hisz minden jellemesség, az elveknek minden lelkiismeretes következetes szolgálata egyéni áldozatokat követel. […]

Rigorista irányok szerették volna az evangéliumból kibökni Jn 8,1-8-at (a házasságtörő asszony esetét); az Egyház ezt nem engedte, örök bizonyságul, hogy az elvek tekintetében való hajthatatlansága nem csorbítja az egyes bűnössel szemben való krisztusi irgalmasságát, mely távol minden farizeus és szadduceus keményszívűségtől számbaveszi a mentőkörülményeket, de nem hágy félreértést arra nézve, hogy az isteni irgalom és a bűnbocsánat reménye nem lehet soha és senki számára sem jogcím és bíztatás újabb vétkezésre. Ez a hamis bizalom ugyanis a Szentlélek elleni bűnök területére sodorja a vakmerő bizakodót, és ott áll az Üdvözítő kemény szava: Minden bűnre van bocsánat, a Szentlélek elleni bűnre azonban nincs.

Egyébként az Egyháznak a házas érintkezés tekintetében való álláspontja, mint láttuk, csak a házasság igazi értelmének az erkölcs nyelvére való lefordítása. Isten teremtő gondolatának hiteles értelmezése. Távol áll tőle az a manicheista, mechanikus ízű egyoldalúság, mely a házas érintkezést csak akkor tartja erkölcsileg megengedhetőnek, ha közvetlenül új emberéletnek fakasztása. A katolikus álláspont ez: emberi szándékossággal nem szabad meghiúsítani ennek a lehetőségnek bekövetkezését, de „nem cselekszenek a természet ellen, kik természetes módon élnek házassági jogukkal, jóllehet tettükből természetes körülmények miatt, akár bizonyos idők miatt, akár bizonyos rátermettségi hiányok miatt nem keletkezhetik új élet”. Tehát a katolikus erkölcsi magatartásnak magától értődő föltételei mellett (nevezetesen megfelelő súlyos erkölcsi ok miatt) nem vétenek a házastársak, ha a házas érintkezésre olyan időt választanak, melyben a fogamzásra kevés a valószínűség -- fogamzási lehetőség egészséges házastársaknál a termékeny életkorban mindig forog fönn, s ezt a házastársaknak természetesen vállalniok is kell. A fogamzás szabályozásának ez az egyedüli módja, melyet a katolikus házassági erkölcs megenged, mert ez az egyetlen, melyet a természet ír elő és nem emberi racionálás, s ezért az egyetlen, mely az életnek áll szolgálatában és nem a halálnak.

4. Szokás a katolikus álláspont ellen így is érvelni: A fogamzásakadályozásra az Egyház nem enged más biztos módot -az előbb érintett mód ugyanis ád némi valószínűséget, aligha biztonságot-, mint a teljes tartózkodást. Ez pedig egymást szerető, folyton egymás közelében élő házastársaktól olyan önuralmat, áldozatot és önmegtagadást követel, melyet csak a lelki élet hősies fokán álló ember tud megvalósítani. Már pedig a hősiességet lehet tanácsolni, arra lehet buzdítani; ha megvan, meg lehet koronázni, de nem lehet egyetemesen kötelezővé tenni. Az mindig kivételes lelkek kivételes tökéletessége lesz.

Ebbe az okoskodásba azonban súlyos hiba csúszott be: Az Egyház a házas nemi tartózkodást nem teszi egyetemesen kötelezővé, annyira nem, hogy az ún. József-házasságot, férjnek és feleségnek testvérekként való együttélését általában nem javasolja és nem mozdítja elő. Amit egyetemesen kötelezővé tesz, az Isten teremtő gondolatának föltétlen tisztelete és érvényesítése, illetőleg meggyalázásának megakadályozása. Csak föltételesen kíván önmegtartóztatást: ahol helytálló erkölcsi okokból indokolt a gyermekkorlátozás, ott ennek a célnak csak egy erkölcsileg megengedett eszköze van: a megtartóztatás. A katolikum teljesen tisztában van vele, hogy ez nehéz és ezért ritka dolog, ha hosszabb életszakra terjeszkedik. De az átmeneti nemi tartózkodást a házaséletből nem lehet kikapcsolni akkor sem, ha a gyermekkorlátozásnak szándéka nem szerepel. Megkívánja azt sokszor a hitvestárs iránti gyöngédség, különösen a sokgyermekű anyának időnkénti kímélése (általában három-négy évi időköznek kellene lenni két szülés között), és a teljes önfegyelmet megköveteli a házas nemi vonatkozásoknak lélekkel, igazi szeretettel való átitatása. Ezeket a legintimebb vonatkozásokat is a felsőbb szeretet sugallataival, felelősséggel és szellemmel kell átjárni; különben árulói és lassú, de biztos sírásói lesznek a hitvesi szeretetnek és életközösségnek.

[…] A hősi áldozatosság a testet megfeszíti ugyan, de a lelket magasabb életre magasztalja föl. A modern házasságújítók javaslatai pedig látszólag mentik a testet, de megölik a lelket, a hitvesi szeretetet; és ezzel végelemzésben magát a nemi közösséget is és a testet is gyehennára adják. A nemi zabolátlanság mondhatatlan bajoknak állandó özönét zúdítja éppen a mi társadalmunkra, és ezek a bajok nem lesznek kevésbé végzetesek, ha onnan indul ki árjuk, ahonnan orvosságuknak kellene jönni: a családból.

II. A magzatölés. Ez a gyakorlat, akár elhajtás (mesterséges abortus), akár egyenes magzatölés alakjában, a gyermeknemzés racionalista önző szabályozásának természetszerű következménye, a fogamzás-akadályozás és szabályozás logikus folytatása. Nagyjából ugyanazokat az okokat is szokás mellette fölvonultatni; ezért rövidebbre foghatjuk tárgyalását. De a katolikus erkölcsnek más szempontjai is érvényesülnek, nevezetesen az emberélettel szemben való kötelességek. Ez mégis megokolttá teszi a katolikus álláspontnak szabatos megfogalmazását és megokolását.

A katolikus álláspont itt is a következetes elvhűség: az emberéletnek tisztelete, a teremtő és életadó Isten szándékainak föltétlen respektálása, a „Ne ölj” parancsának következetes megtartása, aminek a katolikus erkölcstan ezt a fogalmazást adja: Súlyosan bűnös, még pedig gyilkosság jellegű minden olyan tett, melynek egyenes célzata és természetszerű következménye ártatlan emberélet kioltása. Már pedig az anya szíve alatt fejlődő magzat már ember, halhatatlan lélekkel és egyéni élethivatással. A skolasztikusoknak Aristotelesre támaszkodó az a hiedelme, hogy a fiúmagzat kb. 40 nappal a fogantatása után, a leány 80 napra kapja az emberi lelkét, a mai tudományok színe előtt tarthatatlan nézet. A katolikus fölfogás tehát elutasítja a római jognak ezt a materialista tételét: Foetus est pars viscerum matris, mintha ti. a magzat csak az anya szervezetének egy része volna; épp ezért mint gyilkosságot elítél minden olyan, akár orvosi címen is végrehajtott beavatkozást mely mivoltánál fogva egyenest arra szolgál, hogy a magzatot megölje, akár időelőtti mesterséges szülés (abortus) formájában, akár az anyaméhben történő magzatölés (fejlékelés, szétmetélés) alakjában.

[…] S a modern individualizmus és utilitarizmus magzatölést ajánló szempontjai és céljai hozzá még általában éppenséggel nem is dicséretesek.

Az egyik ajánló szempont ugyanis a szociális meggondolás: Ha másképp nem lehet, ily módon is meg kell akadályozni, hogy a társadalom vagy a család nemkívánatos elemekkel gyarapodjék; akár a születendő gyermek elfajultságától vagy terheltségétől kell tartani, akár betolakodónak érzik az új jövevényt az anya vagy a családtagok. Nyilvánvaló, hogy ezzel a megokolással meg lehetne ölni a már megszületett és akármilyen korú „nem kívánatos” elemeket is. Könnyű elgondolni, hová vinné a társadalmat ez az orgyilkos elv. […]

Jelentősebb és komolyabb az orvosi szempont. A komolyabb orvosi etika még ma is, a hivatási etika egyetemes hanyatlása korában, ráeszmél, hogy az orvosnak nem hivatása gazdasági vagy szociális bajokkal szemben kétes munkatársnak lenni, hanem életet és egészséget kell mentenie. Azonban ma majdnem általános az az orvosi meggyőződés, és ahhoz igazodik 99%-ban az orvosi gyakorlat, hogy orvosi indikációra a terhességet meg szabad, sőt meg kell szakítani, többnyire mesterséges abortus útján. Ez az indikáció: súlyos szívbaj, tüdővész, vesebaj, hányás (a szülés anatómiai nehézségeit a mai orvosi technika más módon képes és köteles megoldani, mint a magzat koponyalékelésével); szóval az orvosi gyakorlat indokoltnak, sőt szükségesnek tartja a mesterséges abortust minden esetben, mikor a terhesség komolyan veszélyezteti az anyának nemcsak egészségét, hanem életét. Ily esetben régebben még katolikus moralisták is megengedhetőnek tartották a magzat megölését, ha az anya élete másképp meg nem menthető. Hasonlóképp gondolkodik még ma is sok komolyan veendő erkölcsbölcselő.

Érveik közül kettő jön komolyabban számba. Az egyik: a magzat támadja az anya életét. Már pedig a jogtalan támadóval szemben meg van engedve a jogos védekezés, még akkor is, ha ez a védekezés a támadónak halálával jár. Felelet: A magzat eltekintve attól hogy szunnyadó állapota miatt bajosan minősíthető támadónak, sohasem lehet jogtalan támadó; hisz természet adta joga anyjától születés formájában megkapni a földi lét első föltételét, és viszont az anyának természeti kötelessége ezt neki megadni.

Azt sem lehet itt mondani, ami másik érvként szokott szerepelni ebben a kérdésben: Végső szorultságában az ember a maga életének megmentésére tehet olyant, aminek (nem szándékolt) következménye egy emberélet veszélyeztetése. Így a lovas katona, kit üldöz ellensége, menekülhet szűk utcán, hol kis gyerek játszik, akkor is, ha ezzel a kis gyereket eltiporná. A mi esetünkben ugyanis nem egy üldözöttnek (az anyának) szorultságáról van szó, hanem hivatás teljesítéséről, illetve két emberéletnek, anya és magzat életének megmentéséről, hol mindkettőnek egyenlőképpen van joga az élethez, az anyának nem inkább, mint magzatának.

[…] Jellemző és fölszabadító Lemme-nek, a heidelbergi egyetemi nőorvosnak vallomása: Húsz éve vezeti a női klinikát; ott évenként átlag 1200 szülés történik, és egyetlen egy esetben sem kellett mesterséges abortust véleményezni és végrehajtani. Hozzáteszi: „Az abortus indikálása tekintetében majdnem a katolikus egyház álláspontján vagyok, melynek a maga elvéhez való következetes ragaszkodása miatt protestáns létemre is mindig bámulattal adóztam”. Ama rendkívül ritka esetekre nézve, mikor az orvosi beavatkozás elmaradása esetében biztos mind az anyának, mind a magzatnak halála, Pestalozza, jeles olasz nőorvos közvetlenül a Casti connubii megjelenése után az Osservatore Romano-ban azt vallja, hogy a katolikus elvvel nem kell ellentétbe kerülni annak az orvosnak, aki ilyenkor legalább az anyának megmentésére megtesz mindent, amit neki orvosi lelkiismerete parancsol. […]

Ma közkeletű jelszó: fő az egészség. A katolikum a maga mivoltához híven ezt csak úgy írja alá, ha igazán egészség, vagyis az egész embernek épsége. Ha nem lehet az egészet megtartani, ha föl kell áldozni valamit, akkor jelentősebb a vezérelemnek, a hegemonikon-nak egészsége; ez pedig a lélek és annak örök élete. Aki egyoldalúan a test egészségét akarja, és még hozzá, mint itt, a lélek épségének árán, nem az egészség számára dolgozik, hanem végzetes betegséget terjeszt, beteggé teszi az ember gyökerét és centrumát, és ettől gyógyíthatatlanná lesz a test is. Az anyának mérhetetlenül nagyobb bajt okoznak meg nem született gyermekei, mint a megszületettek. […]

III. Eugenetika. A sokoldalú és élénk szellemű Francis Galton, Darwin unokaöccse 1869-ben Hereditary Genius címen kiadott dolgozataiban elsőnek állapította meg, hogy Európa minden nagy kultúrnemzetében az értékesebb vezető osztály pusztulásnak indult: a vezérségre termett értékesebb elemek kevésbé termékenyek, mint a sekélyesebbek. Már pedig, úgymond, a társadalmi és kultúrai kiválóság tekintetében döntő az öröklés. Szerzett tulajdonságok az egyéné maradnak, az öröklöttek mennek át a következő nemzedékbe. Így ennek a pusztulásnak színe előtt külön föladat: mennyiségileg és minőségileg hogyan lehet biztosítani az értékesebb elemek uralmát? Ezzel meg volt pendítve az eugenetikának, a nemzés útján történő nemzet- és fajjavításnak problémája, mely a Gobineau-tól nagy következetességgel képviselt fajelmélettel szövetkezve a modern öröklési biológia (megalapítója G. J. Mendel, brünni ágostonos szerzetes) segítségével egész rendszerré és kultúriránnyá nőtte ki magát.

[…] A tudományos eugenetika képviselői arra utalnak, hogy gyógyíthatatlan betegek, nemi fertőzöttek, alkoholisták, terhelt gonosztévők, gyöngeelméjűek, rendszeres munkakerülők a mai humanitárius gondozás korában oly óriási terheket rónak a dolgozókra, hogy hovatovább nem bírják majd; és csupa beteggondozástól elsorvadnak az egészségesek. Csak 1928-ban Németországban a gyógyíthatatlan betegek gondozása 54 millió munkanapba és megolvasatlan milliókba került. Nagyobb baj, hogy a társadalomnak e heréiben a felelősség és közösség szelleme rendkívül fogyatékos, a ezért sokkal szaporábbak, mint az egészségesek, kik a degeneráltak fönntartása címén rájuk rótt terhektől nem győznek még népes családot is. Így éppen a legnagyobb kultúrnépek, melyek finomabb humanizmusból legtöbbet fordítanak a gyógyíthatatlanok és degeneráltak gondozására, abban a veszedelemben forognak, hogy néhány nemzedék alatt teljesen elfajulnak: fölveri és elnyomja őket a selejtesek gazossa. Két amerikai eugenetikus a végére járt egy 1720-ban New-York táján született csavargó utódainak. Két fia egymás után öt degenerált nővért vett el. 1877-ben, a tanulmány évében a csavargó utódai hét nemzedéken keresztül 1200-ra szaporodtak. Ezekből 300 kisgyerek korában halt meg, 310 összesen 3200 évet töltött szegényházakban, a nőknek több mint fele prostitucióra adta magát, 130 nyilvános gonosztévő volt; csak 20 tanult mesterséget, ennek is a fele börtönben. Együtt egy és egynegyed millió dollárba kerültek az államnak. 1915-ben, mikor a tanulmányt folytatták, a kilencedik nemzedékre jutottak, az előző nemzedékek züllése tovább folytatódott és az állam gondozási költségei már két és fél millióra szaporodtak. Ez a sok mizéria és költség természetesen mind elkerülhető lett volna, ha annak idején az „őst”, kinek Juke volt a csúfneve, megakadályozzák az utódnemzésben.

Nagy hiba volna részünkről elzárkózni ezek elől a tények elől, tudatlanra venni a belőlük sarjadt problémákat és azok megoldásába bele nem vinni az evangélium lelkét. Mert máris történtek itt olyan javaslatok, sőt intézkedések, melyeket az evangélium erkölcse nem hagyhat jóvá. […] Szerinte a mai öröklési tudomány már biztosan megállapította, mely betegségek öröklődnek, illetve kik azok, kik pszichofizikai konstitúciójuk következtében biztosan elfajult utódokat nemzének, vagyis a társadalom számára haszontalan, here, sőt veszedelmes tagokat adnak. Ezeknek házasodását tehát meg kell akadályozni, állami kényszerrel is; mert és amennyiben ez az egész vonalon nem vihető keresztül, orvosi indikációra sterilizálni kell azokat a férfiakat és nőket egyaránt, kikről a tudomány megállapítja, hogy nem hoznak létre ép utódokat. […]

A kötelező sterilizálás megcsonkítás. Márpedig természet adta joga az embernek tagjainak épsége, és mindenkinek kötelessége ennek az épségnek tiszteletbentartása, úgy hogy senki még maga sem rendelkezik tulajdon tagjainak épsége fölött korlátlan kénnyel. Különösen illetéktelen pedig az állam, melynek kötelessége éppen védeni alattvalóinak természeti jogait, nem pedig kénye szerint korlátozni, kivált nem orvosi tudományos indikációra, mely sokszor téves, és amellett nem is illetékes abban a rendkívül bonyolult folyamatban, melyet nemzésnek mondunk. Az Egyház, mikor itt óvást emel, az egyén jogainak kel védelmére egy hatáskörét túllépő kollektivizmussal szemben. Ugyanez a szempont irányítja akkor is, mikor tiltakozik az ellen, hogy az állam az egyénnek házasodási jogát, szintén merőben tudományos indikációra, csorbítsa vagy elvegye, mikor az a természetben és nem tételes rendelkezésben forrásoz.

Mindkét esetben tehát az Egyház a mélyebb emberi érdekek és erkölcsi szempontok védője; védője az egyesnek az állami prepotenciával szemben, védője az életnek, a természetnek a technikával, a racionálással szemben. A modern technikai kultúra egy új veszedelmes babonát teremtett: hasznossági meggondolásokkal, racionálással, mechanizálással oldani meg olyan kérdéseket, melyek a mechanizálást nem tűrik meg, hanem csak a legintenzívebb erkölcsi nevelő tevékenységgel terelhetők a megoldás felé: türelemmel, áldozattal, szeretettel, fegyelemmel, önmegtagadással. […]

Az eugenetika problémáinak tehát más oldalról kell nekikerülni. Itt egyrészt majd a házasságra való előkészítést kell egészen újból rendezni és rendszeresíteni; aztán pedig a kétségtelenül közveszélyeseket hatásos módon el kell szigetelni. A katolikus erkölcs ugyanis csak a preventív kényszer ellen emel óvást; a büntetés és védekezés jellegű kényszert, sőt a büntetés jellegű épségcsonkítást is megengedhetőnek tartotta mindenkor, és elvi kifogást nem emel a büntetés jellegű sterilizálás ellen sem. (Lásd Muckermann-Warschauer: Eugenetische Eheberatung 1931, 31. lap.)

Egyelőre azonban az eugenetika főproblémáját nem az elfajultak túltengő szaporodási lehetőségében kell keresnünk, hanem a tehetősek, a vezérségre hivatottak életakaratának rohamos megroppanásában, amely egyenest nem akarja vállalni a gyermeknemzéssel járó áldozatokat. […]

Holtomiglan, holtáiglan: A házasság alapjellege előző fejezet | következő fejezet

Lehetetlen mélységes megilletődés nélkül hallgatni a magyar házassági szertartásnak végét, az „esküvőt”: „Isten engem úgy segéljen, Nagyasszonyunk, a szeplőtelen Szűz Mária, Istennek minden szentjei, hogy a jelenlevő N-t szeretem, szeretetből magamhoz veszem feleségül (hozzámegyek feleségül), és hogy őt el nem hagyom holtomiglan, holtáiglan, semminemű viszontagságában. Isten engem úgy segéljen!”

Akik ezt az esküt mondják, úgy érzik ott az oltár előtt, hogy ez a szó híven kifejezi, ami lelküket akkor eltölti. S mégis, aki föleszmél, szinte megborzong, mikor az állhatatlan ember ajkáról, az idő ingatag gyermekétől hallja az örökkévalóságnak ezt a beszédjét, melyet voltaképpen mégis az Egyház diktál, és a házasulók csak utána mondanak. Olyanformán vagyunk vele, mint Pizarróval, a conquistadorral, aki kiköt egy ismeretlen, vésszel és végzettel teli világnak partjain és fölgyújtja hajóit: nincs többé vissza! S talán maguk az ifjú házasok is az első idők mámora után úgy hallják tulajdon szavukat „holtomiglan, holtáiglan”, mint távoli zárcsikordulást: becsukódott egy ajtó és vele az egyéni szabadság és új életalakító lehetőség; holtomiglan, holtáiglan...

Ezt a vegyes, szorongó hangulatot használja föl a modern naturalista, hédonista házassági reform és propaganda, mikor a válásnak teljes szabadságát követeli. Nincs a házasság problematikájának még egy pontja, ahol oly élesen ütköznek össze az ellentétek, mint itt. Nem túlzás, ha azt mondom: ezen a ponton dől el a csata, hogy melyik szellem alakítja maid a házasság erkölcsét. Ezért mindenekelőtt rögzítjük a katolikus álláspontot és azután szemébe nézünk a naturalizmus érveinek.

I. Az Üdvözítő beszédje éppen ebben a kérdésben rendkívül határozott és ebben a félre nem magyarázható szóban cseng ki: Amit tehát Istene egybekötött, ember el ne válassza! S az Egyház példátlan következetességgel és elszántsággal járta az Alapítótól megjelölt utat; vitte és viszi a házasság fölbonthatatlanságának követelését az ellentétes és ellenséges indulatuk, helyzetek és támadások közepett nem egyszer tulajdon létének kockázatával. […] Mikor a bizantinizmus aztán az élet, illetve az emberi gyarlóság nyomása alatt házasságtörés esetében az ártatlan fél javára megengedte a válást és az új házasságot, sőt ezt kodifikálta, az Egyház nem tágított az Üdvözítő szava mellől: Aki elbocsátott házast vesz el, házasságtörő (Mt 5,32;19,9; és Mk 10,2-12; Lk 16,18).

[…] Mikor jött a vallásújítás, és a naturalizmus először tört rést a keresztény állásfoglalás addigi egyöntetűségén (Luther második feleséget „engedett” Hesszeni Fülöpnek) és beözönlött a naturalista humanizmus, a trienti zsinat ünnepélyesen kimondotta, hogy keresztények érvényes és elhált házasságát föl nem bonthatja sem az egyik félnek házasságtörése vagy akármilyen súlyos bűne, sem pedig meddőség vagy kibírhatatlanság. S ebből az évezredes álláspontjából egy tapodtat sem eged a modern pszichiátria, szociológia és haladás nevében megindított ostrommal szemben sem.

[…] A gyermekkel megjelenik a családban nemcsak a hitvesi szeretetnek látható záloga és vér alkotta élő köteléke, hanem kézzelfoghatóan megjelenik a harmadikkal szemben való elkötelezettség, mely lényegesen kihív és kiutal az egyéni érdekkörből és a házasságot lényegesen énfölötti közösséggé teszi. A gyermek a szülőkre való utaltság megtestesítője; nevelése a nemzésnek elutasíthatatlan folytatása; s miként a nemzés az Isten elgondolása és a természet megkerülhetetlen törvénye szerint a házastársak együttességét követeli, ugyanígy a gyermeknevelés ugyanezen a címen, és ugyanezzel az erővel szükségessé teszi a szülők együttműködését. Elvált szülők gyermekeinek nem is az a legnagyobb baja, hogy bitang jószágként bolyonganak idegenben, küszöbről-küszöbre, az otthon áldott bensősége és melege nélkül, hogy két versengő szülő kényeztetése közepett elkényesednek és gyökeresen elromlanak, hanem az a végzetes tragikumuk, hogy híjával vannak annak a harmonikus és egyensúlyozott ráhatásnak, mely csak atya és anya együttes nevelő tevékenységéből eredhet. […]

S ez a szempont, a gyermekekkel szemben való házas együttességi kötelezettség nem szűnik meg, mikor a gyermek nevelése befejeződött. A gyermeknek mindig megmarad az a joga, hogy magát ne múló szeszély vagy szenvedély sugallta nemi találkozás ötletszerű eredményének tekintse, hanem Istentől megszentelt felelősséges és szent szeretet gyümölcsének. Joga marad ahhoz, hogy ezt a legszükségesebb örökséget átszármaztassa a tulajdon gyermekeire is, és megkímélje őket attól, hogy Isten az apák bűnét, a hűtelen elhagyást és válást, a fiakban büntesse harmad- és negyedízig.

[…]A házasság ti. lényegesen arra van rendelve, hogy utánzata és hajtása legyen Krisztus és az Egyház viszonyának. Krisztus pedig az ő Egyházával nem próbaházasságra lépett, hanem egyszersmindenkorra jegyezte el kínszenvedésének éjjelén. Hiányos tehát az az utánzat, az a valós kép, mely nem örökre szól. A keresztény házasságban Jézus Krisztus odaáll a két házasuló közé, karjába ölti karjukat. Aki válik, az kivonja a maga karját Krisztus karjából, megcsúfolja és megsebzi Krisztusnak legdrágább érzelmét, Egyházához, az emberséghez való hűségét. […]

II. Így természet és kegyelem, emberszív és Krisztus-szív összefog, mikor a házasság fölbonthatatlanságát kell hirdetni és szentesíteni. S ezzel szemben a modern individualista és materialista naturalizmus a közvetlen testi érdekek és szenvedélyek nevében támadja a fölbonthatatlanságot. Nincs a katolikus házassági fölfogásnak még egy pontja, melyet állandóan annyi támadás érne. A szadduceizmus minden leleményessége mozgósítva van, hogy szempontokat találjon, melyek a hűtlen házas elhagyást a jogosultság látszatába burkolják. Főként négy szemponttal szokás fölvonulni, mindegyik hatalmas fegyveres kíséretet kap az emberi gyöngeségben.

a) Első „a szerelem joga”. Más-más köpönyegben, egyszer az élvezet föltétlen uralmát hirdető epikurizmus, máskor az egyéni kiélés jogát követelő romanticizmus, sőt a sztoikus erkölcs nevében is lehetetlennek igyekszik bizonyítani a házasság fölbonthatatlanságát.

A sztoikus erkölcsprédikátor azt mondja: A házasságnak értelmet a kölcsönös házas szeretet ád. Ha ez megszűnik, megszűnt a házasság létalapja; a viszony kiüresedett, hazuggá vált, és ennek következtében nem áldást terjeszt, hanem bajt és átkot; és pedig elsősorban a házastársakra, kik személyes méltóságukban látják mélyen megsértve magukat; bilincseket kell hordaniok, melyek ellen tiltakozik személyes önérzetük és szabadságvágyuk. De nincs az ilyen házasságban köszönet a gyermekek és a társadalom számára sem, hisz csak a házasságból kiáradó harmóniától élednek és virulnak, nem pedig a viszálykodástól, visszavonástól és elkeseredéstől.

Ez az érvelés […] a szeretet fogalmának kétértelműségéből kovácsolja bizonyítékát. Platon Symposionja megtanította az emberiséget arra, hogy van alsó szeretet, mely a test világából veszi eszményeit és sugalmazásait. Ez természetesen hozzáköti a maga sorsát tárgyának sorsához: a test és testi vonatkozások múlók, változékonyak, maga is az! Ebből a világból is jöhetnek nagy nekiindulások. […] Azonban az a szeretet, mely személyből személynek szól és kölcsönös önátadásban és önáthatolásban akar életközösséget, csakis a felsőbb világból merítheti eszményeit és sugalmazásait.

Az alsó szeretet is lehet lendítő erő, lehet színező vagy alap; de soha nem lehet végső fórum. Ez a méltóság csak a felső szeretetnek jár. Ez a szeretet, mint Szent Pál mondja, nem szűnik meg, nem szűnhetik meg. Ha meg is szűnnek a hangulatok, ha el is lobban az a lelkesedés mely segített megalapítani egy szeretetviszonyt, maga a viszony nem szűnik meg. […] Az a lelkület tehát, mely a szerelem megszűntével erkölcstelennek mondja a házasságot, a sztoikus tógát csak kölcsönben hordja: a maga önzését és az alsó szenvedélyek követelődzéseit takarja vele.

Ugyanezt kell mondanunk a romantikus követelésről is, melyet a legnyersebben talán Schleiermacher, a protestáns teológus mond ki. A nőknek azt ajánlja: Ha megismerik az igazi szerelmet, és lehetőségük kínálkozik igazi házasságot kötni, vessenek szét minden bilincset. Lányoknak is ajánlja, hogy kísérletekkel készüljenek az igazi házasságra. […] De mindenekfölött lehetetlen ki nem érezni belőlük azt a kíméletlen önzést, mely szerelem, egyéni önkifejtőzés jogáról beszél, mely a házasságot eszköznek tekinti a személyes gazdagodásra és kibontakozásra. Természetes, mihelyt alkalmasabb eszköz kínálkozik, az előző házasságot mint elnyűtt eszközt elveti. Sokat tud érzelegni két egymásra talált szerelmesnek könnyeiről, kiknek a „konvenció”, vagyis a fönnálló házas kötelék nem enged boldogulást, s közben egy szava sincs azokról a könnyekről, melyeket a kíméletlen önzés az elhagyott hitvestársnak és gyermekeknek szívéből sajtol ki. […]

A kíméletlen önérvényesülés übermenschi ideálja erőszakos emberekben megvalósulásra tör, és aztán a történeti logika erejével kihívja maga ellen a legázoltakat, kik maguk is legázolókká lesznek, és kihívja a végzet titkos mérlegén a [hübrisz = gőg]-nek azt a büntetését, melytől még a könnyelmű görögök is annyira rettegtek. […]

A szerelem prókátorai között még a legbecsületesebbek az epikureusok, akik legalább kertelés nélkül megvallják, hogy az alsóbb erósznak, a szexusnak változatosságra törekvése az az erő; mely a házasság fölbonthatatlansága ellen tusakodik. […]

b) Ha az egyik fél hűtlenné vált, ha házasságtörést követett el, bizonyos, hogy léket kapott éppen az a mozzanat, mely a házasságnak leglényege. Nem csoda, ha mélyebb lelkek számára mondhatatlan szenvedés házastársuk hűtlensége, ha egy Szent Ágoston a nőket csak erre az egy féltékenységre szabadítja föl, ha az Úr Máté 5 és 19-ben csak erre az esetre engedi meg a házasfél elbocsátását, ha az egyházjog is nyilvánvaló házasságtörés esetében az ártatlan félnek minden külön eljárás nélkül, nyomban megengedi a különlakást. Fölkínálkozik itt a kérdés: Miért kell itt az ártatlan félnek a rövidebbet húzni? A másik fél jogtalanul, a hűség megszegésével másutt kereste azt, amit a házasságban állítólag nem talált meg; s az ártatlan fél, a hűség mártírja, újabb lemondásba menjen? Ha szabad különváltan élnie, miért nem szabad újra megházasodnia? […]

De az Írás szava világos: hűtlenség esetén csak a különválást ismeri, nem a kötelék fölbontását. Ez egyúttal a mélyebb szeretetnek is felelősségnek szava. Mikor a felek házasságra léptek, egyszersmindenkorra eljegyezték magukat nemcsak egymásnak, hanem azoknak a magasabb erkölcsi eszményeknek is, melyeknek képe és hordozója a házas viszony. S az elvek és erkölcsi felelősségek nem kölcsönösségi üzlet alapján köteleznek, hanem önmagukért. Nem erkölcs, hanem kendőzés ez az önnyugtatás: más is megteszi, miért ne én is? Ha én nem teszem meg, megteszi más. Ha van egyszer lelkiismereti kötelezettség embertárssal szemben, az kötelezettség marad akkor is, ha a másik nem teljesíti. Az erkölcs csakugyan olyan világ, hol minden birka a maga bőrét viszi a vásárra. Mindenki a maga egyéniségében felelős Isten előtt hűségéért és hűtlenségéért, és nem mentesíti őt mások állásfoglalása. Megtörténhetik, hogy nehézzé, szinte elviselhetetlenné válik a kölcsönösségre alapított vonatkozásokban egyoldalúan hűnek, önfeláldozónak maradni. Azonban az emberi szeretetviszonyoknak ezzel mint igen gyakori lehetőséggel számolni kell, és számolhat is, mert megnyitja előttük a szeretet egészen új lehetőségeinek és áldásainak is a világát.

c) Szokott az elmélet is sorompóba szólítani egy szempontot, mellyel a gyakorlat sajna sokszor él: Ha az egyik fél súlyosan megbetegszik, nevezetesen, ha alkalmatlanná válik a házas nemi érintkezésre, akkor az egészséges fél súlyosan megrövidül; egyfelől elesik az utódnemzés lehetőségétől, ami sokszor, különösen történeti családoknál katasztrófa; mindenképpen pedig teljes nemi önmegtartóztatásra van kárhoztatva, vagy a bűn útjaira utalva, ha ily esetben sincs megengedve a válás és új házasság.

Ebben az érvelésben két gondolatot kell különválasztani. Az egyik az utódhoz való jogra hivatkozik, mikor a fönnálló házas kötelék helyébe újat akar. Utódok kívánása magában jó dolog, történeti családoknál lehet közjó is. A házasság fölbontása, mint láttuk, rossz dolog, mely ellen magának a házasságnak mivolta emel óvást. Már most a keresztény erkölcsnek és így az igazi egyéni és közjónak is súlyosan ellenére jár, ha eszerint a Szent Páltól is elítélt elv szerint akar eljárni: Faciamus mala, ut veniant bona, tegyünk rosszat, hogy jó következzék belőle!

A másik gondolat a „nemi élethez való jog”. Ez a modern individualista eszmezavarnak egyik szomorú terméke. A nemi differenciáltsággal az ember nem kapott jogot ennek a jellegnek közvetlen kiéléséhez, hanem csak képesültséget és hivatottságot a házassághoz, s csak a házasságon belül jogot a nemi képesültség természetszerű érvényesítéséhez. Ha aztán a házasság ennek a jognak érvényesítését adott esetben lehetetlenné teszi, akkor az mindenesetre súlyos egyéni áldozatot jelenthet. Azonban az emberlét, az erkölcsi elvekhez való hűség áldozatok nélkül meg nem valósítható. Egyébként az egyik házasfél nemi alkalmatlannáválására hivatkozó házasságbontás olyan elvet pendít meg, mely két logikai lépésben oda visz bizonyos primitívek erkölcséhez, kik az öregeket és betegeket egyszerűen agyonverik, mert „alkalmatlanná váltak”. […]

Egyébként minden ilyen érvelés csak addig sugároz bizonyos szuggesztív erőt, míg hallgatója annak az egészséges félnek a szerepébe gondolja magát, melynek érdekei sugallták. De nyomban föltárul egész nyomorúsága és brutalitása, amint a hallgató arra eszmél, hogy ő is lehet rokkanttá, nyomorékká és beteggé. Ekkor egyszerre meglátja, hogy a szeretetnek mégis az a legértékesebb és legtiszteletreméltóbb velejárója, hogy akkor nem mond csütörtököt, mikor leginkább kell adnia és nem kaphat.

d) A válásnak leggyakoribb ügyvédje és a legkevésbé szofista: a házasfelek meghasonlása. Ismeretes dolog: legtöbbször már a mézeshetek mézében gyűlik a méreg, mely eleinte csak kisebb nézeteltérésekre visz, majd utóbb összetűzésekre, lassan folytonos különvéleményezésbe és sértődöttségbe sűrűsödik, végül elkeseredettségben, sőt olthatatlan gyűlöletben csattan ki, s nemcsak válást tud erőszakolni, hanem hitves- és öngyilkosságot képes sugalmazni, amint azt megrázó valószerűséggel megrajzolja Tolsztoj a Kreutzer-szonátában. Ebből kínálkozik a következtetés: ha a házasság pokollá lett; milyen címen lehet követelni a kötelék fönntartását? […]

Az érzelmek és kívánások ambivalenciájának nevezte el Bleuler azt a lelkületet, melyben az ellentétes irányú érzések és kívánások lappangó formában együtt laknak és könnyen egymásba mennek át. „Gyűlöllek, mert nagyon szerettelek”, mondja a régi költő. Nos, ennek az ambivalenciának csíráit mindnyájan magunkban hordjuk. Napóleon minden katonája tarsolyában hordta a marsalbotot; ennek a kornak minden gyermeke pedig keblében hordja a hisztériát. Nem csoda aztán, ha olyan házasságban, hol két embert nem az eszményekhez elszegődött felsőbb szeretet hozott össze, hanem az alsóbb ember gerjedelmei, ott ezek a hisztérikus csírák hamar dús vetésbe szöknek, amint Tolsztoj a természettől kissé hisztérikus orosz néplélek jellegének megfelelő nagy művészettel szemlélteti föntemlített lélekrajzában. […]

Ezzel gyökerükben el vannak ítélve azok a kísérletek és javaslatok, melyekkel a modern individualizmus és naturalizmus akar segíteni a házas meghasonlás bajain: próbaházasság, pajtásházasság, családi háromszög, magyarán: kölcsönösen tűrt és elnézett állandó házasságtörés, és természetesen mindaz, ami magát „rossz”, „szerencsétlen” házasság megszűntetésének és második  „javított” kiadás rendezésének mondja. […] Épp ezért ez a válási járvány és annak elméleti igazolni akarása végzetszerű bizonyossággal végromlásba viszi a közösséget is. […] Mikor már a Berliner Tagblatt (1931, 11) is azt mondja, hogy a nyugati társadalmon csak a házasság érinthetetlenségének új diadalrajuttatása segíthetne, mikor egy Lindsey, a pajtásházasságok hivatlan prókátora takarodót fú, a látni akarók számára nyilvánvaló lett, hogy a felelőtlen individualizmus és naturalizmus kezd megijedni tulajdon gyermekétől.

[…] A modern javaslatok, melyek ezt a kielégíthetetlen önelégtelenséget törvénnyé akarják tenni könnyű válás vagy törvényesített titkos poligámia formájában, a bajt csak állandósítják és megpecsételik, mert intézményessé és törvényszerűvé teszik. […]

A házas kötelék föloldhatatlansága törvény erejével is készteti és fölhívja arra; hogy hitvestársához való viszonyát ne múló hangulatok és ízlések irányítsák. A vihar a legtöbbször hamarabb elmúlik, mint a pillanat gyermeke gondolta, és akkor a házasfelek hálásak az Egyháznak, hogy nem engedte őket a földrengés első lökésére mindjárt kiszaladni a házból s utána fölgyújtani, hanem a vihar elmúltával megint hű menedékké lett. Hányszor megtörtént, hogy hosszú meghasonlás után végre is legalább a kölcsönös hűség szelíd alkonyába enyhült a házastársak zivataros napja.

S ha erre nincs kilátás, ha az a tragikum, mely elválaszthatatlan az emberélettől, tehát a házasságtól is, sem megszentelés eszköze nem tud lenni, sem hűség iskolája, ha a házasság már csakis lelki veszedelem a felekre, s így közvetve a gyermekekre és a társadalomra is, akkor, s csakis akkor, az Egyház mint kisebb rosszat és végső kísérletet megengedi a különélést. A kötelék megmarad. Amit Isten egybekötött, házasember azt akkor sem oldhatja föl. Az emberi indulatok és tragikus ütközések viharfelhői fölött is elmozdíthatatlanul ott ragyog az elvek sarkcsillaga, és a végső megoldás akkor is csak attól jöhet, aki azt mondotta: Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak.

Sokan, főként személyesen érdekeltek erre azt mondják: Az Egyház nem anya, nincs szíve. Mikor elvet hangoztat, szíveken gázol át és boldogságokat tapos el. Emellett nem bölcs; nem számol a mai életnek ütemével és idegességével, és így lelkére kell vennie azt a rengeteg tragikumot és összetörtséget, mely hajthatatlan és makacs elvhajszolásának nyomában jár. Az ószövetségben Mózes az Úr tanúsága szerint megengedte váláslevél adását a zsidók „szívének keménysége” miatt. Ma a sors keménysége nem hasonló engedékenységet sürget-e? De így folytatják, mintha az Egyházban is derengene a belátás. Itt is, ott is hallani, hogy Egyház fölbontott házasságot. Bizonyos körökben különösen az a hiedelem van elterjedve, hogy főként gazdagoknak és előkelőknek elég könnyen sikerül nem kívánatos házasságokat fölbontatni.

Lássuk, mi az, amit az Egyház a fönnálló házaskötelékkel tehet és amit nem tehet. Mert, hogy súlyos esetekben a különélést, hivatalos kifejezésben az ágytól és asztaltól való elkülönítést (separatio a thoro et mensa) megengedi, azt épp az imént láttuk; s ez egymaga is bizonyság rá, hogy az Egyháznak van anyai szíve és szava gyermekeinek tragikumai és nehézségei iránt. Nem erről van tehát szó, hanem két más dologról.

Az egyik: Az egyházi hatóságok bizonyos esetekben megállapítják, hogy egy kötés nem volt érvényes házasság, bár a világ előtt annak látszott. Ti. a házasodás nem lehetséges korlátlanul akármilyen férfi és akármilyen nő között. Bizonyos esetekben a házasság egyszerűen nem jöhet létre, ha az alakiságok meg is voltak; ilyenkor tehát semmis, és eo ipso fölbomlik. Ezért beszélünk bontó házassági akadályokról. Ilyenek fölállítása, a róluk való törvényhozás és ítélkezés az Egyházat illeti, hisz egyedül az Egyházra bízta az Úr Krisztus a szentségeket, tehát a házasságot is és a lelkek üdvösségét. Ezek a bontó akadályok négy csoportot alkotnak.

1. Vannak mozzanatok, melyek lehetetlenné teszik a házasságkötés lényegét, a kölcsönös beleegyezést. Nem adhatja kötelező házas beleegyezését, aki nem épelméjű (amentia), aki lényeges tévedésben van a másik fél tekintetében, tehát voltaképpen más valakit akar házastársul, mint aki előtte van (error), aki kényszer alatt állott és ezért nem nyilatkozhatott szabadon (vis, metus, raptus); aki kikötéseket tett, melyek a házasság lényegével ellenkeznek, pl. gyermeknemzés kizárására, fölbontásra (conditio contra matrimonium), vagy aki ezeknek a lényeges föltételeknek tényleg nem felel meg (nemi tehetetlenség, impotentia coeundi). Minthogy ezek a mozzanatok a dolog természeténél fogva teszik lehetetlenné a házasságot, az Egyház alóluk nem adhat és nem is ád sohasem fölmentést.

2. A fönnálló erősebb kötelék nem engedi létrejönni a házassági köteléket: már fönnálló házas kötelék, ünnepélyes szerzetesi fogadalom, nagyobb egyházi rend. Idesorolható a valláskülönbség is (katolikus és nem keresztény). […]

3. Rokonság (közeli vérrokonság, közeli sógorság, lelkirokonság = keresztelt és keresztelő, illetve keresztszülő között, törvényszerű rokonság = örökbefogadó és örökbefogadottak között). Ezeket az akadályokat részben a természet javasolja (közeli vérrokonság), részben az Egyház szociális gondoskodása sürgeti; ugyanis arra akarja késztetni az amúgy is könnyén széthúzó embereket, hogy a rokonságon túlmenő házassági kötelék is szorosabb kapcsolatokat teremtsen. Mert ezeket az akadályokat az Egyház anyai gondoskodása szülte, anyai belátása aránylag könnyen ád fölmentést, kivéve az egyenes ágú vérrokonságot.

4. Bűntett és köztisztesség akadálya: házasságígéréssel egybekötött házasságtörés avagy hitvesgyilkosság. Itt a finomabb lelkiismeret nevében történik intézkedés, hogy valakinek ne legyen haszna bűnéből.

A házassági akadályok, mint látni való, megannyi sövényt alkotnak, melyek részint magát a házasságot, részint a házasfelek lelki javát, részint pedig az egyházi és világi közösség javát szolgálják és védik. Minthogy itt természetszerűen egyik jó a másik ellen vonul föl, az Egyháznak kötelessége és joga mérlegelni; melyik érvényésüljön a két versengő jó között. Néha az akadály olyan föltétlen jót képvisel, hogy ellenében nem juthat szóhoz a házasodással adódó jó; s ilyenkor nincs helye fölmentésnek. Máskor meg bizonyos föltételek mellett az akadály képviselte jó kisebb, mint a konkrét esetben a házasodásban valósulható jó; s ilyenkor van helye fölmentésnek.

Akik között bontó akadály forog fönn, mely fölmentéssel nincs megszüntetve, nem köthetnek érvényesen házasságot. […] Mikor forog fönn ilyen eset, annak megállapítása természetesen nem bízható az egyesek vagy éppenséggel az érdekeltek önkényére. Itt is érvényesül a katolikum alapgondolata: Senki sem lehet bíró a maga ügyében, s főként lelki ügyében, hol oly könnyen esik önámításnak áldozatul. Csak törvényes egyházi eljárás, az ún. házassági pör van hivatva kimondani az érvénytelenséget. Ez tehát nem házasság fölbontása, nem a kötelék megszüntetése, hanem a soha nem létezett házasság tényének hivatalos megállapítása. Tájékozatlanság sokszor ezeket az ítéleteket gondolja fölbontásoknak és botránkozik, természetesen alap nélkül.

A helyes megítélés számára itt még két megállapításnak van helye. A jogi preszumpció mindig a kötelék mellett szól, s ezért az érvénytelenség igényét terheli a bizonyítás, mely kivált kényszer és tévedés esetében nem könnyű. Aztán: Minthogy a házasság alapértelme és főcélja ellen irányuló föltétel érvényteleníti a házasságot, megtörténhetik, hogy valaki a törvény bűnös megkerülése végett (in fraudem legis) olyan föltételt szab, mely már gyökerében érvényteleníti a házasságot. Agyafúrt lelkiismeretlenek mindig akadnak; de az illetékes tényezők kötelesek mindent elkövetni, hogy az ilyen veszedelmes kufárokat a szentélyből kirekesszék. De a törvények kötelező ereje és értékvédő jelentőssége nem szenved csorbát azért, hogy mindig akadnak vámszedői is. --

Az Egyház a házas köteléket is fölbontja a következő esetekben: A megkötött, de házas nemi érintkezés által teljessé nem vált házasság (matrimonium ratum non consummatum) kötelékét fölbontja bármely félnek ünnepélyes szerzetes fogadalma. Ugyancsak az el nem hált házasságot V. Márton pápa óta (+1431) a Krisztustól kapott oldó- és kötő hatalom erejével fölbontja az Egyház feje más esetekben is, ha a lelkek java ezt megokolttá teszi. Végül pedig a hit védelmét szolgálja az ún. Szent Pál-féle kiváltság (lásd 1Kor 7): ha két pogány házastárs közül az egyik kereszténnyé lesz, s a pogánynak maradt fél csak a megtért társ hitének veszedelmére és a Teremtő gyalázatára folytatná a házasságot, akkor ennek a tényállásnak kétségtelen megállapítása után az Egyház a katolikus felet föloldja az együttlakás kötelességétől, és ha újra megházasodik, a pogány kötelék ezzel fölbomlik.

Az Egyháznak ez a gyakorlata a következő meggondolásokra támaszkodik: Keresztény igazság szerint minden ember erősebben és alapvetőbben van Istenhez kötve, mint bármely emberhez. Ha már most az együttlakás legelső szakában kitűnik, hogy az egyik házasfél legintimebb érzése tiltakozik a nemi együttélés ellen, és ez a tapasztalása megnyitja lelkének szemét mélyebb hivatása iránt, az osztatlan és teljes Isten-szolgálat iránt (szerzetes fogadalom), akkor előáll az az eset, hogy inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint embernek. Hasonló meggondolás alapján oldja föl az Egyház megfelelő indokoltság esetén az el nem hált házasságot akkor is, ha az érdekelt felek lelki üdve másképp súlyos veszedelembe kerülne. Itt is fontosabb az örök üdvösséget nem kockáztatni, mint fönntartani azt a köteléket, mely végső megpecsételését az elhálásban még nem kapta meg. A házas nemi egyesülés ugyanis a házasság alapvető értelmének konkrét megvalósítása, mely mindkét félben, kivált a nőben többé el nem tüntethető nyomot hágy, és emellett mint nemző tevékenység a házasság fő rendeltetésének összes lehetőségeit és felelősségeit életrehívja. Ezért a nemi egyesülés mindig ott találja magát ama néma ítélőszék előtt, mely ennek a kikezdhetetlen elvnek értelmében hozza meg ítéleteit: Factum infectum reddi nequit; ami megtörtént, azt nem lehet meg nem történtté tenni.

Mindkét esetben tehát érvényesül a törvény, hogy az erősebb és szentebb kötelék, a léleknek alapvető Istenhezkötöttsége fölszívja a gyöngébbet, a hitvestársaknak egymáshoz-kötöttségét; és érvényben marad az Üdvözítő szava: Amit Isten egybekötött, ember el ne válassza; nem ember, nem különösen a házasfelek viszik itt végbe a válást, hanem Isten.

Végelemzésben ugyanez a rációja a szentpáli kiváltságnak is. A léleknek alapvető hivatása a Krisztushoz-kötöttség, és ennek nem állhatja útját egy olyan kötelék, mely különben is a Teremtő házas gondolatának ellenére jár, tehát valószínűleg már gyökerében romlott, azaz csak látszólagos házasságot takar, voltaképpen tehát egy az első csoportba tartozó bontó akadály miatt érvénytelen volt.

De szerepel itt és az V. Márton óta dívó gyakorlatban egy más meggondolás is. Az Egyház számol az emberi tökéletlenséggel, mely az eszményt maradék nélkül általában meg nem valósítja. A szigorú eszmény betűje szerint a házasság fölbonthatatlanságának voltaképpen teljesnek kellene lennie, a síron túlra is ki kellene terjeszkednie […]. S így az özvegyek házasságát is érvénytelennek kellene minősíteni. Erre mutatkoztak is törekvések a görögöknél, enkratita szektákban (más a pszichológiája, de azonos ezzel a hindu, perzsa stb. özvegy-égetés és élveeltemetés). Az Egyház azonban mindig óvást emelt ez ellen a fanatikus szektárius következetesség-hajszolás ellen. […]

S ez a gyökeres különbség a katolikus és a modern humanitárius fölfogás között, mely a két világ legbensőbb mivoltába enged bepillantást: A modern humanitárius fölfogás zsinórmértéke a pillanatnyi élvezet; minthogy a házas kötelék ebből a pillanatból kinyúlik, nem tud megbarátkozni a fölbonthatatlanságával. A katolikus fölfogás szerint az élet nem élvezetre van adva, hanem arra, hogy a lelki érés ideje legyen. A házasságnak is érés iskolájának kell lennie; s mélyebb és igazabb értelemben ilyen lesz éppen a szerencsétlen házasság, ha szenvedései áldozattá nemesülnek. S ez a kereszténység titkos és páratlan ereje: Miként némely forrásnak vize finom kvarckristályokkal szövi át a beléje mártott dolgokat, és így hervatag virágokból csinál hervadhatatlan kristályos virágokat, úgy a kereszténység a lelket, mely megmártózik mélységeiben, arra képesíti, hogy az örökkévalóság igényeit valósítsa a ma és holnap tűnő vonatkozásaiban.

Férfi és nő: A házasság gyökere előző fejezet | következő fejezet

[…]

I. Mindenekelőtt lássuk magát a házassági gyökeret, a nemi differenciáltságot úgy, amint a kinyilatkoztatás világánál a szenvedélytől el nem homályosult elme számára megjelen.

A nemi differenciáltság biológiai értelme világos: morfológiai és fiziológiai tekintetben férfi és nő úgy van megalkotva, hogy a két csírasejt, a mag- és petesejt kialakulhasson és egyesülhessen. A nő külön helyzete, nagyobb nemi föladata abban jut kifejezésre, hogy be van rendezve az anyaságra, a két csírasejt egyesüléséből keletkező magzat kihordására, megszülésére és táplálására. Ez merő anatómia és biológia, melynek analogonjait mutatják a magasabbrendű növények és állatok is. Hogy azonban az embernél a nemiség nem merő biológia, hanem csak biológiai alap, egy lényegesen valláserkölcsi felelős vonatkozás, a házasság számára, semmi sem igazolja oly csattanósan, mint az a tény, hogy a nemi differenciáltság gyökeresen belesugárzik a pszichébe, a jellembe és ennélfogva átjárja az összes kultúrteljesítményeket és történelmi alakulásokat.  […]

[…] a férfi és nő, a szembetűnő nagy különbség dacára, végre is elsősorban ember, közös szellemerkölcsi tőkének és tehetségeknek birtokosa. Ez egymagában elég annak a nemi pszichológiának elnémítására, mely a két nem közötti különbséget rang és érték különbségévé akarja kiélezni és a nő inferioritásának jelszavába sűríti útszéli bölcsességét. E tekintetben ugyanis épp a mai pontosabb pszichológiai kutatás megföllebbezhetetlenül megállapította, hogy sem a tehetségek, sem a testi teljesítőképesség dolgában nem lehet rangkülönbséget találni a két nem között. […]

Hanem a különbség mégis fönnáll. A férfiúi és női psziché nem egyforma. Miként hiba volna rang- és értékkülönbséget fölállítani, és igazságtalan volna az ennek megfelelő társadalmi berendezkedés, éppúgy hibás és ostoba volna az olyan társadalmi berendezkedés is, mely abból a hiedelemből indulna ki; hogy férfi és nő minden társadalmi kultúrföladat számára fölcserélhető mennyiségek.

A valóság az, hogy a férfiúi és női psziché egy valóságnak sarkított (poláris) kiadása. […] S ezeket a pólusokat nem a tehetségek és teljesítőképességek területén kell keresni, hanem mint Heymans helyesen hangsúlyozza, az érdekek vonalán, vagyis azon a vonalon, hol a charakterológia a pszichikai jellem gerincét látja.

S hogy itt nem neveltséggel van dolgunk, hanem természeti adottságokkal, azt már a gyermekek természetszerű kölcsönös elhelyezkedésénél meg lehet figyelni. A fiúk bandákba verődnek, játéktörvényeket állapítanak meg és azokat a legkomolyabb magátólértődéssel meg is tartják. A leányok kettesben, hármasban szeretnek lenni, és a játékban a szabályt vagy nem tűrik, vagy megkerülik. Ott a pajtás, itt a barátnő a természetszerű partner. […]

Vagyis a nő a konkrét egyedi lét körében érzi magát igazán otthon, a férfi ellenben a konkrétumból az absztraktumba, az adott esetből a törvényre, az otthonból a világba tör; szóval elvet, rendet, törvényt akar. Lehet ezt fölületesen így is kifejezni: a férfi centrifugális, a nő centripetális. A nő skrupulus nélkül meri a világot a maga szempontjából nézni, illetve a maga érdekeihez mérni és amennyire tőle telik, alakítani, és nem engedi magát zavartatni elvektől, törvényektől, objektív meggondolásoktól, közérdektől. Minden élményt és ítéletet, minden tudományát és eszményét a maga én-körén szűri át, és ezért hajlandó a törvényre fittyet hányni és a demokráciát lebecsülni, ellenben rokonszenvezik a diktatúrával és anarchiával. A közérdeknek, az objektív világrendnek, a méltányosságnak a férfi a hivatott és természetszerű képviselője. Mikor azt mondják, hogy a nő a világot a szívén át nézi, a férfi az eszén keresztül, hogy a férfi okoskodik és néz, a nő nem okoskodik és lát, a férfi figyel és következtet, a nő megsejt és megérez, voltaképpen ugyanezt mondják és jelzik, hogy a nő lelkében az érzelmi és ennél fogva az akarati mozzanat nagyobb szerepet visz, mint a férfinál. Ugyanebből következik, hogy a nő impulzív a férfi fontoltságával szemben, intuitív a férfi gyűjtő és láncoló állásfoglalásával szemben. A fején találja a szeget az orosz közmondás: A nő első tanácsát fogadd meg, a másodikat tedd félre.

[…] Viszont a közvetlen konkrét, önzetlen emberszeretés és önfeláldozás terén a nő általában messze meghaladja a férfi teljesítőképességét, nevezetesen testi szenvedések elviselésében is. S amikor akarja, megmutatja, hogy a világ, illetve a történelem folyásába is bele tud nyúlni, sokszor hatásosabban, mint a férfiak. […] Arról meg felesleges szólni, hogy a maga sajátos területén, értem a családot és házasságot, a tősgyökeres nő mindig keresztül tudja vinni a maga akaratát. […]

Tehát a nőfölszabadító törekvések addig föltétlenül helyes úton járnak, míg a közös emberi jogokat és életlehetőségeket ki akarják vívni a nők számára is olyan társadalomban, melyet jobbára férfi-önzés és kíméletlenség épített. De végzetesen rossz nyomon jár, mikor egymással helyettesíthető egyenlő mennyiségekként kezel férfit és nőt. Ez ellen óvást emel a természet, mely fizikailag és ennélfogva pszichikailag nem nivellálta, hanem polarizálta a férfit és nőt. Fején találta a szöget a jeles Linsenmann, aki már két emberöltő előtt megállapította, hogy „nem kevesebb a nőnek joga, mint a férfinak, hanem jogai mások. Nem is csekélyebb a műveltségre való rátermettségük, csak természetüknek más műveltség felel meg; nem is kevesebb a teljesítőképességük, mint a férfiaknak, hanem más területen mozog” (Moraltheologia 1878, 642. lap). […]

Mi már most az a más terület és más föladatkör, melybe a reális nemi pszichológia utalja a nőt? […] Helyes lesz nagyjából a szerencsétlen, de tanulságos sorsú Weininger megállapítása: A nemi vonatkozásokban, tehát a házasságban is, természetszerűen úgy keresi egymást férfi és nő, hogy egy teljes férfiúiság és egy teljes nőiség adódjék. A konkrét egyed azonban, jóllehet morfológiailag és biológiailag egy nemre van határolva, pszichéje tekintetében ritkán egészen férfi, illetve egészen nő. Normálisoknak kell mondani azokat, kikben a saját biológiai nemüknek megfelelő pszichikai nyilvánulások uralkodnak és adják az általános jelleget. […]

Érett, intelligens ember ma alig kerülheti el, hogy épp ebben a kérdésben is némi tájékozódást ne szerezzen. Aláírhatjuk Keyserling megállapítását: Ma sok házasság azért is mállik szét, mert akárhány férfinak sejtelme sincs a női psziché sajátosságáról (Ehebuch 40. lap). Azonban rászabadítani ezt az intelligenciát arra a jelzettem irodalomra: medicina peior morbo (a gyógyszer rosszabb, mint a betegség). […]

A valóság a nemeknek biológiai differenciáltsága, mely a körülírt módon és fokban belesugárzik a pszichikumba. És ha most azt kérdjük: Mi ennek a pszichikai differenciáltságnak legmélyebb értelme és mivolta, mi a metafizikai magva, a helyes leletre ráirányít a biológiának félreérthetetlen nyelve. A férfiúi psziché alapértelme, lényege és ennélfogva hivatottsága az atyaiság, a női léleké az anyaiság. Anyaiság: befogadás, megtermékenyülést váró megtárulás, a kapottságok megtartása, hordozása és kiérlelése, konkrét személyes aprólékos gondozással, és ennek szellemében a férfiúra való támaszkodás igényével. Atyaiság: adni, termékenyíteni, életet fakasztani, azt megvédeni, kereteit és lehetőségeit megszervezni és nevezetesen az értékek nagy hierarchiájába beleszervezni, Istenhez igazítani. Az atyaiságban van egy papi vonás: A férfi feje Krisztus; az anyaiságban pedig van egy lényegesen karitatív vonás: a nő feje a férfi (1Kor 11,3).

Ebből három nevezetes következmény foly:

1. A nemi differenciáltság érvényesítésének természetszerű kerete a házasság. Az atyaiság és az anyaiság teljes tartalmával, biológiai megalapozottságával is ott tud teljesen kibontakozni és képes megadni a szublimált atyaiságnak és anyaiságnak mint erkölcsi eszménynek a tőrőlmetszettség alapját és vitalitását. Férj és feleség helyzete a házasságban bio-pszichikailag is meg van alapozva abban az értelemben, amint a katolikus fölfogás mindig képviselte Szent Pál nyomán.

2. A nemeknek házasságkívüli egymáshoz való vonatkozása csak ebben a jelben lesz egészséges; mert csak így lesz a természetnek megfelelő. Luis Coloma, a kiváló spanyol jezsuita író egyik regényének (Boy) ezt teszi jelszavává: „A férfi életében csak két nőnek van jogosan helye: az ő anyjának és gyermekei anyjának. Ami ezen a két szent és tiszta szereteten túlmegy, vagy veszedelmes vargabetű, vagy bűnös eltévelyedés.” […]

3. A nemi életnek minden házasságkívüli valósulása azért is súlyosan ellene jár a természetnek, mert pusztítja az atyaiság és anyaiság értékeit. A nemi zabolátlanság mérhetetlen pusztításokat visz végbe a történelemben és jelen életünkben. […]

II. Most rendelkezésünkre állnak a szempontok annak a jelentős gyakorlati kérdésnek megoldására: miképp kell lelkileg, tehát gondolattal és magatartásban elhelyezkedni azoknak, kik házasság nélkül élik le életüket?

Itt három csoportot kell megkülönböztetnünk: az Istenért, az önzésből és a kénytelenségből házasságnélküliek csoportját.

1. Az első csoportba azok tartoznak, kik követik az Úr Krisztus szavát, kik Isten országáért, propter regnum caelorum, mondanak le a házas életről, tehát nemcsak a férfi- és nőszerzetesek, hanem a papi rend emberei is. Átlépnők kitűzött kereteinket, ha vállalkoznánk a fogadott házasságtalanságnak, a szüzességnek és papi nőtlenségnek, a celibátusnak tüzetes tárgyalására. Történeti megokolásul elég most arra utalni, hogy az Egyház mindenesetre megértette Szent Pál szavát, melynek értelmében meg van osztva, aki kénytelen feleségére is gondolni. Ennek a súlyos szónak levonta a konzekvenciáját s nőtlen papságában és szerzeteseiben teremtett magának olyan vezérkart és munkássereget, mely Isten országának ügyét a történelemben páratlan hatásossággal és egyedülvalósággal tudja képviselni. […]

Egy közkeletű nehézség a természet nevében emel kifogást a nemi megtartóztatás ellen. A legerősebb ösztön, úgymond, az, mely az érett normális embert a másik nem felé tereli; ez mélyen meggyökerezett a természetben, sok értéknek és lelki szépségnek forrása. Lefojtása tehát természetellenes; s nem csoda, ha súlyos testi és lelki károkat okoz. Akik fiatalos hevülettel vállalták is a celibátust, az ebből származó kötelességet előbb-utóbb kényszernek, octroy-nak érzik és iparkodnak szabadulni az elbírhatatlan lidércnyomás alól, vagy kompenzációkkal, vagy egyenest a vállalt kötelezettség elhanyagolásával. Így a legsúlyosabb eltévelyedések és erkölcstelenség forrása lesz, amit az Egyház a magasabb erkölcs normájának, őrének és kútfejének szánt.

Hogy sok a gyönge ember, hogy akárhányszor becsületes igyekezet mellett is a valóság elmarad az eszmény mögött, a tényleges magatartás a vállalt kötelezettség mögött, és hogy ennélfogva sok kínos és botrányos félrelépés történt és történik, ki akarná ezt tagadni? Aki az Egyházzal érez, sőt aki akár mint kívülálló is csak rásejtett a fogadalmas nemi megtartóztatás erkölcsi értékeire, azokat a kisiklásokat velem együtt siratja, irtja, messze tekintő neveléssel iparkodik megelőzni és sebeit gyógyítani. De soha egy pillanatra sem téved meg aziránt, hogy az Isten kedvéért vállalt megtartóztatás nem természetellenes, hanem természetfölötti. Nem természetellenes a szellemnek felsőbbségét és erejét hirdetni a test fölött, különben természetellenes volna a technika is sőt a kultúrának minden erőteljesebb előretörése. […]

A magam részéről elfogadom, hogy kevésbé egészséges konstitúciójú embernek egészsége szempontjából jobb volna a békés, harmonikus házas élet; sőt a legtöbb orvossal szemben még azt is állítom, hogy a harmonikus házasélet minden normális ember számára az egészségnek általában jobb, mint a nemi megtartóztatás. S lehet-e ez másképp, ha a nemiség Isten adta természeti velejáró? De mi következik ebből? […] Az élet nagy konfliktusait nem lehet megoldani kompromisszumok nélkül; s azok lesznek a szerencsés kompromisszumok, hol az értékesebb fél érdekei győznek, tehát a mi esetünkben a lélek érdekei. Ez a gondolat a nemi önmegtartóztatást egyszersmindenkorra kiveszi az orvosi vélemények divatváltozásainak eshetőségei alól.

Szokás arra utalni, hogy a celibátus által igen sok értékes katolikus férfiú, sokszor a legértékesebbek, meddőségre vannak kárhoztatva, s az Egyház elesik attól az áldástól, mely az ilyen férfiak értékes házasságából és értékes utódaitól jöhetne.

Ez az eugenetika feledni látszik, hogy azokat a férfiakat éppen celibátusuk tette értékesekké, tehát circulus vitiosus-ba rántanák bele ha meg akarnák fosztani attól, ami értékük forrása. Aztán figyelmen kívül hagyják, hogy az eugenetika végre is nem tenyész-fogás. Nem annyira biztos, hogy az alma nem esik messze a fájától, kivált ha az a fa dombtetőn állott! A celibátus pedig a katolikus papságot és szerzetességet arra képesíti, hogy éppen abban legyenek termékenyek, ami az eugenetikában a legszükségesebb: a szellem-erkölcsi nemzésben.

A legtetszetősebb gondolat a celibátus ellen a következő: A házasság szentség; a szerzetes, illetőleg célibátusi állapot pedig nem. Ha tehát az Egyház papjainak nem enged házasságot, lebecsüli azt az állapotot, melyet maga szentségnek minősített és végelemzésben helyt ád annak a gyanúnak, hogy a házasságban élőket csakugyan másodrendű keresztényeknek minősíti, mint azt ma hajtogatja a liberális protestantizmus.

[…] épp az Egyház az, mely állandóan tiszteletben tartotta és uralomra segítette Istennek a nemekre és a házasságra vonatkozó teremtő gondolatát. S hogy az Egyházban nincsenek első- és másodrendű keresztények állapot szerint, hanem legföljebb személyes teljesítmény szerint, annak állandó élő cáfolata a katolikus erkölcs alapmeggyőződése: az erkölcsi tökéletességnek egyetlen fokmérője az Isten-szeretés és a krisztusi emberszeretés. Miként Isten nem ismer személyválogatást, az Egyház is ugyanezt a zsinórmértéket alkalmazza bármilyen rendű és rangú hívőivel szemben […].

Mikor a trentói zsinat kimondja, hogy az Istenért való szüzesség különb, mint a házasság, nem a házasembereket teszi második helyre, sőt még a házasállapotot sem, hanem csak azt mondja ki, amit az Úr Krisztus is hirdetett és Szent Pál nyomatékozott: Aki Istenért, Isten országáért szüzességben él, az közvetlenebbül és osztatlanabbul tud Istennek szolgálni, mint a házasember, és elvben nagyobb elszántságot mutatott erre a közvetlen és osztatlan Isten-szolgálatra. […] Talán nem oly nehéz belátni, hogyha egy magas hegycsúcsot kell megmászni, nem olyan kedvező a kilátása annak, aki súlyos poggyásszal indul, mint annak, aki minden fölösleges teherről eleve lemondott, s csak jó hegymászó-botját, trenírozott izmait és legszükségesebb élelmét viszi magával. Ennyit és nem többet akar kimondani a Tridentinum a szűzi és a házasállapot tekintetében. […] Házasemberek között is vannak kiváló nagy szentek, mint Római Szent Paula vagy Magyar Szent Erzsébet; celibátusban és fogadalomban is akadnak lanyha keresztények.

[…]

Mindenekelőtt a házasság lényegében nemi viszony lévén, csak akkor lehet harmonikus, a természetének megfelelő, ha igazában és egészen férfi és nő találkozik benne, és adják egymásnak nemi mivoltuknak is a javát. Már most az Istenért vállalt nemi megtartóztatásban adva van egy állapot, mely módot nyújt, hogy férfiak és nők a maguk sajátosságában magukra eszméljenek, s nem befolyásolva emberi vonatkozásoktól, még nemi vonatkozásoktól sem, egyenest Istennel való eleven vonatkozásban éljék meg és érvényesítsék embervoltuk teljes tartalmát. Ezáltal a házastársak számára mintakép és tájékoztatási középpont lesznek: a házastársaknak „egymás” számára olyanoknak kell lenniök, amilyeneknek Isten számára bizonyulnak a teljes tartalmú, igazán értékes szerzetesek és szerzetesnők.

De van a szüzességben a házasság számára még jelentősebb erő is. Akik Istenért vállalják a nemi megtartózkodást, nagy arányban megmutatják, hogy a nemző ösztön nem lebírhatatlan, hogy magasabb erkölcsi értékek kedvéért az ember lemondhat róla embersége kára nélkül, sőt magasabb új értékek reményében. A keresztény házasság sem lehet el erős és következetes nemi fegyelem nélkül. A házas hűség és kímélés sokszor huzamos kölcsönös tartózkodást követel, nem is szólva az esetleges ideiglenes gyermekkorlátozás szükségességéről, melyre nézve a katolikus erkölcs más eszközt nem ismer, mint a megtartóztatást. Hirdetni az ösztön mindenhatóságát és ellenállhatatlanságát, s ezen a címen lehetetlennek mondani a celibátust és szüzességet, természetesen végelemzésben a keresztény házasságot is lehetetlennek mondja és a nyakló nélküli nemi kitombolásnak készíti útját. A protestáns és anglikán nemi etika éppen ezen a ponton kerül önellentmondásba és evez föltartóztathatatlanul a végzetes hajótörés felé. Ha ellenben van celibátus és szüzesség, akkor ott áll a házasok előtt a bizonyság, hogy ez lehetséges, s a bíztatás, hogy tegyék is meg. Ha azonban nincs celibátus és szüzesség, akkor a házasok védtelenül ki vannak szolgáltatva az ösztönnek; a legtöbb házasnak még csak sejtelme sem dereng arról, hogy a természetnek erre a vad paripájára is lehet zabolát vetni.

De a celibátus is rá van utalva a házasságra, akármennyire különösen hangzik is! Rá van utalva mindenekelőtt azért, mert a szerzetesi szüzesség és a celibátus föladatai teljes férfit és teljes nőt kívánnak. Ennek a kiteljesedésnek természetes iskolája és tere a házasság. A celibátus lemondott a nemiség fájának erről a természetes kertjéről; nem mondhat le azonban arról a tanulságról és elevenítő erőről, mely belőle feléje árad. […]

2. A nemházasodók második nagy csoportját azok alkotják, akik nem önként, nagylelkű odaadásban mondtak le a házasságról, hanem akik egyszerűen lemaradtak róla.

Ezek közül külön megítélés alá esnek azok, kik önzésből maradtak le, tehát mindenekfölött a tipikus agglegények és önkéntes vénleányok, mint akik egyszerűen kényelmesebbnek találták a meg nem házasodást. Ezek a zsugorodás sorsát választották a nyíló tavasz közepett; magukra vessenek, ha zsugorodottságban, múmia- állapotban élik le és fejezik be földi életüket; földöntúli sorsuk Isten kezében van. Nem lehet ebből a gyászos hadból kivenni azokat, kiket az ún. oedipus-komplexus tartott vissza a házasságtól: anyjukhoz való antiquált vonzódás, melyet persze nem egyszer rövidlátó anyai önzés is szít. Ezek az anyámasszony-katonák nem győzelemre indulnak neki az életnek, hanem gyászvitézek tragikomikus sorsát választották. Nem járnak messze tőlük, kik földi érdekből nem jutottak el a házassághoz, ha az az érdek mindjárt tudomány, karrier vagy társadalmi avagy politikai föladat volt is. Az atyaiság, illetve anyaiság áldásából ezek is kirekednek; ez ugyanis olyan kényes mag, mely csak a házasság földi melegében vagy az Isten-szolgálat mennyei napsugarán tud kibontakozni.

Más megítélés és elbánás alá esnek, kik hibájukon kívül nem jutottak el a házasságba. Ezeknek meg kell találniok a helyüket Isten országában. Itt mindenekelőtt olyanokról van szó, kik megértették, hogy nem szabad megházasodniok: akár testi, akár lelki, akár erkölcsi hibák vagy hiányok miatt nem vállalhatják azt a felelősséget, hogy a maguk sorsához hozzákössék egy házastársnak és esetleges gyermekeknek sorsát. Ezek megértették a legmélyebb atyai, illetve anyai felelősséget. […] Elsősorban azonban olyanokra kell itt gondolni, kik nem akadtak megfelelő hitvestársra. Főként nőket ér ma ez a sors; hisz ez is egyik tünete és következménye a mai társadalmi élet egészségtelenségének. Ezekre súlyos probléma nehezedik. Egyfelől úgy érzik, hogy nekik nem mondotta az Üdvözítő: Aki föl tudja érni, érje föl; nincs teljes indításuk Isten országáért elvben lemondani a házasságról; másrészt erkölcsi felelősség vagy kemény életsors a házasság kapuit is elzárta előlük. Ezek életútjukat nagy megterheléssel járják, sorsukba beleszövődik egy tragikum, melynek színe előtt csak az a vigasztalásuk marad, hogy a kereszt és tragikum valamilyen formában mindenkit megtalál; minél mélyebben érző és minél finomabb lelkű, annál inkább. De megmarad az a vigasztalásuk is, hogy az élő hit minden csapást és mostoha sorsot koronává és áldássá tud változtatni.

[…]

A vágy könnyen eltakarja az örvényeket és csak a tó mosolygó, sima tükrét mutatja, minél távolabb van, annál csábítóbban. Nekünk azonban megadatott megismerni nemcsak Isten országa titkait, hanem az emberélet és földi vonatkozások titkait is. A házasságban van valami kívánatos, igen nagy jó; de van benne valami (a kockázaton kívül is), ami megborzongat. Ha tehát meg lehet kívánni a házasságot mint nagy jót, lehet szofizma nélkül olyan igaz szempontokat is találni, melyek megbékéltetnek veszteségével.

Amelyik nő arra szánja életét, hogy gyermekeket óv és segít, vagy öregeket és betegeket istápol, éppolyan nagy tetteket visz végbe, mint aki anyává lett.” (Sigrid Undset: Hochland 1929--30. 328. lap.) Sigrid Undset arra a vigasztaló nagy igazságra utal, hogy az önkénytelen házasságtalanok számára is van az agglegénység és vénleányság gyászos sorsa ellen orvosság, s csak egyetlenegy orvosság: az atyaiságot, illetve anyaiságot életforma- és életcélként vállalni […].

Sőt ezen a ponton erénnyé lehet, ami szükség volt, éppen nők számára, akiket leginkább sújt a modern házasságiszony. A mai történeti válságban, melynek a házassági válság csak egyik tünete és mozzanata, épp a maguk anyaiságára eszmélt és azt következetesen valló nőkre külön hivatás vár. Nincs ugyanis kétség benne, hogy a mai történeti alapbajok jórészt a férfiúi kultúra melléktermékei […]. Hiszen még a szorosan vett nemi területen is a fogamzás-korlátozás, magzatölés is mi más, mint brutális „férfi”-technikának betörése az élet szentélyébe?!

[…] Tehát ne női jogokat védő ligákat, ne egyenlősítést követelő feministákat, hanem szent ligákat, melyek újra felfödözik és érvényesítik a tiszta nőiséget és anyaiságot! S minthogy a nő impulzivitása rászorul a férfiúi állandósításra és rendszeresítésre, ebben a láthatatlan szent ligában az eszmény tiszteletében és hitében találkozniok kell mindazoknak a férfiaknak és nőknek, kikben él az atyaiság és anyaiság hite: komoly keresztény házasoknak fogadalmas szüzeknek és a házasságkívüliség keresztény sors-vállalóinak; s meg kell végre kezdeni azt a munkát mely némaságában is a leghangosabb vádló és tanító beszéd, mely föltűnéstelenségében is egyedül igazán diadalmas erő: az atyaiság és anyaiság evangéliumi munkáját.

Eszmény és valóság előző fejezet | következő fejezet

A házasság katolikus elgondolása nem úgy fest-e a valósággal szemben, mint egy szép költemény, melyen föllelkesülnek fogékony lelkek, melyben hisz talán néhány ifjú jegyes és a legjobb esetben papok, kik nem ismerik az életet?

[…] A katolikus házassági követelések pedig: házas hűség, az életfakadás lelkiismeretes tiszteletbentartása, fölbonthatatlanság, úgy merednek bele ebbe a világba, mint egy geológiai vándorkő: idegen, rég letűnt korból szakadt ide, értetlenül mennek el mellette vagy éppen fölötte ennek a kornak gyermekei, más eszmékkel és más látásokkal más célok felé. Itt a történeti és szociális szükség félelmes, vaskerekű harciszekerei dübörögnek; fölszabadult vad szenvedélyek fűtik, a haladás jelszavát harsogó közvélemény makadámozza útját. […]

De bármint vagyunk ezzel, itt az ideje, hogy szemébe nézzünk annak a sokszor aposztrofált valóságnak és szembesítsük a mi házasságkövetelésünkkel, melyre folyton azt kell hallanunk, hogy „szép, felséges eszmény, de meg nem valósítható”.

Az a valóság bizony ma nem vigasztaló. Világos nyelvet beszélnek egymagukban azok a számok, melyekkel tárgyalásunk folyamán találkoztunk: a házasodások csökkenése, a válásoknak egy emberöltő alatt körülbelül megnégyszereződése, a születések csökkenése egészen a népesedési index minimumáig, sőt azon alul, a magzatölések félelmes szaporodása. Ez mind együttvéve komor és aggasztó képet ad.

S még szomorúbb, amiről a statisztika szükségképp hallgat. Szomorú látvány az a kert, ahol annyi élet bimbajában fonnyad. De ki látja végét annak a kihívó játéknak, mely az élet kapuja előtt folyik, hol az életadó erőket sorompóba szólítják és az élet fakadását eltapossák? S ami még ijesztőbb: ezen a nemzedéken végigmegy a nemi elvadulásnak vihara, melyet nem lehet állatinak mondani, hiszen az állatot ösztönök irányítják, és azok nem vétenek az élet ellen: „A szamár megismeri gazdáját és az ökör ura jászolyát; csak az én népem nem ismer és Izrael nem ért”. (Iz 1,3.) Ami itt az utolsó három nemzedék alatt nemi zabolátlanság, elzüllés és elbetegesedés nevén végigpusztított és a háború után paroxizmussá fokozódott, nem egykönnyen találja párját a történelemben. Kloakák fölött járunk. Elfödi őket konvenció, törvény és gyanútlanság; csak néha szakad be egy-egy tárnája, és akkor a gyanútlanok elszédülnek, a tudók és aggódók pedig rettegve kérdik: mikor szakad be az egész mesterséges burkolat és nyeli el mind, ami keresztény kultúrérték még maradt ebben az egyetemes elpogányosodásban?!

Világos, hogy ennek a szennyárnak a keresztény házasság sem vet hatásos gátat. […] Hány házasságot ismerünk, hol a férj mindenki iránt figyelmesebb és lovagiasabb, mint felesége iránt; hányat, hol az asszonynak senki sem annyira idegen és ellenszenves, mint a férje. Nem csodálhatjuk, ha érzékenyebb és becsületesebb lelkekből kitör a kiáltás, mely végigsikolt Ibsen drámáin is: Csak ki, ki ebből a pokolból; ki, bármi áron!

S alig lehet az a vigaszunk, hogy a nagyváros egészségtelen levegője termeli ki ezt az egészségtelen házassági életet. Hisz az egyke és az arzén a falu terméke. Az igazság nevében azonban azt sem szabad elhallgatnunk, hogy a házassági bajok ma átlag elterjedtebbek az ún. intelligensek házasságaiban, mint az egyszerű emberek között. Ennek főként két igen tanulságos oka van. Az egyik az egyszerű embernek csekélyebb lelki differenciáltsága, mely sok surlódási és feszülési lehetőséget eleve kizár. A másik és jelentősebb pedig a nőnek lényegesen más szociális és gazdasági elhelyezkedése az egyszerű embereknél[…].

S hogy semmi illúziónk ne maradjon, mintha ti. „a régi jó időkben”, lényegesen jobban lett volna, vessünk egy tekintetet a házassági nívó szempontjából az európai történetre. Ázsia, melynek Európán kívül egyedül van történeti múltja, még ma is annyira primitív viszonyokat mutat háremszerű házasságaival és a nőnek rabszerű helyzetével, hogy számunkra szóba sem jöhet.

A görögök büszkén hánytorgatták, hogy „egy feleséget venni, ez görög szokás, szemben a barbárok soknejűségével”. Azonban még az iskolákban olvasott klasszikusok is bőségesen illusztrálják azt a megállapítást, hogy a görögnek háromfajta nővel van állandó vonatkozása: felesége mellett ott van a hetéra, aki szellemi igényeit elégíti ki, és a rabnő, aki érzékeinek szolgál. […] A rómaiaknál ötszáz évig, a köztársaság növekvése korában nem volt válás Halikarnassusi Dénes szerint, és a római házas erkölcsösség mint a római nagyság forrása, köztiszteletben és hírben állott. De a császári Róma annál szégyenletesebben kárpótolta magát, amint Apuleius, Juvenalis, Martialis igazolják. A kereszténység, ha valahol, ezen a téren mutatta meg fogható módon, hogy új világot alkot és jelent. A hitvédőknek egyik legerősebb érve volt a pogányokkal szemben a keresztényeknek feddhetetlen házasélete. A rendkívül ritka kisiklásokat oly nagy dolognak tekintették, hogy akárhány egyház a házasságtörőre halálig való vezeklést szabott. Ezt a szigorú fölfogást és fegyelmet az Egyház átvitte a középkorba. […] Bizonyos azonban, hogy a reneszánsznak közismert erkölcsi lazaságát és nevezetesen laza házassági erkölcsét a középkori házassági magatartással ellentétesnek érezte és ítélte a kortársak legnagyobb része. Azután jött a „gáláns” század hitvány és destruáló moráljával: XV. Lajos és udvara, II. Katalin és köre ennek történetileg közismert képviselői. És jött a romanticizmus és a zsenik kivételes erkölcsének és jogának filozófiája; ezeket a jogokat, éppúgy mint az alapot: a „kivételes” tehetséget és kultúrhivatottságot mindmáig könnyen megszavazza magának minden libertínus.

Sötét képet tár elénk úgyszólván minden kornak erkölcsbírája és szatírikusa. Sötét képet kap, aki a szépirodalomból, nevezetesen a drámából és a regényből - nem is szólok a célzatos, beteg és mételyező ún. „erotikus” irodalomról - akarja megismerni a valóságot.

Persze, tőlünk időben vagy térben távol eső erkölcsi jelenségeknek és állapotoknak tanúságból való rekonstruálásánál nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy éppen a konkrét emberélet jelenségeit és állapotait mindenki a maga ízlésének, tapasztalatainak és céljainak szemüvegén keresztül nézi. A pesszimista és a felületesen általánosító természetesen mindenütt csak bajt lát; az optimista és gyanútlan hajlandó észre nem venni a legkiáltóbb bajokat sem. […]

De ha számba is vesszük ezt az eléggé nem nyomatékozható ismeretelméleti meggondolást, biztos, hogy minden korban még mindig óriási űr marad a katolikus házassági eszmény és annak megvalósítása között, még keresztény, sőt még katolikus körökben is. […]

Mármost az eszmény és valóság közt tátongó űr két módon hidalható át. Lehet arra törekedni, hogy a valóságot eszménnyé emeljük, és lehet szívósan igyekezni az eszményt valóságra váltani.

Az első mód a könnyebb és csábítóbb, mert közvetlen eredménnyel kecsegtet. A modern házasságreformálók erre az útra léptek. Okoskodásuk ez: A keresztény házassági követelések, melyek testet öltenek a nyugati monogámiás házasság keretében, általában meg nem valósíthatók. A törvényesen védett monogámiás házasság így üres keretté vált, melyet egészen más tartalom tölt meg: a szabadabb nemi és házassági fölfogás meg gyakorlat; álarccá lett, mely szigorú erkölcsöt mutat kifelé, belül azonban szabadosságot takar, és így törvényerőre emeli a képmutatást. Az erkölcsiség, nevezetesen az igazlelkűség nevében óvást kell emelni a házasságnak mai hazug formája ellen; és törekedni kell olyan formákra, melyek megfelelnek a tényleges nemi, illetve házas magatartásnak. Ezzel gyökeresen ki lesz küszöbölve a farizeizmus, és aztán várható a nemi életnek új nemesedése és tisztulása is; hisz most a tiltott gyümölcs csábítása és a rejtett üzelmek aknafúró veszedelmei is terhelik.

Így –vélekednek– a jóhiszeműek és lelkiismeretesebbek a házasságjavítók táborában. Ezeknek a reformálóknak nem csekély hányada azonban, éppen a leghangosabbak és legmozgékonyabbak, részint a maguk erkölcsi csődjét akarják az egyetemesített züllés cégére alá menteni, részint az elbetegesedett nemi ízlés számára keresnek szabadkikötőt (a freudizmus legtöbb képviselője); részint pedig arcátlan csábítást folytatnak, főként a nők nemi emancipálásának jelszavával. Hisz aziránt nincs kétség, hogy a nemi vonatkozások nagyobb áldozatait és felelősségeit a nőnek kell viselnie, s ezért még a dekadens korokban is nőkben általában élénkebben élt a nemi erkölcs megóvásának igénye, és emelt nem egyszer gátat a nekivadult férfi-érzékiség ellen. […]

A másik lehetőség: nem tágítani az eszménytől s a valóságot lehetőleg az eszmény közelébe emelni. Itt is akadnak természetesen naiv entuziaszták, kiknek sejtelmük sincs azokról a nehézségekről, melyek szembeszegülnek az eszményvalósító törekvésekkel. Az Egyházat azonban ez a vád nem érheti. Ha vannak rózsaszínben látó optimisták kint és bent, az Egyház mint olyan a valóságot sima tükörként mindig híven vetítette. Nevezetesen nem áltatta magát az emberi természetnek állhatatlansága, gyatrasága és rosszrahorgadása tekintetében. Csak bele kell tekinteni egy tüzetesebb lelkipásztori műbe, amilyen pl. Liguori Szent Alfonz Erkölcsteológiája. Szégyene a liberalizmustól fűtött protestáns németségnek az a farizeizmus, mellyel a század elején és most a háború után újból rávetette magát erre a munkára. Mikor ti. elhangzanak katolikus követelések a nemi élet vagy házasság tekintetében, azzal intézik el: az életet nem ismerő idealizmus beszédje. Mikor pedig pl. Liguori Szent Alfonz kazuisztikája rájuk cáfol, akkor rendőrt kiáltanak: honnan ismerik ezek a papok és szerzetesek annyira az életet és hogyan merik ezzel a részletes ismerettel kikezdeni a szeméremérzést! […]

Mikor ítéletet kell tennünk a két törekvés között, fönntartás nélkül az utóbbi mellé állunk. Mégpedig mindenekelőtt a valóság nevében. Súlyos rövidlátás ugyanis az a hiedelem, hogy az eszmények nem valóságok, azért mert sokan nem valósítják meg, vagy csak hiányosan. Az eszmények fejezik ki a dolgoknak igazi, mélyebb mivoltát, azt a valóságot, melyet a fölületes tekintet elől sokszor eltakarnak jelentéktelen külsőségek, melyet a reális erőtényezők sokszor megakadályoznak teljes kibontakozásában; mégis bennük él és dolgozik a dolgoknak magva és gyökere. Aki tudatlanra veszi, nem ismeri meg a valóságot igazi mivoltában, hanem csak a fonákjáról, olyanformán, mint ha valaki hatalmas szellemi alkotást csak szerzőjének koponyaméreteiről ismerne meg.

Épp ezért az eszményekről, ahová az erkölcsi követelmények is tartoznak, nem lehet azt mondani, hogy nincs bennük valóságerő, és hogy kerékkötői az élet fejlődésének. Ellenkezőleg, minthogy az eszmény fejezi ki a dolgoknak állandó létre hivatott mivoltát, egészséges csírázó magként titkos hajtó erővel hív és kötelez folyton magasabb és erőteljesebb önkifejtőzésre. Aristoteles entelechiáról beszél: minden dolog magában hordja magként a mivoltát, és ez célbiztos határozottsággal vonja és hajtja birtokosát, hogy lépésről- lépésre, haladó létfokokban, önkifejtőzésben legyen azzá, ami. A haladás csak mint fölfelé növekvés értelmezhető; az eszmény pedig ennek a fölfelé növekvésnek elmozdíthatatlan iránypontja.

[…]

Tisztelet a házastárs emberméltósága iránt és tisztelet a házasság teremtő gondolata iránt; tehát készség megszerezni és megőrizni azt a belső fegyelmet, mely a házas nemi érintkezésben is eleget tud tenni a házastárs tiszteletének és Isten házasságteremtő gondolatának. Sok házassági feszültség és elégedetlenség éppen onnan jön, hogy ezt a kölcsönös lelki distanciát és fegyelmet nem tartják; minél érzékenyebb lelkiismeretűek egyébként és minél finomabb ízlésűek, annál inkább megszenvedik ezt.

Önzetlenség. Minden intimebb szellemi közösségnek az a törvénye, hogy kölcsönösségben fejti ki igazi természetszerű mivoltát, az adásnak és elfogadásnak abban a meleg, élő áramlásában, mely az ént lényegesen meggazdagítja a te egész tartalmával és így az én és te élettartalmát természetszerű fakadással az énfölötti életrendbe emeli és gazdagítja bele. De ez a teljes és kiegyensúlyozott kölcsönösség olyan egybehangoltságot kíván, mely nem magától értődik és ritkán valósul meg a legintimebb barátságban vagy házasságban is. Épp ezért az a fél, mely inkább arra van beállítva, hogy kapjon, okvetlenül megcsalódik a leggazdagabb adó mellett is; s ez állandó szenvedés, elégedetlenség és ingerültség forrása lesz számára. Aki azonban arra hangolja és készteti magát, hogy adjon és szolgáljon, az nem csalódhatik; mert hisz a kiegészítő magatartás, az elfogadás az emberi természetből bővebben fakad és egyetemesebb elterjedésű, mint az adás; következésképp az ő magatartásának kiegészítő pólusa biztosítva van. De biztosítva van számára az az áldás is, mely minden önzetlen adásban eo ipso benne van: jobb adni, mint kapni (ApCsel 20,35).

A mai házassági válság nem kis mértékben onnan is ered, hogy megcsökkent az adakozás képessége és az éngörcs terjedőben van; egy radikális lelki szegénység a házasságban is rátarti makacskodással és önfejűséggel folyton kompenzációkat keres a házastárssal szemben. Ez lelki gyöngülés és elfajulás jele. Bizonyos, hogy a gyógyulás itt is csak az erő és gazdagság oldaláról jöhet. Aki tehát jó házasságot akar, ne a hozományt keresse - a szó etimológiai értelmében se; ne azt nézze, mit hoz nekem a másik házastárs, bár természetesen ez sem lesz közömbös- hanem azt nézze és vizsgálja, hogy ő mit visz. Az jár jól a házasságban, akár férfi, akár nő, aki azt nem segítő- egyesületnek és rokkant-ellátó intézménynek nézi, hanem páratlan alkalomnak, hol ő helyezheti el természetszerű kilátásokkal legdrágább szellemerkölcsi tőkéjét.

Tűrni-tudás. A „türelem-fű” minden emberi bajnak legszükségesebb orvossága. A legteljesebb előrelátás, tisztelet, önzetlenség sem óv meg félreértésektől, figyelmetlenségektől, sértésektől, melyekkel szemben nincs más orvosság, mint a csöndes, nem tüntető, nem vértanú-képet öltő tűrés, melynek a hűség ád erőt és a szeretet ád hatalmat. Ez a tűrés megóvja a sértettet hűtlenségektől, melyek lelkiismeretét később súlyosan terhelnék; s a legtöbbször ez az egyetlen hatásos mód arra, hogy a sértő magábaszálljon, megvezekeljen is igazi elégtételt adjon. Persze megbecsülhetetlen dolog, ha a tűrés humorral párosul, azzal a fölséges adománnyal, mely az együttléttel járó ezer apró-cseprő bajt tudja mintegy madártávlatból nézni, beiktatja a lét nagy összefüggéseibe, és aztán csöndes rezignációval elmosolyodik és mosolyt fakaszt a másik ajkán is: hogy ilyen csekélységekért annyi fölösleges és aránytalan erőt és szenvedélyt tudnak mozgósítani és annyi szenvedést okozni.

[…]

Ezek a megoldások adják a házasságra való nevelésnek is alapvonalait. A legszükségesebb teendő itt, amire a mi nevelésünk csak újabb időben vet ügyet: A mindkét nembeli ifjúságot a házasságnak helyes nézésére és tiszteletére vezetni; megtanítani őket a házasságot úgy nézni, gyökereit, erőit és igényeit úgy megbecsülni, mint Isten és az Úr Krisztus elgondolása akarja. Ezzel kapcsolatban állandó és körültekintő gyakorlással önfegyelemre, kivált nemi fegyelemre kell nevelni; ami éppen ma, a nemi elvadulásnak egy szomorú korszakában rendkívül nehéz föladat. Foersternek munkássága e téren, ha nem is éppen úttörő volt, de eléggé meg nem hálálható, főként határozott elvi állásfoglalása és finom, megnyílott pedagógiai érzéke miatt.

Ennek a műnek azonban nem célja a házasságra való nevelésnek akár elméletét, akár gyakorlati szabályait adni. De nem térhet ki az elvi irányítás elől, melyből főként három gondolatot emel ki.

1. A mai ifjúsággal, főként a női ifjúsággal, meg kell értetni, hogy a házasodás nem az egyedüli lehetséges életkeret. Teljesen téves a „lányos-mamáknak” és a mai polgári családoknak az a fölfogása, hogy ha a lány nem mehetett férjhez s hozzá még jól, akkor el van hibázva az élete, katasztrófának lett áldozata, és nincs számára segítség. Ez a közfelfogás ugyanis akárhány leányt a mindenáron férjhezmenés lelkületébe sodor bele. Ez a lelkület pedig arculüti a házasság eszményét, és az eszmény nem késik bosszút állni.  […]

[…] A katolikumot éppen az jellemzi és abban van páratlan ereje, hogy csak egészben lehet venni. Félkatolikus: ez fából vaskarika. Aki azt mondja, „jó katolikus vagyok, de...”, az már nem katolikus. A katolikumban nincsen de, hanem csak igen és nem. Aki katolikus akar lenni, de az Egyházra nem hallgat mindenben, az a testre és vérre hallgat, és így Jézus Krisztus áldása nélkül indul az élet legnehezebb és legkockázatosabb útjára. Milyen áldást és erőt remélhet belőle?!

Egyébként jó a katolikusnak tudnia, hogy az ún. reverzális kérdése, mint a mondottakból kitűnik, az ő számára a katolicitás, az üdvösség kérdése, tehát a lelkiismeret kérdése; a nem-katolikus félnél csak hatalmi kérdés, akkor is, ha lelkiismeretére hivatkozik. Akkor ugyanis már ellentétbe jutott a protestáns alapelvvel, mely a lelkiismereti szabadság elve; tehát a katolikus fél számára is szabadságot követel; s ez nem teheti meg katolicitásának megtagadása nélkül, hogy tulajdon gyermekeit nemkatolikusoknak akarja látni. Ha tehát a nemkatolikus fél a reverzálist nem akarja megadni, arról tesz bizonyságot, hogy a hatalom neki több, mint leendő hitestársának lelkiismerete, és így végelemzésben a házasodás ügyét a férfi- „hódítás” alantas kategóriájával méri. […]

2. Ezért idejében kell fiatal embereket és leányokat rásegíteni arra, hogy a házasodás indítékai között el tudjanak igazodni. A házasság eszményének egyedül teljesen megfelelő indíték természetesen az igazi jegyesi szeretet, mely kalmár meggondolások nélkül azt a biztos tanúságot adja: ez az, akit Isten nekem szánt, mert egyedül benne van meg az, ami nekem hiányzik; és ami őbenne hiányzik, azt egyedül én tudom neki megadni. A dolog természete szerint ez a teljes hitvesi szeretet ritka; és ha meg is van, külső körülmények, nem egyszer a másik fél lekötöttsége áll útjában. Ilyen esetben azonban a mélyebb lelkiismeret nem tiltja le minden házasodástól a szabad felet. A lemondó teljes szeretet még mindig hágy helyet rezignált szeretet számára, sőt akárhányszor különösen fogékonnyá tesz számára: mélységes tisztelet a házasság gondolata és kötelessége iránt, bensőséges tisztelet egy másik nembeli iránt, akit józan meggondolások is ajánlanak, még mindig lehet alap nagyon is békés, sőt boldog házasságra. Mert hisz a házasság alapkövetelményei: tisztelet, önzetlenség, tűrni- és magábavonulni-tudás itt is teljes mértékben érvényesülnek, sőt helyet hagynak őszinte szeretet számára is.

Teljesen ki kell azonban rekeszteni a házasság jogosult indítékai közül az alsó érzéki szerelmet. Hisz ez a tisztulatlan és múló lelkület hírül sem elég szilárd alap arra, hogy sorsokat hordozzon. Az ún. szerelmi házasságok ezért válnak a fölületes emberek bámulatára többnyire oly hamar és oly alaposan szerencsétlenekké.

Az ún. érdekházasságokat pedig eleve el kell utasítani. Megszentségteleníti a Teremtő Isten és az Úr Krisztus szent szándékát, aki gazdagodás, gondtalan ellátás, betegápolás, karrier stb. eszközének teszi meg azt, amit Isten az élet fájának szánt és az Úr Krisztus az ő legszentebb szívügyének, Egyháza iránti szeretetének élő képévé avatott. ő még ma is készen áll ostorral kiverni a kufárokat a szentélyből.

3. Idejében gondoskodni kell arról, hogy fiatal emberekben és kivált fiatal lányokban meg ne gyökerezzék a romantikának és regénynek az a szomorú hazugsága, hogy a házasság (és szerelem) a boldogság netovábbja, és ami ennek természetes folyománya: csak akkor és addig van értelme, ha ezt a boldogságot meg is adja. Ez a romantika szüli a polgári osztály fiatal nőiben azt az ábrándozást, mely „kancsalul festett egekbe néz”, és gyökerében képes megrontani az életet, természetesen elsősorban magát a házas életet.

A valóság ezzel szemben az, hogy a házasság az emberéletnek szíve és virága, s már ezért sem lehet különb, mint ez az élet általában. Ez az élet pedig Jób szerint küzdés, Ibsen szerint arra való, hogy a sötét kísértetjárások hatalmát legyőzzük magunkban. S a házasság a legtermészetszerűbb mód és keret arra, hogy az élet áldozatát és kötelességét, s egyben az erőit is, a nemi differenciáltsággal adott kölcsönös segítésben vállaljuk és viseljük. A házasság legfőbb értéke tehát az, hogy a legtöbb ember számára ez a természetszerű keret és lehetőség az emberhez méltó életre, a tisztulásra és az élethivatás teljesítésére. Minden azon fordul, hogy a házasságnak úgy menjen neki az ember, mint az életnek általában, egészséges, katolikus szellemben: hideg fővel és meleg szívvel.

A házasság jövője előző fejezet

Mikor kultúrjelenségnek vagy kultúreszmének jövője jön kérdésbe, vagy arról van szó: mi lesz, vagy arról: minek kell lenni?

Hogy mi lesz, az a történelem titka; az mindig a szabad emberi akaratnak és egy titkos történelmi irányulásnak eredője, és ember részéről még hozzávetőleg sem állapítható meg, nemhogy biztonsággal. Ezért minden ilyen vállalkozásnál helye van az angol közmondás figyelmeztetésének: Ne jövendölj, ha nem vagy kénytelen.

Hogy minek kell lenni, azt végelemzésben az eszmény fejezi ki és iparkodik érvényre segíteni a valóság ellenállásával szemben. A mi esetünkben a kell-t a katolikus házassági eszmény képviseli; a valóságot elvvé akarja tenni a modern házasságújítók programja. Ez a két ellenfél küzd az egyesekért és a társadalomért […]. A harc ott végelemzésben akörül forgott, hogy a zsidó nép, mely Mózes vezérsége alatt csak az imént ébredt szellemi önállóságának és nemzeti vallási hivatásának tudatára, a bálványimádás, tehát a naturalizmus irányába terelődjék-e, vagy megmaradjon az egy igaz Isten hivatásos és intézményszerű imádójának és apostolának. Ez a harc mély szimbólum. Minden ember, minden kor, minden szellemerkölcsi megmozdulás fölött megjelenik a sátán és az Isten küldöttje, és megkezdik érte a harcot […].

Ez a meggondolás megszabja tárgyalásunk menetét. Mindenekelőtt mérlegre tesszük a modern házassági programnak és a katolikus házassági eszménynek esélyeit, azután pedig fontolóra vesszük, miképpen kell belekapcsolódnunk abba a harcba, mely fölöttünk és érettünk foly.

I. A modern házasságújítók programjukat és reményüket a történeti konstellációra és a haladás sodró erejére alapítják. Hisz nem más az ő programjuk, mint azoknak a történeti erőknek, mozgalmaknak, aspirációknak és igényeknek összefoglalása, melyek a reneszánsz óta következetes célbiztonsággal megérlelődtek, általánosokká váltak és bizonyos gazdasági jelenségekkel is egybefonódtak. A reneszánsz óta egyre erősödő individualizmus bátran megteszi immár az egyén érdekeit, ízlését és igényeit a legszentebb intézményeknek is mértékévé […].

Az a naturalizmus pedig, mely ugyanakkor megindult és a természetfölötti, majd általában a valláserkölcsi eszmények megvalósulására irányuló hősi harcnak és áldozatosságnak hadat üzent, egyre szemérmetlenebbül tágította a földi jólétnek és anyagi önzésnek sorompóit, s agitátora lett a házasságba rögzött önzésnek […]

Így tehát magának a történelmi eszmeáramlásnak sodra az, amely fölkapja a modernek házassági programját; a történelem föltartóztathatatlan menetelése viszi a mai embert akarva nem akarva ama jövő felé, melyet ez a házassági program eléje rajzol. Ki vállalkozik mármost arra, hogy kivesse irányából azt a mágnestűt, melyet a történeti konstelláció egyénfölötti, sőt elmefölötti erői állítottak be; kiben van magabízás megállítani vagy visszafordítani a történet kerekét? Úgy alakul előttünk a mai helyzet, mint végeláthatatlan menete történeti erőknek és tényezőknek, mindegyik a modern házassági programnak egy-egy pontját viszi a tábláján, mint azok a tüntető tömegfölvonulások, melyeknek a nagyváros az utóbbi évtizedekben annyiszor volt tanúja. Ez a menet beláthatatlan a tömegében, föltartóztathatatlan az útjában, víhatatlan az erejében; hasonlatos az amerikai prairie-ken vonuló vad ménesekhez, melyek irgalmatlanul legázolnak mindent, ami útjukba esik; sőt, ha tulajdon tömegükből valamelyik megbotlik vagy elesik, a többi kíméletlenül átgázol rajta; az egyén számára itt nincs más választás, mint együtthaladás; különállás és különválás már pusztulás.

Ez a látszat. A valóság pedig az, hogy a modern házassági program számára a történelmi áramlás sodra és a haladás ereje voltaképpen fűrész, mely vágja, csöndesen, alig észrevehetően, de folyton vágja azt az ágat, melyen ő elhelyezkedett a programjával. A modern házassági program ugyanis, mikor fölszabadítja a szexust, mikor meghamisítja a házasság rendeltetését és emancipálja a nagy erkölcsi felelősségektől, az emberiséget a kihalás útjára tereli. Föltehetnők a haladás bálványozói előtt a kérdést: Csakugyan haladás-e az érzékek fölszabadítása a szellemiséggel szemben, az összevisszaság a renddel szemben, a könnyelműség a felelősséggel szemben? Vajon bizonyos primitíveknek nemi viszonyai, melyeket a mai etnológia elfajulásoknak minősít, adják-e majd azt a kívánatos jövőt, mely felé a haladás iránytűje mutat? De ezt csak mellesleg. Itt arról van szó: Haladás-e a meddőség a termékenységgel szemben, és haladó-e, a jövő várományosa és hordozója-e az a mozgalom, mely föltartóztathatatlanul halálba megy? […]

A katolikus házassági eszmény mozzanatai, a házasság katolikus értelmezése, rendeltetése és a kötelék fölbonthatatlansága nem egyszerűen tételes rendelkezések, nem merőben kultúrtermékek, mint ma nem egy tudós gondolja, hanem nem más, mint magának az emberi természetnek a házasság nyelvére való lefordítása. […] Aminek vezérség jár: a szellem-erkölcsi szempontoknak megadja a vezérséget. A katolikus házassági követelések tehát magának a természetnek szava. Ezért nem évülhetnek el, nem válhatnak időszerűtlenekké és nem eshetnek ki a jövő alakulásából. Amíg az ember ember lesz, nem lehet el a hűség, élettisztelet, áldozatosság, felelősség nélkül semmiféle egyénközi vonatkozásban, legkevésbé a legintimebb és legfelelősebb vonatkozásban, a házasságban.

Igaz, a katolikus álláspont eszményjellegű és ezért osztozik az eszmények sorsában: állandóan föladat marad. Ha eszmény, kell vállalnia annak tragikumát; de egyben osztozik halhatatlanságában is. […] Nincs jövője annak a társadalomnak, melyben ezek nincsenek benn. Igaz, az eszményeknek, mint történeti és társadalmi erőknek, megvannak a történeti esélyei és hullámzásai. Önértékük, normatív jelentőségük és kötelező erejük érintetlen magasságban ragyog, mint a hétköznapiság porfelhői fölött fénylő csillagok. De tagadhatatlan, hogy toborzó erejük és elterjedtségük nem egyforma minden történeti korban. Ez a történeti sorsa a katolikus házasság eszményének is, sőt magának az Egyháznak is, melynek szerves eleme a házassági eszménye.

Ha tehát kérdésbe jön: Van-e jövője a katolikus házassági eszménynek, a kérdés ez: Van-e jövője a katolikus Egyháznak? S aki erre a kérdésre, mint merő történetbölcselő keres feleletet, annak számára lehet probléma, vajon a jelen történeti helyzet iránytűje merre mutat, emelkedőben vagy esőben vannak-e az Egyház toborzó erejének és uralkodó helyzetének sánszai a legközelebbi történeti fázis számára vagy se. De az Egyház jövőjére nézve általában megmarad neki Macaulay-nak, a híres protestáns angol történetírónak prognózisa: „Nem tudnám, mi módon mehetne tönkre”; sőt a hívő számára ott van az Üdvözítő biztosítása: A pokol kapui nem vesznek erőt rajta! Ugyanez áll a katolikus házassági eszménynek a jövőben való elhelyezkedéséről is. Ennek az eszménynek minden mozzanata teremtői és krisztusi elgondolás, tehát részes a krisztusi biztosításban: Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak.

Ebből érthető az Egyháznak magatartása a modern követelésekkel, sőt kísértésekkel szemben. Megkörnyékezi ugyanis ez a kor az Egyházat is éppen a leggyöngébb oldaláról; anyai szívéhez szól: A modern házassági programnak nem egy pontja mintha mélységes irgalom jajkiáltása volna; nem akar a nyomornak kitenni tehetetlen gyerekeket, nem akar tönkretenni beteg anyákat, és ezért ajánl fogamzás-akadályozást és adott esetben magzatelhajtást; nem akarja egy ideges kornak ideges gyermekeit egészen szétmorzsolni, és ezért elválasztja azokat, akik csak a maguk kárával tudnának együtt élni.

S minderre az Egyháznak csak az a kemény szava van: Non possumus. De éppen ebben ellenkező látszat dacára mélységes irgalom van, sőt az egyetlen igazi irgalom. Hiszen igazában irgalmasnak csak azt lehet mondani, aki számbaveszi az embernek összes konkrét körülményeit, minden javát és érdekét s összes mentő körülményeit. Aki pillanatnyi szenvedések csillapítására krónikus bajokat okoz, az nem igazán irgalmas, hanem voltaképpen kegyetlen; s ugyancsak irgalmatlan irgalom, ha valaki egy emberrel szemben úgy méltányos, hogy ugyanakkor mással szemben igazságtalanná és kíméletlenné válik. A katolikus házassági követelések jelenthetnek átmeneti szenvedéseket, sőt igen súlyos tragédiákat az egyes számára. De hasonlíthatatlanul súlyosabb és végzetesebb szenvedéseket és tragédiákat idézne fel, ha felszabadítaná az érzékiséget, könnyelműséget, felelőtlenséget és ösztönt, ha veszendőre hagyná a lélek mélyebb érdekeit; nevezetesen, ha figyelmen kívül hagyná, hogy a házasság lényegesen én-fölötti vonatkozás, melyben az egyesnek problémáit és bajait sohasem lehet elvonatkoztatni a másik házastársnak és a gyermekeknek s végelemzésben a valláserkölcsi világnak érdekeitől. Tehát a kegyetlenség a modern házassági program részén van, mely az embert védtelenül kiszolgáltatja az érzékeknek, szeszélyeknek, hangulatoknak, és a többi érdekeltet, a házastársat, a gyermekeket és a társadalmat odadobja a felelőtlenségnek, kíméletlen önzésnek és az erősebb önkénykedésének. A tragédiát és szenvedést az emberéletből nem lehet kiküszöbölni semmiféle modern programmal, legkevésbé az önzés és érzékiség diktatúrájának proklamálásával. Itt csak arról lehet szó, hogy hősiesen valljuk és vállaljuk a tragikumot és Jézus Krisztus kegyelmének segítségével keresztté változtassuk. A szenvedésből vagy üdvösségnek kell fakadni, vagy pokollá válik.

Tehát az Egyház éppen megalkuvás nélküli elvi álláspontjára támaszkodva nyugodtan vallhatja Perikles büszke szavát: „Miattam Athénben egy özvegy sem öltött gyászt” s hozzáteheti: Engem egy riadt gyermekarc réme sem kísért, és egy soha meg nem nyílt ajaknak […] vádja sem átkoz.

II. Hogy a katolikumnak van egyedül igazán irgalmas álláspontja a házasság nagy problematikájával és tragikumával szemben, annak van egy csattanós történeti bizonysága: Mindig és legutóbb is a Casti connubii- ban nyitott szemmel és érző lélekkel jár a szenvedő emberek és bajok között; nem hunyja be szemét a nehézségek, szenvedések, sőt tragikus ütközések előtt, melyekbe az embereket nemcsak saját gyarlóságuk juttatja, hanem olykor az elvek keménysége is. S amit Isten törvényének sérelme nélkül tehetett, azt igyekezett megtenni: lehetőség szerint megszűnteti vagy legalább enyhíti a bajokat és megerősíti a sújtottakat az elkerülhetetlen szenvedések elviselésére. Nem is zárkózik el ama szempontok és javaslatok elől, melyeket komoly embereknek a problémákkal való komoly birkózása felszínre vetett. Az Egyház tisztában van vele, hogy eszményei az örökkévalóság gyermekei; de tudja azt is, hogy az időbe vannak beleállítva, arra hivatva, hogy az emberi magatartásoknak és kultúralakulatoknak magja legyenek, s ezért hajtásai és virágjai belenőnek a korokba. Hívek is maradhatnak hozzá.

Ezzel a katolikus házassági eszmény a jövője tekintetében feladatok elé van állítva. Önző és rövidlátó emberek persze itt is belerögződnek önzésük kisvilágába; az „utánunk az özönvíz” jelszavával elhárítják a közzel szemben való felelősséget. Mások, e tehetetlen kor tehetetlen gyermekei, hajlandók páholyból nézni azt a heroikus küzdelmet, melyet a katolikum mint az emberméltóságnak és jövőnek védője vív egy romboló korszellemmel. Akiben azonban feszül a történelmi felelősség lelkiismerete, aki el nem tékozolta egészséges életösztönét, az nem sokat okoskodik, hanem ahol bajt lát, segítésre érez ösztönzést, és ahol a saját legszentebb érdekei kerülnek veszedelembe, ott kész harcra kelni. Egy mélyen érző és stíl-alkotó kor keresztet és kardot tett avatáskor a lovagnak fejére. Harcra és nem gyáva meghunyászkodásra avatta, ezért adott neki kardot. De a keresztről nem feledkezett meg, hogy félreérthetetlenül megmutassa, miért kell harcolni. Ez a felséges szimbolizmus láthatatlanul ott van az esketés szertartásában is, amint ott van a keresztelésben. Házasulók és keresztények általában fejükre, lelkükbe kapják a kereszttel, hitük és reményük zálogával és tartalmával együtt a kardot is, a küzdelemre való felhívást és erőt.

A házasság feladat, állandó feladat. Tehát feladat a jövő számára is, melyben a feladat megoldása és történeti diadala elvben biztosítva van; most vegyük szemügyre ennek a küzdelemnek és feladatnak két legjelentősebb területét. Az egyik arról tájékoztat, mit tehet a katolikus a jövőben a házassági válság egyéni problematikájával szemben; a másik: mit tehet történeti problematikájával szemben?

1. A kultúrfejlődés az Egyházat odautalja, hogy az eddiginél is nagyobb nyomatékkal neveljen a házasságra, s a házasság előkészítésénél támogasson minden olyan törekvést, mely már a házastárs megválasztásánál elhárítja lehetőség szerint mindazt, ami későbbi tragikumok csírája lehet. […]

[…] Azzal ugyanis számot kell vetni, hogy visszahozhatatlanul elmúlt az az idő, mikor a szülők adták férjhez leányukat, sokszor annak előzetes beleegyezése, sőt tudta nélkül; nem egyszer egyenest akarata ellenére. Ez régen, nagyobb differenciátlanság korában nem volt akkora csapás, mint akárhány mai individualista hajlandó gondolni; s az is bizonyos, hogy nőkre nem származott annyi baj abból, hogy akarat nélkül adták őket férjhez, mint ma keletkezik abból, hogy akarat dacára sem mehetnek férjhez. Ma azonban a mi kultúrterületünkön leányokat nem adnak férjhez előzetes beleegyezésük nélkül; ezenkívül a házasodásra van bizonyos velükszületett tehetségük, mely arra képesíti őket, hogy elvétessék magukat azzal, akihez férjhez akarnak menni. A katolikus felfogás sem tiltja azokat az erkölcsbe nem ütköző előzetes lépéseket, melyek házasságra vezethetnek. Mind ennek alapján mindkét érdekelt félnek, fiatalembernek és leánynak a mi kultúránk területén van módja teljes felelősséggel, a vissza nem fordítható következmények teljes latbavetésével készülni a házastársnak megválasztására.

[…] S ami jogosult elem van a modern felfogásban, azt hiánytalan érvényesülésre segíti a házasság alapértelmének katolikus gondolata. Ennek azonban az a közvetlen következménye, hogy a házasság nem az életnek egyedül lehetséges kerete. Az Isten országáért vállalt teljes nemi önmegtartóztatás körén kívül minden férfi és nő számára lelkiismereti kötelességgé válik teljes felelősséggel a házasodásra gondolni; mindamellett nem köteles tényleg megházasodni, sőt tartózkodásra köteles, akinek a házasság nem való: aki gyógyíthatatlanul vagy súlyosan fertőző módon beteg (tüdőbaj, nemi, lelki betegség), aki súlyosan terhelt és nagy a valószínűség, hogy terheltségét sűrítve és rögzítve átviszi utódaira; aki nem rendelkezik a megfelelő pszicho- etikai feltételekkel; aki teljességgel összeférhetetlen; nő, aki nem akar gyermeket, férfi, aki az állatiasságból nem tudott kiemelkedni. Hasonlóképpen köteles a házasodásnak kivált nők körében érzett társadalmi kényszerétől magát függetleníteni az, akinek számára nem akad komolyan szóbajöhető házastárs, vagyis olyan, akivel a maga szent meggyőződése és más hozzá közelálló megbízható emberek ítéleté szerint tűrhetően harmonikus házasságban tud élni.

Aki erre az erkölcsi felelősségre és lelki függetlenségre eljutott, annak saját ítélete, sokszor még jobban a közelállók bölcs megállapítása meg tudja nagyjából mondani, kit ne, sőt részben még azt is, kit vegyen el.

Kit ne -ebben van némi illetékessége a mérlegelő elmének is, tehát a tudománynak is, nevezetesen azoknak a legújabb keletű tudományos törekvéseknek, melyek az egészség és öröklés, illetve a lelki alkat kutatását tűzték ki feladatul-. Ennek értelmében nem szabad beteg házastársat választani, ki olyan betegségben van, mely a házasság rendeltetésének és értelmének megvalósításában súlyos akadály; alkoholista, morfinista, nemi beteg, lelki beteg nem való házastársnak. […] Azonban már itt ki kell mondani, hogy az orvosi szempont nem az egyetlen, mely a házasulásra való alkalmasság kérdésében dönt; ki milyen erkölcsi erőkkel és pszichikai energiákkal rendelkezik a házas együttélés terheinek, válságainak, áldozatainak viselésére, azt semmiféle orvosi vagy akár karakterológiai vizsgálat el nem dönti. […] Semmiféle tudatosság és akartság nem szabadíthatja meg a házasságot a problematikától és szenvedéstől.

Szilárdabb alapon áll és egyetemes érvényű a két következő szabály: Nem szabad a házasodni akarónak olyan társra gondolni, akiben nem tudná tisztelni gyermekeinek atyját, illetőleg anyját. A házasodó férfi emellett jól teszi, ha a kiszemelt nőre nézve megkérdezi önmagát: állja-e az összehasonlítást a tulajdon anyjával, húgával. […]

Továbbá nem szabad olyanra gondolni, akivel eleve ki van zárva a harmonikus együttélés, akinek temperatumát nem állja a másik fél, akitől világnézetek választják el. […]

Hogy kit vegyen el a házasodni akaró, erre nézve a tudomány már alig tud egy-két figyelemreméltó szót szólni. […]

A dolog itt úgy áll, hogy minden valamirevaló normális férfi magában hord egy határozott női eszményt, és fordítva. Milyen vonásokból szövődik ez a kép és milyen színekben ragyog. […] De csakugyan boldog házas lesz-e belőle, tisztára azon fordul, hogy az a kép a mély felelősségnek, komoly életfelfogásnak, elszánt áldozat- vállalásnak, szolid és finom ízlésnek szálaiból volt-e szőve, vagy pedig üres ábrándokból, felületes hiúságokból vagy éppen léhaságokból és még szomorúbb elemekből. […] Nagyjából el lehet mondani: mindenki olyan házastársat kap, amilyent érdemel.

Jó azt is észbevenni, hogy a nőknek házasodási „ösztöne” és érzéke általában megbízhatóbb, mint a férfiaké, mert egyrészt kevésbé absztraktak, kevésbé szakadtak el az élet mély valóságaitól, másrészt elevenebben sejtik és érzik meg előre azokat a felelősségeket és áldozatokat, melyeket a házasság jobbára az ő vállukra rak.

Minthogy a házasságnak keresztény megélése oly döntően függ a lehetőleg jó házasodástól, ezért van értelme és jogosultsága az eljegyzésnek, mint próba és kölcsönös megismerés idejének. Az eljegyzés ígérete komoly ígéret; lelkiismeretben kötelez, és a belőle sarjadó kötelezettségek alkalmasak arra, hogy a házasságra való nevelés nagy munkájának utolsó részét hordozzák. Ha azonban éppen az eljegyzésben lehetségessé vált közelebbi kölcsönös megismerkedés arra a biztos látásra vezetne, hogy a két jegyes nem való egymásnak, helye van, megint lelkiismeretben, a jegyesség felbontásának, tekintet nélkül bizonyos társadalmi feszélyességekre. Sokkal mélyebben elevenbe vágó dolog a házasság, semhogy külsőséges társadalmi tekintetektől lehetne függővé tenni.

A jegyességnek ez a felbonthatósága szemben a házasság felbonthatatlanságával, egymagában is megokolttá teszi, amit a katolikus erkölcs egyébként is magátólértődően előír: A jegyesség a két jegyesnek az egymással való érintkezésben egyáltalán semmivel sem ád több jogot, mint amit a katolikus erkölcs a két nem általános vonatkozásában megenged. […]

2. […] Akik a mai házassági válságnak gyökeréig mennek, nem katolikus szociológusok is, meglepő egyértelműséggel azt találják, hogy az értelmiség körében a házasság válságának egyik döntő oka a nő foglalkozásnélkülisége. B. Hinkele az amerikai házassági válság kérdésében azt találja: Míg a kolonizálás tartott, a nő derekasan kivetté a részét minden munkából és mint egyenrangú fél állott a férje oldalán. Jött a gép. Fölöslegessé vált otthon, és egy részük a gyárakba ment. Ezzel elszakadtak az otthontól s a munkás-házasságok külön válságának ez az egyik főoka, hogy a munkás nő nem tudja erőit az otthonnak szánni; nincs otthona. Az értelmiségi háziasszonynak ellenben az a baja, hogy van otthona, de nincs munkája az otthona számára; az otthon nem tudja lekötni energiáit. Túlságosan ráér az otthonában, miközben a férj pénz és egyre több pénz után fut. Mikor aztán egy-egy családban kitör a válság, ezek a gyanútlan férjek kérdik: Mi lelte az én feleségemet? Nem adok-e neki elég pénzt ? Nincs más dolga, mint szórakozni, és mégis elégedetlen. Miért? (Az utolsó években az amerikai válóperek 80%-át a nő indította; ap. Keyserling 193. lap.)

[…] Azonban nemcsak Amerikában van ez így. A romantika oltotta bele először az európai világba a hamis szerelmi és házassági ábrándozást. Ma persze ez a ráérő és házasságbontó, fertőző partner igen gyakran a modern bürokratizmus szomorú szülöttje: fiatal és agglegény hivatalnokok, kiknek gondtalan kenyéradó pályájuk csak idejük felét és munkaerejüknek legfeljebb negyedét foglalja le.

Általában talál ma, amit a szocialista P. Ernst keményen, de igazságosan megállapít: A nő a sajátos munkájában fölöslegessé vált. Amit régen ő csinált, azt házon kívül állítják elő, olcsóbban és jobban. Amint fölöslegessé vált, áltevékenységekre adta magát, minők az ún. művelődés, olvasás, zongorázás, társaság, fecsegés, írás, festés, az egyéniségnek ún. kialakítása stb. Mindez feltartóztathatatlanul megfúrja; azt a kevés munkát is, ami még lehetséges volna számára, zöldségtisztítást, portörlést, lehetőleg másokra hárítja és így teljességgel képtelenné válik gyermekeit fölnevelni (és férjének egyenrangú társa lenni). Erre ugyanis csak egész ember képes, és egész emberré csak munkában, gondban, harcban lehet érlelődni.

[…]

A mi számunkra nem lehet kétséges az állásfoglalás. Kard és kereszt a mi örökségünk, akár házasságra vagyunk rendelve, akár a katolikus házassági eszmény szociális honfoglalásának útkészítésére. A kardnak csak a kereszt oldalán van helye; a küzdelemnek csak az igazság ügyében van értelme -- de egyben reménye is.

A lap tetejére

Székely Tibor: A magyar bibliafordítások történetéből - 1500-1955

A modern ember elhanyagolja a Biblia olvasását. Ebben közrejátszottak politikai, filozófiai, ideológiai áramlatok, a magyar vallásos könyv kiadásának időszakosan mostoha körülményei, amelyek azon igyekeztek, hogy elfordítsák az embereket a természetfelettitől.
Ez a tanulmány végigkíséri a "magyar biblia" útját a kéziratos fordításokon kezdve, egészen 1957-ig. Ezzel a témakörrel mindeddig kevesen foglalkoztak, és ezek között is elenyésző számban voltak a katolikusok. A tanulmány tárgyilagosan vizsgálja a kérdést, és az irodalomtörténet egyes szakaszait tanulmányozva, összegyűjti a Biblia magyar fordításainak történeti adatait.

Bővebben...

A lap tetejére

Tóth Tihamér: Levelek diákjaimhoz (sorozat)

Tóth Tihamér (1889-1939) veszprémi püspök a XX. század egyik legjelentősebb katolikus alakja. Egyetemi tanár, kiváló szónok, író, az ifjúság apostola, nevelô, cserkész pedagógus. A magyar rádió elsőként az ő szentbeszédét közvetítette. Könyveit 16 nyelvre lefordították, művei külföldön ma is népszerűek a fiatalság nevelésére. Egyes könyveit a magyar középiskolákban kötelezővé tették.

Az egyes részeket a mű címére kattintva érheti el.

A lap tetejére

Bangha Béla: Jellemrajzok a katholikus egyház életéből

Bangha Béla könyvében 24 személy erényes életét állítja elénk példaképként, részletesen kidolgozva. A könyvben szereplő személyek:
Tudósok, írók és művészek: Volta Sándor természettudós, Stolberg-Stolberg Frigyes Lipót gróf költő és történetíró, Ampčre Endre természettudós, Veuillot lajos hírlapíró, Achtermann Vilmos szoborművész.
Államférfiak: Galanthai Esterházy Miklós gróf Magyarország nádora, O'Connell Dániel, Írország szabadsághőse, Don Garcia Moreno Gábor Dr. Ekvádor köztársasági elnöke, Windthorst Lajos Dr hannoveri államminiszter, a Német Birodalmi Centrumpárt vezére.
Hadvezérek, katonák: Hunyadi János hadvezér, Magyarország kormányzója, Tilly Tserklaes János gróf hadvezér, Csábrági és Szitnyai Koháry István gróf országbíró, költő és hadvezér, De Sonis Gaszton lovastábornok, Henry Pál tengerésztiszthelyettes, a "Petang" védője.
Egyháziak, szerzetesek: Panaszi Pázmány Péter bíboros, esztergomi érsek, Ketteler Vilmos Emmanuel báró mainzi püspök, De Veuster Demjén hithirdető, a "Bélpoklosok apostola", Brandis Mária Jozéfa grófnő, irgalmasnővér.
Szentek és boldogok: Tarzusi Szent Pál apostol és vértanú, Szent Ágoston hippói püspök, VII. Szent Gergely pápa Szent Benedek rendjéből, Árpádházi Szent Erzsébet thüringiai tartománygrófnő, Boldog More Tamás Anglia lordkancellárja, vértanú, Boldog Campion Ödön jézustársasági áldozópap, vértanú. Bővebben...

A lap tetejére

Örsy László: Boldogok a keresők

A könyv elmélkedések sorozata a keresztény életrôl és erkölcsrôl, a bűnről és irgalomról, és más titkokról, de oly módon, hogy nem a megfelelő feleletet keresi egy adott kérdésre, hanem először a kérdés helyességét próbálja eldönteni. Azt szeretné elérni, hogy a problémák felvetésekor a hangsúly a kérdésekre kerüljön.
Részletesen szól a bocsánatos és súlyos bűnök problémájáról, a keresztény erkölcstan alapvető kérdéseirôl és a papi hivatal ,,megújításáról''.
A szerző szerint manapság többen adnak feleletet kérdéseinkre, mint ez jó az Egyháznak, és kevesebben vannak a jó kérdést fölvetők, mint szükséges az Egyháznak. Mivel az isteni igazságokat elménk nem tudja teljesen átfogni, de mindig tovább jutunk megértésükben, ezért feleleteink sem lehetnek véglegesek a világban.
A könyv mottója lehetne: ,,Ha sikerül ellenállnunk a hamis biztonság kísértésének, ha hátra tudunk lépni a látszólagos bizonyosságok elôl, hogy megvizsgáljuk építkezésünk alapjait, akkor újfajta viták ideje következik: gyönyörűséggel fogunk fölvetni kérdéseket, javítgatjuk őket, rostáljuk őket, s keressük a feleletet rájuk. És az Egyház így csak boldogabb lesz.''Bővebben...

A lap tetejére

Gönczné Posch Jolán: Életemet adtam

Minden hívő ember életének folyama, munkája, öröme és szenvedése arra hivatott, hogy Istenbe torkolljon. Az Úrnak legyen hála azért, hogy vagyunk, hogy életünket nap mint nap, újból és újból alakíthatjuk és egymást kölcsönösen segíthetjük e cél elérésében. Életünk főműve saját történetünk, az, amivé válunk. Ezzel tudjuk Istent legjobban megdicsőíteni, és életünk értelmét megtalálni.
Van, aki már gyermekkorában igazi művészi szintre tud emelkedni. De ez ritkán adatik meg. Jézus viszont minden gyermeket magához hív, mert látja lelkük tisztaságát és egyszerű, áttetsző lelkesedését, a szépre és a jóra mindig kész szívüket, amelyekben olyan könnyen felragyog Isten csodálatos jelenléte.
Hogy Istent tükrözni tudja egy lélek, az nem évek kérdése. A Bölcsesség könyvében olvassuk: "rövid idő alatt hosszú utat tett meg". Ez áll Göncz Katikára is, aki rövid 12 év alatt célhoz ért. Nála nem volt szükség arra, hogy Isten görbe vonalakkal is egyenesen írjon, mert életútja egyenesen felfelé ívelő pálya volt minden kacskaringó nélkül a beteljesedés felé.
Isten olyan szülőket adott neki, akik mindennapi magatartásukkal erre a pályára helyezték életének kis kocsiját. Ez a pálya olyan réteken vitt keresztül, ahol pompáztak a tiszta öröm virágai, de nem hiányoztak a szenvedés tövisei sem. Édesanyja írása jól bemutatja, milyen lélekkel álltak hozzá szülei, hozzátartozói, barátai Katika életútjához.
Ez a kis életrajz indítson minket is hálaadásra a jó Istennek, Katika napsugaras, az életre, annak örömeire és szenvedéseire igent mondó lelkülete legyen mindnyájunk ihletője!Bővebben...

A lap tetejére

Peter Kreeft: A szeretet fanatikusai

Peter Kreeft, az egyik legtermékenyebb és legnagyobb hatású amerikai katolikus író, a Boston College filozófia professzora. Ez a cikke a Crisis című amerikai katolikus havilap 1994. februári számában jelent meg. Rendkívüli éleslátással és biztonsággal elemzi a mai szekuláris (vallástalan)életet és benne az Egyház, sőt az egész emberiség problémáit. Fejtegetései Amerikán alapszanak, de annak ellenére -vagy pontosan éppen azért- nem lehetnének figyelmeztetőbbek számunkra. Társadalmunk átalakulóban van az egyik materialista rendszerből a másikba -- ahol talán lelkünk üdvét még nehezebb lesz elérnünk. Anyagilag ennek a folyamatnak a kezdetén vagyunk csak, erkölcsileg azonban nagyon kicsi a „lemaradásunk”! Ebben az eszeveszett nyugat-majmolásban „autentikus” értékű az amerikai Kreeft elemzése. Értsük meg figyelmeztetését, és tegyük azt az „egyedüli fontosat”. Amíg nem késő!

Ez a cikk egyik fejezete lett Kreeft 1996-ban megjelent könyvének: Az ökumenikus dzsihád [Ecumenical Jihad], amelynek magyar fordítása most készül. A könyvben ugyanezt a témát dolgozza ki bővebben, és felszólítja a különböző keresztény és nem-keresztény vallásokat a szekuláris világ elleni összefogásra. Peter Kreeft, az ökumenizmus egyik harcosa, protestánsból lett katolikus, mint a Katolikus Egyház annyi más jelentős személyisége (pl. R. Neuhaus, G.W. Rutler).

A szeretet fanatikusai (A fanatizmus védelmében)

A „fanatikus” a mai modern társadalomban a legnagyobb sértés, különösen ha a „vallásos” jelzővel párosul. A másik ilyen sértő szó a fundamentalista.

A média ma már rutinszerűen használja a fent említett két szót a kereszténység kétezer éves és a judaizmus négyezer éves erkölcsfilozófiájára, amikor azok különböznek a modern szekularista társadalmétól. Az ellentét rögeszmésen (mondhatnánk „fanatikusan”) majdnem mindig szexuális kérdések körül jelentkezik: szodómia, abortusz, válás, fajtalankodás, fogamzásgátlás, kondom, női papság. Ha eltörölnénk a hatodik parancsolatot, a világ azonnal megtalálná az utat nézeteinkhez.

Négy csoportot vádolnak azzal, hogy veszélyeztetik a szexuális forradalmat: a konzervatív katolikusokat, a protestánsokat (beleértve az igazi fundamentalistákat), az ortodox zsidókat és a mohamedánokat. Ma már egyedül ezek a csoportok állnak ellent a szexuális szabadosság és a korlátlan abortusz új normáinak és csak ezek nem hajtottak még térdet Astarte-nek és Moloch-nak[1].

Háborúban élünk, istenek közötti háborúban. A szexuális forradalom nem hasonlítható semmilyen militarista vagy politikai mozgalomhoz, annál jóval több: életünk alapjait támadja.

Három küzdőtér már ellenségünk kezében is van, a közvéleményt legjobban befolyásoló három intézmény: az oktatás, az újságírás és a szórakoztató ipar. Közvéleménykutatások mutatják, hogy ezek vezetőinek erkölcsi nézetei szöges ellentétben vannak az egész társadalméval, illetve azoknál „előrehaladottabbak” (ami itt a fertőben való mélyebb elmerülésre vonatkozik). Például, míg a lakosság 95%-a elítéli a házasságtörést, addig ez az arány csak 50% a filmiparban. Szemben az egész lakosság 72%-ával, kik szerint az abortusznak valamilyen határt kellene szabni, a tömegtájékoztatás embereinek csak 3%-a gondolja ugyanezt. Míg az átlagos lakosság 50%-a jár templomba, addig ez a szám csak 9% a másik csoportban.

Miért nem tudja a szekuláris felépítmény békében hagyni a tömegeket? Miért csempésznek vallásellenes utalásokat szinte minden filmbe, a legkisebb ok nélkül is? (Lásd Michael Medved Hollywood kontra Amerika című művét.) Miért támadják állandóan az előbb említett négy vallást?

A legkézenfekvőbb ok a bűntudat: ugyanaz, ami miatt a bűnöző gyűlöli a törvényt, a svábbogár a fényt és a szuvas fog a fogorvost.

A másik ok a félelem. Mélyen belül érzik, hogy nem lehetnek biztosak abban, hogy nincs Isten, aki majd ítélkezik fölöttük, sőt el is ítélheti őket. Senki sem tudja bizonyítani, senki sem lehet biztos abban, ­bármennyire is nevetnek vagy gúnyolódnak­ hogy a bűn, az Ítélet, a Pokol csak fantázia és nem valóság.

A harmadik ok a féltékenység. Öntudatlanul épp azt a „fanatizmust” támadják és ítélik el, amit Kierkegaard végtelen odaadásnak, elkötelezettségnek hív. Ez a mi modern világunk Isten nélkül szenvedély nélkülivé, szürkévé, „unalmassá, lanyhává, fakóvá, érdektelenné” válik. Mivel ha nincs Isten, Mennyország, Pokol, Ítélet, abszolút jó és rossz, akkor nincs semmi, ami igazi szenvedélyt váltana ki.

Protestánsok, katolikusok, zsidók, mohamedánok abban a mindenható Istenben hisznek, Akinek az akarata az abszolút jó és Akivel szemben az engedetlenség a legnagyobb rossz, és ezt a hitet teljes odaadással élik meg. Nem egyszerűen emberi „értékekben” hisznek, hanem isteni parancsolatokban. (Isten nem a Tíz Értéket adta Mózesnak.)

A négy vallás közül talán a mohamedánoknak van a legrosszabb sajtója. A felületes vélemény szerint az ő esetükben a vallási cél szentesíti az erőszakot. (Ez a megállapítás egyébként csak a világ mohamedánjainak 5%-ára áll.) Az iszlám központi tanítása viszont épp az Istennek és az Ő Akaratának való teljes önátadás (islam) „fanatizmusa”. Ez pedig nem más, mint a mi első parancsolatunk: Szeresd Uradat Istenedet teljes szívedből, teljes elmédből és teljes erődből ­végtelen szenvedéllyel­.

Hol találhatna a világ végtelen szenvedélyt Isten nélkül? Nyilvánvaló alternatíva a szexualitás, mely a vallási szenvedélyt helyettesíti modern életünkben. (Freud szerint persze a vallás a szexualitás helyettesítője, holott számára is, sok más millióval együtt, épp ellenkezőleg: a szexualitás lépett a vallás helyébe.) Szt. Tamás magyarázza, hogy „az ember nem élhet öröm nélkül”. Ezért fordul a testi örömökhöz az, akitől a lelki örömöket elvonják.

Akik az örömöket nemi szerveik által keresik, azzal vádolnak minket, keresztényeket, hogy gondolkodásmódunkban (doktrínáinkban, alapelveinkben) „rugalmatlanok” vagyunk. Nem egy parancsolat van, hanem tíz, mégis a modernisták egyetlen egy szenvedélyüket az egyházra vetítve azzal vádolnak minket, hogy csak a szexualitással törődünk. Mint amikor a kábítószeren élő fiatal nekiesik szüleinek ­akik nagynéha megpróbálnak beszélni vele­, hogy „mindig ezzel jöttök”.

Minden káros szenvedély korlátozza az elmét, különösen a szex, mely a vallást pótolva a dogma fogalomkörébe emelkedik. Hány logikus, aprólékosan kidolgozott erkölcsi érvet hallottunk már az abortusz védelmében? Ha az abortusznak nem lenne a szexualitáshoz semmi köze, azonnal törvényen kívül helyeznék. Ha a hatodik parancsolatot megtartanánk, az ötödikkel sem lenne semmi baj. Amerikában a gyilkosságok 99%-a abortusz. Valahányszor olyannal vitatkozom ki az abortuszt védi, előbb-utóbb a szexhez, a valódi okhoz lyukadunk ki.

Paul Johnson az Értelmiség [Intellectuals] és E. Michael Jones az Eltorzult modernisták [Degenerate Moderns] című művében dokumentálja, hogy a legtöbb emberi ideológia valamilyen szexuális elferdülésből keletkezik. Sir Julian Huxley, a világ leghíresebb evolucionistája beismerte egy rádióműsor keretében, hogy az értelmiség azért fogadta oly lelkesen Darwin munkáját, a Fajok eredetét, „mert a természetes kiválasztódás kizárta Istent a világból, aki rettentő módon fékezte az emberek szexualitásának szabad[os]ságát”.

A „fanatizmus” és „fundamentalizmus” mellett még egy harmadik vádat is emelnek a katolikus, protestáns, zsidó és mohamedán erkölcs ellen: az „egyszerűséget”.

Ez is ­mint a másik kettő­ irigységből fakad. Ahogy irigylik szenvedélyességünket, ugyanúgy irigylik a világról szóló tudásunkat, bizonyosságunkat és annak világosságát. Milyen nagyszerű dolog látni a különbséget az egyenes és a göröngyös út között; tudni, hogy létezik jó és gonosz; felismerni, hogy mi helyes és mi helytelen; látni, hogy van koromfekete és hófehér, köztük pedig szürke. Chesterton mondja: „Az erkölcs hallatlanul bonyolult annak, aki feladta elveit.”

Még a hitetlenek is érzik lelkük mélyén, hogy az életnek végülis egyszerűnek kell lennie. Meg is tapasztalják, amikor valaki hozzájuk közelálló haldoklik. Akkor aztán megszűnik pénz, hírnév, még a szex is. És a modern Mártának megszólalnak erről a bonyolult életről Jézus „egyszerű” szavai: „Márta, Márta, sok mindenre van gondod, de csak egy a fontos.” (Lk 10,41)

A szentek mind nagy egyéniségek, mert tudják, mi az az „egyedüli fontos”. Szt. Tamás magyarázata szerint: az ember életének teljessége annak végső céljából következik. Ha életünkben megvan az az egyedüli jó, akkor életünk igazi műalkotássá formálódik. Csak akkor válunk nagy egyéniséggé, ha megvan bennünk a „nagy szeretet”. Fanatikusnak kell tehát lennünk, hogy igazi egyéniséggé váljunk.

Ennek a fanatizmusnak igazi mozgatója nem lehet pszichológiai, csak teológiai eredetű. Isten nem hagyja, hogy egyszerű pszichoterápiás eszközként használják. Fanatizmusunknak nem saját lelki problémáinkban, hanem az objektív valóságban kell gyökereznie, és Isten felé kell irányulnia, aki „kiérdemelte” azt tőlünk. „Legyél szent, mert Én, a te Istened, szent vagyok!” (Lev 11,44) Szentté válásunk nem lehet az út életünk teljességéhez, hanem a teljesség lesz mellékterméke annak, hogy szentek vagyunk.

Az ilyen magasztos cél nemcsak életünk teljességéhez és boldogságához szükséges, hanem ahhoz is, hogy egyáltalán elviselhető legyen. A nácik nem kínzással, éheztetéssel, nehéz fizikai munkával kergették a zsidókat őrületbe, hanem értelmetlen munkával: árkot ásni egyik nap és betemetni a következőn. A nehéz, verejtékes munka elviselhető, ha jelentős cél érdekében történik, de a céltalan nem. A szülés sokkal könnyebb, mint a nyugdíjba vonulás. A szegény paraszt kimerítő munkás élete nem mételyezi meg a lelket, de a kifinomult gazdagok semmittevése igen.

A célnak, a „nagy szeretetnek” és a teljes önátadásnak az összefüggésére a két legjobb példa a vallás és a házasság-család. Nem csoda, hogy a szekularisták ezeket utasítják el, sőt ássák alá a legádázabb erőfeszítéssel.

A szekularisták alanti jellemzésével nem szándékozom az olvasókat magam mellé állítani, de még befolyásolni sem. Sőt az olvasók valószínűleg meg is fognak haragudni rám a következő bekezdés végére ­ha nem haragszanak máris­. Egyet kérek csak: ne azt nézzék, hogy milyen érzelmeket kelt mondanivalóm, hanem, hogy igaz-e.

A modern ember ­saját bevallása szerint­ a változás folyamatában van. Az ember lényege a stabilitás hiánya, a dinamizmus: vagy önmagánál magasabbra emelkedik, vagy mélyebbre süllyed. Ha nem emelkedik Istenhez, hát lezüllik az állatok szintjére. De melyik állatéra? Meggyőződésem szerint a modern ember csúszómászóvá, hüllővé válik.

Hüllők
Modern szekularisták
megeszik kicsinyeiket
megölik meg nem született kicsinyeiket
hidegvérűek
a melegvérűeket fanatikusoknak mondják (a 36.6 C°-os hőmérsékletet magas láznak érzik a hidegvérűek)
testhőmérsékletük a mindenkori környezethez alkalmazkodik
az örökké változó társadalmon kívül, melyhez folytonosan alkalmazkodnak, nincs semmiük: társadalmi relativisták transzcendens értékek nélkül.

Ha itt most megállnék, több rosszat tennék, mint jót. Célom viszont nem gyűlöletet, haragot, félelmet ébreszteni, vagy kétségbeesést okozni, hanem háborúra készíteni föl magunkat.

Tetszik, nem tetszik, háború folyik körülöttünk. Nem mi indítottuk, hanem a Sátán, még az Édenben. Nem hagyományos háború hús-vér katonák ellen, hanem angyali fejedelemségek és hatalmasságok ellen, amit nem ágyúkkal, hanem jósággal vívunk. (Egyébként épp ez a Korán legfontosabb mondanivalója is a jihadról, a szent háborúról.) Bűnnel fertőzött társadalomban élünk, ami a szemünk láttára tűnik el a WC-kagylóban, egyre gyorsabban forogva lefelé. Megmenteni talán már túl késő ­ki tudja­. De tudjuk, hogy még menthetünk meg lelkeket és azok sokkal értékesebbek, mint a társadalom maga. A háborút nem állíthatjuk meg, de csökkenthetjük a veszteségeket.

Hogyan? Először is tartsuk puskaporunkat szárazon, legyen szenvedélyünk élő, fanatizmusunk lángoló. A Sátán stratégiája tegnap tűz volt, ma víz. Tegnap félelmet keltett, kegyetlenségbe taszított, ma lustasággal és kényelemszeretettel csábít és „békét, békét hirdet mikor nincs is béke”. Tegnap ott leselkedett minden utcasarkon, ma meggyőz minket, hogy ő csak egy mítosz. Mindkét stratégia sikeres: ha egy hadsereg jóval túlértékeli vagy egészen elbagatellizálja az ellenség erejét, ugyanúgy elveszti az ütközetet.

Ma a veszély nem az inkvizíció felélesztése ­a különféle polgárjogi szervezetek fél évezreddel elkéstek­, hanem a homály, amelyben elveszítjük érzékelőképességünket. Nem tűzzel állunk szemben, hanem köddel.

Másodszor: biztos érzékkel kell megkülönböztetnünk a jó fanatizmust a rossztól. Minden fanatizmus rossz, kivéve azt, ami Istenre irányul. Senki és semmi más nem végtelenül jó, nem érdemel végtelen odaadást. Sem szex, sem ideológia (legyen az bal- vagy épp jobboldali), sőt még maga a biológiai élet sem. (Csak kérdezzük meg a mártírokat.) El kell kerülnünk minden hamis fanatizmust ­bálványimádást­ hogy lelkünket szűzi tisztaságban tarthassuk meg egyedül Isten szeretetének. Isten nem nyugszik addig ­hisz arra teremtett minket­ amíg azt az „egyetlen szükségest” nem tesszük: szeretni Istent teljes szívünkből, teljes lelkünkből és minden erőnkkel. A Mennyország minden polgára fanatikus!

Meg kell különböztetnünk megszentelt és meg nem szentelt fanatizmust. Az előbbi csöndes és szerény, az utóbbi hangos, tolakodó, Ugyanaz, mint az igazi és az a bizonyos másik Madonna[2] közötti különbség.

Szűz Mária a fanatizmus modellje. Teljes szívével mondta az ő nagy Igen-jét és adta át önmagát (islam) Istennek. Ez az egyszerű „igen” kitárta az ajtót az Ige számára a mi világunk felé. Az Ő fanatizmusának ereje megmentette és átalakította a világot. És Isten ezt a csodát újra meg újra véghez tudja vinni.

Ezt a szent fanatizmust nem szabad az együgyűséggel összetévesztenünk. A szentek, akik a legfanatikusabbak és a legegyszerűbbek, egyúttal a legszínesebb, legtalálékonyabb, legkiszámíthatatlanabb, legeredetibb egyéniségek is. Az ok egyszerű: ha valaki megismeri az egyetlen Abszolútot, könnyedén él, és még maga az élet is játékszer a kezében. Ezek a szentek arra is képesek, hogy haláluk pillanatában viccelődjenek. Szt. Lőrinc például a máglyán így szólt: „Fordítsatok meg, mert a másik oldalam még nyers.” Aki még soha nem érezte Isten közelségét, nem tudja ezt megérteni.

Ha fanatizmusunk Isten nélküli, akkor valamilyen bálványt abszolutizálunk, mert mi, emberek, imádásra teremtettünk. Isten nélkül valami olyannak leszünk rabjai, ami nálunk értéktelenebb, ahogy George Mac Donald mondja: „rabszolgája leszel annak, amitől nem tudsz megválni, mégha az nálad értéktelenebb is”. Még a szabadság is szolgasorba süllyeszthet. C. S. Lewis írja: „Nem szabadnak születtem, hanem hogy imádjak és engedelmeskedjek.” (Ugye megdöbbentő ez az idézet? Miért nem beszéltek erről nekünk az iskolában?)

Harmadszor: nem szabad meglepődnünk a szaporodó rágalmakon, az ellenünk irányuló propagandán, cenzúrán és nyilvánvaló hazugságokon, amelyek az említett szekularista területeken egyre nagyobb számban jelentkeznek. Gyakran ­és tévesen­ az ötvenes évek békéjét fogadjuk el normálisnak [Amerikáról van szó], és annak alapján kérdezzük, hogy miért kerültünk rossz vágányra. De a történelemből tudjuk, hogy az olyan nyugodt idők az abnormálisak. A negyvenes évek véres háborúja, a hatvanas évek szellemi harcai a normálisak. Meg a mostani évek. Nem békések, nem jók, de normálisak. Isten nem palotát ígért erre az életre, hanem épp az ellenkezőjét (l. pl. Jn 16,33 vagy 1Pt 4,12).

Negyedszer: ha követjük Vezérünk utasításait a harcban, akkor olyat teszünk, amiről ma már sehol sem lehet hallani: örvendezni a becsmérlésen és üldöztetésen. Ma az üldöztetés általában tintával történik, nem fegyverek acéljával. Ha nem leljük örömünket egy-két támadó megjegyzésben, hogyan fogunk örvendezni a börtönben (Joan Andrews[3]) vagy a mártíromságban (Romero érsek[4])? Micsoda privilégium úgy jutni Krisztushoz, hogy az Ő Véréből egy csöpp ránk is hullik!

Ötödször: ha a háborúban védekezésre szorulunk is, pozitív lelkülettel kell a harcot vívnunk. Nem szabad a gonoszt ugyanolyan végtelen szenvedéllyel gyűlölni, mint amilyennel a jót szeretjük. Azt a parancsot kaptuk, hogy szeressük Istent teljes szívünkből, nem pedig, hogy gyűlöljük a Sátánt teljes szívünkből. Gyűlölködés sosem nyer meg lelkeket. Az inkvizíció nem térített meg senkit sem. Fanatizmusunk a szeretet fanatizmusa legyen, mely elsősorban Isten felé irányul és aztán felebarátunk, különösen pedig ellenségünk felé, kiben Isten képmását kell látnunk. „Úgy győzöd le ellenségedet igazán, ha barátoddá teszed.” - mondta Lincoln [a rabszolgaságot leromboló amerikai elnök].

A szeretet győzedelmeskedni fog.

Végül: köszönetet kell Istennek mondanunk a fanatizmus szent ajándékáért, mivel csak általa érhetjük el azt, amivel ellenségünk vádol minket. (Ha a kereszténység vádjával állítanának bíróság elé, lenne-e elég bizonyíték, hogy elítéljenek?). Szt. Teréz mondja: „Minden a kegyelem által történik.” Szt. Ágoston pedig: „Istenem, adj erőt parancsaidhoz és akkor parancsolj amit csak akarsz!” Amikor Istent teljes szívünkkel szeretjük, akkor már az Ő Szíve lakozik a miénkben. És csak Ő tudja az agapé melegét árasztó örök tüzet meggyújtani.

De ez nem fatalizmus. Az Úr csak a mi kérésünkre gyújtja meg a tüzet. „Nézd, ott állok az ajtónál és bebocsátásra várok.” Mint ahogy a híres festményen: Jézus lámpával a kezében kopogtat lelkünk ajtaján és az ajtón csak belül van kilincs. Csak mi nyithatjuk ki lelkünk nyikorgó ajtaját az Ő szent fanatizmusa számára, hogy átformáljon minket az Ő hasonlatosságára.

William Law írja: „Ha teljes őszinteséggel nézel lelkedbe, látod, hogy csak egy és csakis egy ok miatt nem vagy már most szent: nem akarod teljes szívedből.”

Annak oka, hogy Amerikában az iszlám gyorsabban terjeszkedik, mint a kereszténység, az lehet, hogy a mohamedánok ­a jelek szerint­ jobban igyekeznek szentté válni, mint a keresztények.

=======================================================================

A fordító jegyzetei

1. Moloch az ammoniták istene, kinek gyermekeket áldoztak föl (pl. Lev 18,21; 2Kir 23,10.13). Astarte a termékenység istennője (pl. 1Kir 11,5).

2. Amerikai rock énekesnő. „Népszerűsége” fenntartásához elsősorban a szexualitást használja föl.

3. Joan Andrews az abortusz elleni küzdelem egyik vezetője Amerikában. 1986-ban ötévi börtönbüntetésre ítélték egy abortusz  gépben tett 215 dolláros kár miatt. Az ítéletből két és fél évet töltött le, főleg magánzárkában.

4. Oscar Romero salvadori érseket 1980. március 24-én misézés közben gyilkolták meg. A mártír főpap a szegények segítője és az erőszak elleni békés ellenállás híve volt.

A lap tetejére